Megyek lefelé a lépcsőn és viszem a két bőröndömet. Elmegyek Helenéhez, mert hívott. El kellett jönnöm Helenéhez. Nincs hová mennem. Valahová mennem kell. És hová menjek? Kimegyek az utcára. Az utcán nincs egy lélek sem. De valahová mennem kell. Elindulok az utcán lefelé. Az imént is erre mentem, ugyanezen az utcán mentem lefelé. Ugyanezen az utcán mentem lefelé. Megyek lefelé az utcán. Az imént ezen az utcán mentem. Lefelé mentem az utcán. Ezen az utcán mentem lefelé, az imént is lefelé mentem az utcán, aztán, egy picivel később felfelé mentem az utcán. Megyek az utcán. Az imént a Malkastenbe mentem, először jártam a Malkastenben. Én is voltam végre a Malkastenben. És most lefelé megyek az utcán, viszem a két bőröndömet és nincs hová mennem. Nem tudom, hova menjek, de megyek az utcán. És hallottam a kedves Heleném hangját, ő hívott magához. És én elmentem a kedves Helenémhez. És nem tudom, hogy hová menjek, csak mennem kell. Valahová mennem kell, mert az ember mindig van valahol. Nekem is lennem kell valahol.
(Jon Fosse: Melankólia, ford. A. Dobos Éva, Kalligram, 2012)