Biró Krisztián: Dzsenga


Éveket bepótolni egy félig teli ágytál
mellett: így képzelem az optimizmust.
 
A sok gumitalpú várakozás
nyilván kikezdi a padlót. A csoszogó
kulcscsomók, az ápolók cigiszünete.
Mi bírja el a lehajtott fejeket ott?
Mennyit süllyedhet alattuk egy emelet?
A kórházi folyosók előbb-utóbb
alagutak lesznek. Tarkómon metró.
Mielőtt felszállok, kettőt lépek
a mozgólépcsők felé.
 
Pedig most tényleg nem kerestem
kibúvókat. Visszajáróért nyúltam
az automata aljához, és csak úgy
ott volt a tízforintosok között.
 
Ez a pohár kevésbé műanyag,
mint a kávé benne — ilyeneket
mondok majd, ha ébren leszel.
 
Most láttam a napelemeketbiro
az utcánk mellett.
Tudják ezek, hogy az egész falu
szeméttel tüzel telente?
Fel sem kell nézned hozzá,
elég, ha beleszagolsz:
a mi égboltunk poliészter.
 
Beszélni fogok, hogy ne
kérdezhess. Mi tartott ilyen sokáig?
Költő voltam Budapesten.
 
Évekig csak mostam magamra,
hátha kijön a pólóimból a kórház
szaga. De bárhol is nyitottam meg
egy csapot, ott voltatok benne ti,
a klór és a menetszél.
 
Egy újlipóti albérletig cipeltem fel
a BorsodChemet.
Szájpadláshoz szorítva, milligrammról
milligrammra.
Ha látnád, milyen lett, lehet, hogy
megértenél.
 
De attól még nem érek haza.
Nem mosom meg az arcom
egy kórházi mosdóban. És nem
megyek be hozzád utána
azzal, hogy nincs semmi baj.
 
Pedig mi más lenne egy
költő feladata manapság? Fáradó
tüntetőket keltek fel a Déliben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük