Esetlen prizma

Csete Soma kritikája Szijj Ferenc: Igazi nevek című kötetéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Keresztury Tibor írta az Agyag és kátrány, Szijj Ferenc első Magvető Kiadónál megjelent könyve kapcsán, 2014-ben: „Erős a gyanúm, hogy a kiadó-váltással fordulat következik majd a Szijj-költészet recepciójában, s ha így lesz, az bizony jó lesz, mert segít eloszlatni azt a tévhitet, hogy az a legjobb szerző, aki a színpadon a leggyakrabban és a leghangosabban kiabál. Ettől még Szijj nem lesz népszerű, persze, verseitől nem szaggatják meg a pólót testükön a lányok, ám azon a méltatlan helyzeten reményeim szerint mindenképpen változtat majd, hogy alapos elemzések helyett a szakmai köztudat biztatólag hátba veregeti.”[1] Azóta egy regénye (Növényolimpia, 2017) és most egy újabb verseskönyve is megjelent Szijjnek a kiadónál, művészetének recepciója azonban nemigen mozdult sehova. Több írást is közöltek ugyan a két könyvről, ezek mégis elszigetelten léteznek egymástól, többségük meglehetősen partikuláris, nem törődnek a kérdéssel, hogyan lett Szijjből az, aki valószínűleg mindig is volt (legalábbis olvasottsága–ismertsége alapján), másod-, sőt inkább harmadvonalú szerző, vagyis mi az az irodalmi kánon- és piackoncepció, amelybe képtelen volt beilleszkedni (amelybe képtelenek voltunk beilleszteni).[2] A kritikák nem foglalkoznak érdemben a művek közéleti vonzataival, vagy a kézenfekvő megfeleltetéseken túl nem vizsgálják a vizuális és textuális életmű összjátékát.[3] Poetológiai közhelyeken túl nem hangzik el állítás a szijji szövegvilág retorikai sajátosságairól.[4] És ami a legfontosabb: a Szijj könyveiről született kritikák szinte egyáltalán nem kritizálnak: beszédes, hogy a Növényolimpia kapcsán a legélesebb kritikai figyelem arra irányult, hogy vajon a regény „nagyregénynek” tekinthető-e (hozzátenném, hogy még ehhez is egy félresikerült fülszöveg adta a támpontot). Mindezt összevetve úgy néz ki, nem teljesül Keresztury jóslata, utólagosan Szijj magvetős szerzővé „emelése” is csak egynek tűnik a biztató hátba veregetések közül, mintha a szakma összességében meg lenne elégedve azzal, hogy szimbolikus gesztusok helyettesítik az elvégzetlen munkáját. Egyébként a szakmai „köztudat” kifejezés is egyre kevésbé jelentéses Szijj kapcsán: egy maréknyi fennmaradt csodálóról lehet már csak beszélni, a szakmai elit egymással nyilvános párbeszédben nem álló szereplőinek pöttöm ál-szubkultúrájáról.

A most megjelent Igazi nevek az Agyag és kátránnyal és a Növényolimpiával ellentétben (amelyek nehezen vitathatóan a költői és prózai életmű csúcsteljesítményei) nem-koncepcionális kötet. Alapvetően egy gyűjteményes könyvről beszélünk, nagyrészt alkalmi, személyes referenciákkal rendelkező, „ajánlott” szövegekről, egy csapongó, felemás, ellentmondásos összeállításról. Az elmúlt tíz-tizenöt év kötetbe nem illesztett verseit tartalmazza az Igazi nevek, sőt található benne egy szöveg 1995-ből is. Egyfajta esetlen prizma mindarról, ami Szijj költészete körül történt, történik.[5] Az a fajta egészpályás nyomasztás, amit Szijj előző könyvei produkálnak, egy nagyon tudatosan kezelt és erősen szelektált, szinte puritán költői–írói eszköztár működését mutatja itt viszont rengeteg különféle hangulat, téma, szerkezet, kép és minőség került egymás mellé. Ez az a diverzitás (vagy viccesen szólva: szerzői korrupció, elhajlások sorozata), ami a legutóbbi két meglehetősen monoton és sötét könyv, valamint a megírásukat megelőző időszak egyfajta tág műhelyképét adja. Viszonylag kevés költő él ezzel a szerkesztési módszerrel, általában talán az a jellemző, hogy a „vezérversek” és a kötetkompozíciókat kiszolgáló darabok egy kiadványon belül keverednek az alkalmi szövegekkel. Ez sokszor azt eredményezheti és eredményezi is, hogy az utóbbiakról úgymond jótékonyan elfelejtkezünk, háttérben maradnak, pedig lehet, hogy valamilyen szempontból nagyon is árulkodó munkákról van szó. Azzal, hogy a szerzők nem csak a válogatott műveiket mutatják meg nekünk, saját esetlenségükre és munkájuk egyfajta relativitására engednek rálátást. Bizonyos tekintetben arra, hogy az alkotás hosszú folyamatában mennyire kiszolgáltatottjai is egy közösségnek, úgy az irodalmi hagyománynak, mint minden más művészeti ág kábítószereinek. Furcsa ez a kiszolgáltatottság, nagy versekben illik leplezni, bújtatni. Van pár szerző, aki rendre izgalmas kötetkoncepciókat épít erre a feszültségre, az Igazi nevek esetében viszont, megint csak, inkább egy albumról, egy gyűjtésről, nem pedig egy válogatásról beszélhetünk.

Ennek megfelelően minőségét és poétikáját tekintve is egy meglehetősen vegyes kötettel van dolgunk. Egyrészt olyan sűrítő (klasszicizáló, patetizáló) tendencia mutatkozik meg a versek jelentős részében, ami a szerző korábbi munkái felől meglehetősen következetlennek és (amennyiben a szijji költészet továbbgondolásaként vagy beéréseként értjük) inadekvátnak tűnik. Másrészt az az avantgárd eszköztár, amivel Szijj, bár nem kizárólagosan és sok áttétellel ugyan, de már a kezdetektől folyamatosan dolgozik, ebben a kötetben kimondottan expliciten jelenik meg: akár egy Kassák-emlékvers, akár az automatikus írással való trükközés, akár dadaista allúziók, akár talált-tárgy-motívumok formájában. Harmadrészt a kötet központi, vállalt tendenciája az intermediális projekt, ami mind e köré odahelyezi az összművészeti kontextust. E kettős menekvés kísérlete kritikai szemszögből líratörténeti probléma, de emellett alkotóközösségi problémává is válik. Azt gondolom, hogy az Igazi nevek egyenetlenségével és többirányúságával jó alkalmat kínál a recepciónak arra, hogy végigtekintse, milyen lírai hagyományokba tagozódik, valamint hogyan és hova tud/akar kinézni–kilépni ezekből a szijji vers, valamint hogy megvizsgálja, hogyan és mennyire működőképes az a társművészeti network, amelyben a szerző saját munkásságát próbálja elhelyezni, diszkurzívabban talán, mint valaha.

Ha megnézzük, Szijj borzasztó egyszerű és a költészet által régóta belakott fogalmakkal operál szinte minden szövegében: én, te, mi, ők, valóság, látszat, sötétség, fény, igazság, értelem, félelem stb. A szijji versmondat is szinte mindig ugyanarra bazíroz: minél hosszabban kitartani önmagát úgy, hogy bár teljesen értelmetlen, az olvasó az utolsó pillanatig ennek az ellenkezőjéről legyen meggyőződve. A viszonyszavak halmozása és a fogalmak felismerhetetlenségig történő cserélgetése egy olyan beszélőt képez meg hosszútávon, aki folyamatosan szabad asszociációban reflektál, ugyanakkor nem fogalmi, képi vagy metaforikus, hanem, úgymond, grammatikai alapon. A tébolyult néni a gangon, aki csak beszél, beszél. A mondatviszonyok pulzálni kezdenek, míg a mondat tartalma, képi síkja, szubjektuma stabilan semmit vagy egymást jelenti csupán. Ez lenne a monológ, ami nem több önmaga zajánál, de bármikor kiemelkedhet belőle akár a legnagyobb szörnyűség is. Ennek a paranoid nyelvi csontváznak a tekergőzése az Agyag és kátrányban a legőrjítőbb, talán pont azért, mert végeláthatatlan, és szépen lassan szétfeszíti a vers és a befogadó elemi kereteit. Egyszerűnek hangzik, és valószínűleg az is, de megkockáztatható, hogy Szijj a legjobb pillanataiban nem versben, hanem szövegben gondolkodik, végtelen szövegelésben.[6]

Az Igazi nevek esetében azonban azt látjuk, hogy rendre „hagyományos” hosszúságú, másfél-két oldalas versekbe próbálja belesűríteni ugyanezt a működésmódot. Ilyen sűrűség mellett mintha rendre elsikkadna a távlati perspektíva, és kitűnik, hogy bizony a szubjektumviszonyok és az egzisztenciális dichotómiák öncélú–önkioltó tükrözgetése Tandori Dezső óta nem nagy truváj a magyar irodalomban. Az, hogy Szijj ezt a játékot Tandoritól tanulta, egészen biztos. Ami érdekes, az az, hogy ettől a ponttól mintha nem „előre”, hanem „hátra” indulna el „esztétikailag”, egészen a klasszikus modernség elmélkedő–patetikus hangulatai felé: „Szalagok tekerednek ki a szánkból, / ami rájuk van írva, csak mi / mondhattuk volna, senki más, / ez a tudás egy pillanatból ered, / és nincs tanulság, a következő ilyen / pillanatra mennyi türelemmel / kell várni, változással és más emberekkel, / egy egész élet is lehet, és benne akár / egy egész halál.” (Szalagok) Persze van, amikor ez nagyon működik: „Kezébe nyomtak egy hosszú zsinórt, / a végén fekete léggömbbel, / hogy abban vannak a csillagok, / ilyen könnyű egy újfajta / számítás szerint, azzal a léggömbbel / menjen át a határon, majd ahol hallja, hogy zenélnek.” (Hármaskép) Van olyan is, amikor az esszencializáló, enigmatikus formulák is sokat mondanak: „A tükör a bizonyíték, hogy létezem, / és legalább kettő van belőlem, / de az egyik nem hasonlít rám, / a másik meg túlságosan is.” (Nyolc kormozott üveg) Összességében azonban az emelkedettség nem áll jól a szijji versvilágnak. (Leginkább Kemény István szomorú-egzaltált hangütését ismerem fel ezekben a munkákban. Ez azért is érdekes, mert Kemény pedig mintha éppen Szijj írásmódja felé lépett volna egyet a legutóbbi kötetének Hipnoterápia[7] című versével. Érthető, de szerintem nem túl gyümölcsöző elmozdulás ez Szijj oldaláról.) Állandó élményem volt olvasás közben, hogy mire már éppen érdekelni kezdene egy-egy szöveg, hirtelen véget ér, jellemzően igencsak megúszós zárlatokkal, mint például a Ritka pillanat című versben: „Akkor nincs más lehetőség, / úgy teszek, mintha eldobálnék / magamtól mindent, amire valaha / rátettem a kezem, találják ki abból, / hány életem maradt.”

A tömör fogalmi szentenciák túlságosan finomra vannak csiszolva, és szinte mindig anakronisztikusnak hatnak. Ez a versszervezési sajátosság, lehet, hogy azért nem tűnik semmilyen szinten aktuálisnak, mert egy olyan mélymodern esztétikát érvényesít, amely tényleg talán legutoljára a Töredék Hamletnekben volt hiteles, jó ötven évvel ezelőtt. Mindenesetre van egy szöveg a kötetben (Rajztöredék Szíj Kamillának), ami mindezen jegyeket magán viseli, mégis tud egyszerűen („[k]is éjjeli, / megfoghatatlan ijedtségben, ha amúgy // semmi baj, a legnagyobb sötétség”) és bonyolultan is gyönyörűszép lenni: „Együtt látni a dolgokat, ahogy kiegészítik / egymást, nincs hiba a különböző formák / és a különböző fájdalmat okozó anyagok, / árnyék és fény között, a bejárható utak / nem térnek el a kézenfekvő célszerűségtől, / minden indulat hamis, a szerző vagy romboló / akarat visszafordul önmagába, úgy vezeti / vakon a véletlen és vétlen embereket. / A rengeteg levél néma rezdülése, sóhaja, / egy ütemen kívüli dobbanás.”

A második tendencia, miszerint az avantgárd hagyomány több oldalról is nyíltan megjelenik az Igazi nevekben, talán a Kovalkád és a Hajlatzug című szövegekben van jelen a legradikálisabban. Ezek ugyanis gyakorlatilag teljes értékű dadaista szövegek, egy érdekes módszertani csavarral: mindkét vers egy régebbi Szijj-vers magyarul nem tudó német költők által létrehozott fordításának a fordítása. Jellemzően teljesen értelmetlen minden mondatrész és asszociáció bennük, mégis sokszor nagyon viccesek: „Néma csúfság, / úgy hivalkodó, fóliával mentesítik. Sebhelyekből / szivárog a fakó leírás, fuccs az óvszer, / újabb zakó.” (Hajlatzug) Néha pedig ügyesen csúsznak át sajátosan szürreális képekbe: „Egy klasszikus tervrajzot szeretnék ide, vagy inkább / öngerjesztő ostromgépet, illetve lámpaerdőt.” (Kovalkád)

Ezeknél érdekesebb a Hetvenhét rögtönzött kétsoros című vers. A képek, a grammatika és a jelentés (ha lehet ilyet mondani, inkább avantgárd, mint posztmodern jellegű) roncsolása itt mintha zsánerré alakulna Szijj keze alatt. A kétsorosok szinte szeparált versekként követik egymást, iszonyú sűrű mindegyik, és többnyire furcsa hiányalakzatokat visznek színre. A hiány lehet képi: „egy ideig még megvan a pont, / ahonnan a légy elrepült, elalszom”; lehet szimplán mondattani–szemantikai: „kavicskeltető folyó, erről többet / nem kell tudni földrajzból”; vagy (a legtöbbször) referenciális jellegű: „mindig azt kell nézni, honnan kezdve számolunk, / hányasával, és van-e más lehetőség”. Ennek ellenére a fránya asszociáció működése létrehozza a maga nyomasztó történetét a szöveghez, ami leginkább valami bolondokházabeli történésről, talán éppen onnan való megszökésről szóló agymenés: „ki hinné el errefelé a bányarémet, / egymásra köhögnek, halogatják a lámpaoltást […] egy nagy magot hámozok titokban, / beszélek, buzgón bólogatok, rendesek velem // levágok a térből, fekete golyó / jelzi, hogy mikor, miért, mindent […] mindent láttamoztatok a felelőssel, / engem elfúj a szél, elvisz a víz // magamnak ébredek ilyenkor, / az egész sötét reggel én vagyok […] ilyen fokozott időben nem szabad / közel menni a fekete karóhoz // keveset forogtam, most melyik pultnál / húznak strigulát a füzetükbe […] üres a kert, nincs egy fűszál se, / csak hamu, haragból licitálnak // átlépem az udvaron a réges-régi zsírkövet, / de senki nem emlékszik”. Drasztikus olvasmány. A hátborzongató megfoghatatlanság átható, de mégis ennyire pont- és felsorolásszerű, diavetítős élménye számomra új Szijj lírájában. Ez a montázs- vagy zsánertechnika, azt gondolom, minőségi alternatívája az Agyag és kátrány szövegfolyam-poétikájának, a Hetvenhét rögtönzött kétsoros pedig a kötet egyik csúcspontja.

A harmadik, az intermedialitás tendenciája abban nyilvánul meg, hogy a kötet párbeszédszövegei leginkább képzőművészekhez, képzőművészeti vagy koncept-művészeti alkotásokhoz kapcsolódnak, ezen felül vannak olyanok is, amelyek költőkhöz kötődnek, továbbá egy-két kakukktojást is találhatunk. A költészeti vonatkozásúak tűnnek a legesetlegesebbnek, a leginkább ötletszerűnek. Vegyes felvágott, három végletet lehet itt kiemelni. A kötet mélypontja talán Szijj Radnótiról szóló verse, amelyben a „liberális” ál-közéleti költészet legüresebb toposzai vonulnak fel: „Puszta áldozat? Kvázi krisztusi? A bűnt eltörölni? / Hogy majd a bűntelen csecsszopók? / Akik közül majd néhányan megint fekete / egyenruhában fognak masírozni fel-alá / az utcán? Akik közül elég sokan megint / úgy gondolják, hogy ezek vagy azok a hibásak / mindenért, a zsidók, a cigányok, a másfélék, / és ugyanolyan egykedvűen végignéznek jogfosztást, / kirekesztést, öldöklést ebben a nyomorúságos, / magatehetetlen és agresszív szülőhazában?” (Egy Radnóti-sor cáfolata) Ugyanakkor például a Kassák-vers működik, és igencsak kijózanítóan nyilatkozik arról a baloldali avantgárdról, amelybe Szijj saját művészete is félig-meddig betagozódni látszik: „A világ szerkezete ernyőkép. / Mutassak rá, hiszen ők mióta / verik a dobot, nincs senkijük, / csak a térfogattal, gipsz az egész, / homokágyon, én meg mire lennék jó utána is, / nyálasan, taknyosan, véresen. / Őket nem érheti kifogás. / Senkit nem érhet. Ők piros mellényben.” (A világ szerkezete) Hasonlóan izgalmas az, ahogyan Marno Jánosról ír, arról a Marnoról, aki szerintem törekvései tekintetében talán a legközelebb áll Szijjhez a kortársai közül: „Vagy legalább a nyelvet eloldozni / magamtól, ahhoz csak egy bányászati / vagy repülési szótárt és egy rövid / nyelvtani összefoglalót kellene / betáplálni egy intelligens nyomtatóba. // Ebben az ürességben a szigorú pontosság / délibábja. Ne számítson se az én, / se a közös. // Vagy végső esetben valami helyi hullámzásból / egy kimért szakaszt / rozsdás vasak között eltéríteni, / és mindegy is, / milyen és mekkora felületre, / rongyos felhőre vagy tökéletes lepkeszárnyra. (Szünetminta)

Képzőművészeti párbeszédszövegből sok és sokféle előfordul a kötetben. Ezek esetében az az általános tapasztalat fogalmazható meg — ami az előbbiekből is következik —, hogy minél inkább a saját bejáratott fordulataira épít Szijj a képekhez (vagy szobrokhoz, installációkhoz) fűzött kommentárjaiban, annál felejthetőbb az adott szöveg, és megfordítva, minél inkább vállalja az ötletszerűséget és egyfajta „líraiatlanságot”, minél inkább „légből kapott”, annál emlékezetesebb. Jó példa az utóbbira a Látványszöveg című darab, ami egy könyvről készült röntgenkép furcsa, metadadaista allegóriája: „Végül egyetlen lehetőség marad / az írás művészetében: egymásba írni / az álmokat. Gondosan lejegyezni őket / ébredéskor, és ha már összegyűlt belőlük jó sok, […] akkor előbb ollóval / felvagdossuk őket — / mondatok, szavak, egy arc leírása — / különös ismertetőjel / sebhely, próbálja eltakarni, miközben beszél — […] aztán egy fekete kalapba dobáljuk / és jól összekeverjük / a kisebb-nagyobb papírcsíkokat, / majd pedig csirizzel egymás után / és egymás alá ragasztjuk őket, / vigyázva, hogy ne kunkorodjék fel a szélük. / Vesződséges munkánk eredménye / kétségtelenül egy újabb szöveg, / amelyet azonban nem érdemes elolvasni, / mert nincs benne értelem, hanem csak / nézegetni kell, gyönyörködni benne, / és legfeljebb azon lehet elgondolkodni, / hogy az álmok sajátos logikája / miképpen lett túlhajszolva és kijátszva, / és hogy bizonyos vonatkozásokban, / számos életműködésünkben gépek vagyunk, / haszontalan monstrumok. // Vagy van még talán egy másik, sokkal egyszerűbb, / más szempontból bonyolultabb lehetőség, / orvosi röntgenkészülékkel / lefényképezni egy könyvet, minél vastagabbat. / Az is lehet szép.” Viszont az ennél absztraktabb, fogalmibb, elemeltebb szövegek sajnos könnyen összemosódnak egymással, gyakran önismétlőnek, túlterheltnek hatnak.

Az intermediális párbeszéd Szijj monológjai mögött ily módon nem egyszer a háttérben marad, és elveszíti az élét. Zárásként azonban egy olyan munkát emelek ki, a Kettős buborékot, amelyben párbeszéd és monológ kitűnő egyensúlyban van egymással. Művészeti elmélet és művészeti gyakorlat talán még nem találkozott egymással ennyire tisztán és sokértelműen ebben az életműben. Innen nyílik, és minden bizonnyal itt is zárul be mindaz, amit ez a munkásság állíthat. A legszélén vagyunk. „Agyunk elektromos jeleit egy program / olyan parancsokká alakítja át, amelyek // egy lépegető robot mozgását irányítják. / A robot köröket, hurkokat tesz meg // egy kijelölt területen, és mi legfeljebb azzal / tudjuk a mozgását befolyásolni, // hogy számolunk vagy verset mondunk / magunkban. […] De lehet, hogy ez egy bonyolult játék, / ha elég sokáig nézzük, már nem is // rólunk szól, hanem a robotokról, / akik az emberi agyműködés hulladékából // gondolnak ki valamit ilyen mozgékony írással, / talán segítséget kérnek egy hasonszőrű, // de fejlettebb értelemtől, hogy menekítse ki / őket innen, kapcsolja őket más jelekre, // mert jobb az ellenőrizhető gondolat, / a pontos érzelem, az egyenes sors, // és utána jobb, ha nincs semmi / nyomasztó emlék.”

 

[1] Keresztury Tibor: Más megvilágítás, Litera, 2014. november 1.; elérhető: https://litera.hu/magazin/kritika/mas-megvilagitas.html.

[2] Talán Bazsányi Sándor az egyetlen, aki hajlandó felvetni nemzedéki és irodalomtörténeti szempontokat az „üresség könyveit” (Bán Zoltán András) egykor jegyző szerzők (Csejdy, Garaczi, Hazai, Németh és Szijj) utóélete kapcsán: Bazsányi Sándor: Nyúl, körző, kalapács, Tiszatáj Online, 2019. június 3.; elérhető: http://tiszatajonline.hu/?p=123568.

[3] Politika és vizualitás szijji kapcsolatáról György Péter gondolatai tűnnek egyedül mérvadónak, több megnyilatkozása közül egy Jelenkorban megjelent, összefoglaló tanulmánya emelkedik ki (A tárgyilagos utazás. Anyagok és távolságok — Szijj Ferenc fotográfiáiról és legújabb kötetéről, Jelenkor, 2015/2, 185–196). Kétségtelenül szép és impozáns eszme- és ábrázolástörténeti kontextust emel Szijj munkássága köré, viszonyítási pontjai viszont többször meglehetősen (ha szabad ilyet mondani) „szerzőidegennek” tűnnek. Egy olyan, bevallottan a nyugat-európai modernitásban megalapozott perspektíva felől nézi Szijj költői szerepét, ami a szerző „kívülállását” és szociális érzékenységét egy Pilinszky- (vagy inkább Simone Weil-)féle szerepmodellhez kapcsolja. Normatív rangon tartja azt az elképzelést, mely szerint a műveken keresztül egy szubjektív attitűddel kell azonosulnunk, aminek hitelességéért végső soron csak a szerző (hangsúlyosan választott) sorsa, tehát elképzelt személye szavatolhat. Magyarán mintha inkább Szijjről, a hozzá fűződő egyéni viszonyáról, és nem feltétlenül magukról a szövegekről beszélne. Egyébként olyan szerzőkről szoktak ilyeneket írni, mint György Péter munkája, akikről annyi a szakirodalom, hogy már csak nagy súlyú, enigmatikus és személyes esszékben érdemes megszólalni róluk. Méltónak mindenesetre méltó.

[4] Három, online is elérhető szöveget lehetne kiemelni, amelyek mintha elkezdenék az ehhez szükséges munkát. Az egyik Nemes Z. Márióé még 2004-ből (A zaklatottság retorikája. Szijj Ferenc: A hurok belseje, Új Forrás, 2005/9; elérhető ITT), a másik Szegő János írása 2008-ból (Mire hallgat? Szijj Ferenc: Kenyércédulák, Revizor, 2008. március 26.; elérhető ITT), a harmadik pedig Smid Róbert elemzése a Növényolimpiáról (Életképek az ágyásból, Irodalmi Jelen, 2017. november 29.; elérhető: https://irodalmijelen.hu/2017-nov-29-1050/eletkepek-az-agyasbol/).

[5] Egy életszakasszal ezelőtt ehhez nagyon hasonló projekt volt A kulcs árnyéka (magánkiadás, 2004).

[6] Bazsányi, I. m.

[7] Kemény István: Nílus, Magvető, Budapest, 2018, 70–78.