A jelentés születése

Borbély Gábor esszéje Brian Skyrms: Signals. Evolution, learning, & information c. könyvéről a Műút Kiskátéjában

Van valami a jelentéssel kapcsolatban, amitől – habár véget nem érő nehézségeket támaszt – képtelenségnek tűnik megszabadulni. A probléma, sajátos módon, nem csupán a filozófiai elemzésekben jelenik meg, hanem a jelentés születésével kapcsolatos történetekben is.

Nézzük az egyik közismert, drámai beszámolót:

„Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter. 2, 19)

A szakasz egyik híres kommentátora, Augustinus azt mondja erre, hogy az embert a névadás aktusa ébreszti rá arra, amit ezek szerint akkor még nem tud, hogy tudniillik az ész emeli őt a barmok fölé. Semmi más nem képes ugyanis arra, amire a dolgokat megítélő ész, hogy megkülönböztesse és a nevük alapján megítélje a dolgokat.

Valami azonban nem stimmel mindezzel. Nem a történettel van gond, mert az az, ami; értelmetlen volna olyan súlyos fogalmakkal bombázni, mint az „igaz” vagy a „hamis”. Augustinus interpretációja az, ami képtelenségnek tűnik. Nevet adni a dolgoknak, azaz jelentéssel felruházni a velük valamilyen módon összekapcsolt kifejezéseket: ez nem ugyanaz, mint babaruhába öltöztetni az elefántot.

Mintha már eleve a rendelkezésünkre állnának a dolgok – a történet alapján korrektnek tűnő – reprezentációi (fogalmak, észhasználat), és azért volna szükségünk jelzésekre, hogy megfelelőképpen használni tudjuk ezeket a természetes valamiket. Ráadásul a történetből és az említett értelmezéséből még az sem világos, hogy mire. Az Úristen a háttérből szemlélődik, és kíváncsian figyeli, milyen nevet ad Ádám a dolgoknak; mintha az adott helyzetben ez nem volna teljesen mindegy.

A probléma a jelzések használatát kevésbé teátrálisan, ám annál életszerűbben bemutató leírásokban is megjelenik. Augustinus (még mindig, de hamarosan jön Adam Smith, David Lewis és Brian Skyrms is!) azon az alapon különböztette meg egymástól a természetes és a megegyezésen alapuló jeleket, hogy az előbbieknél „nincs jelen semmiféle, a jelentésre irányuló akarat vagy szándék”, az utóbbiakat viszont „bizonyos élőlények” azért használják, hogy megjelöljék velük a lelkiállapotaikat, valamint „mindazt, amit megértenek.” Annak, hogy megegyezésen alapuló jeleket használunk, egyedül az az oka, mondja ő, hogy előhívjuk és továbbadjuk „egy másik léleknek azt, amit a lelkünkben hordozunk.”

Augustinus, aki az összes jelet osztályozni kívánja, hozzáteszi még, hogy vannak határeldöntési problémák. Nem világos például, hogy a kakas, amely „ha táplálékot talál, hangjelzést ad a tyúknak, hogy fusson az is oda”, meg az ehhez hasonló állati megnyilvánulások „a jelzés szándéka nélkül követik-e az állati lelkek indulatait”, vagy „valóban jeladás céljából történnek-e.”

Konvencionálisak-e az állati jelzések? Ez a kérdés tökéletesen értelmesnek tűnik. Az azonban, hogy ez a jeladás szándékára hivatkozva eldönthető lenne, már kétséges. Ha abból indulunk ki, amit Augustinus a jelentésről és az észhasználatról mond, feltehetjük a kérdést: hogyan lehetne jelen a táplálék föllelhetőségére vonatkozó jelzés szándéka akkor, ha az „elérhető közelségben táplálék található” (vagy valami hasonlóan komplex propozicionális tartalom) egyáltalán nem lehet jelen? Lévén a kakas olyan élőlény, akit nem emel az észhasználat képessége a barmok fölé, következésképpen sem megkülönböztetni, sem pedig megnevezni nem képes a dolgokat. Ha ezzel szemben feltételezzük az észhasználatot és az ezzel együtt járó mentális állapotok, folyamatok és egyebek jelenlétét a kakasnál is meg a tyúknál is, mint ahogyan az embernél tesszük, akkor semmi értelme fölvetni az a kérdést, hogy vajon a kakas konvencionális jeleket használ-e a tyúkkal való kommunikáció során. A válasz nyilvánvaló: ő éppen úgy átadja konvencionális jelzések segítségével a tyúknak azt, amit „a lelkében hordoz”, mint az ember.

Mindazonáltal a problémát – ami abban áll, hogy mentális valamik segítségével kívánjuk megkülönböztetni a konvencionális jelzéseket a nem-konvencionálisaktról, és így próbáljuk leírni az efféle jelzések jelentésének sajátosságait – ez utóbbival sem oldottuk volna meg. Gondoljunk csak bele: fölöttébb valószínűtlen, hogy Augustinus például a szentjánosbogarakkal kapcsolatban is fölvetette volna azt a problémát, hogy vajon a jelzéseiket valóban a jeladás szándékával adják-e le, mint az ember. Ennek következtében bizonyára zavarba jött volna, ha valahogyan a tudomására jut (még ha nála a háztájiban effélék nem fordulhattak is elő), hogy a Photuris nemhez tartozó nőstény szentjánosbogarak olyan jelzéseket adnak le a Photinus nemhez tartozó hímeknek, amelyek révén ez utóbbiak a saját nemükhöz tartozóként azonosítják őket (a példa jól ismert és Brian Skyrms is használja). Az így megtévesztett hímeket magukhoz csalogatják és fölfalják. A Photuris versicolor faj nőstényei olyan mennyiségű megtévesztő jelkombinációt használnak, hogy azzal tizenegy Photinus hímet is képesek lépre csalni. A jelzéseiket értelemszerűen lehetetlen nem-konvencionális jelzéseknek tekinteni, amiből viszont az következik Augustinus – meg persze nagyon sokan mások – számára, hogy a szentjánosbogaraknak szándékokat meg ehhez hasonló valamiket kellene tulajdonítanunk. Augustinus maga a hazudozásról szóló alapvető értekezését alkalmasint kibővíthetné egy további fejezettel a szentjánosbogarakról. Ezt mindazonáltal, úgy gondolom, valamiért nem tenné meg.

Vajon lehetséges-e értelmesen beszélni a jelzésekről, a jelentésről és a velük összefüggő problémákról anélkül, hogy kiindulásként mentális vagy lelki valamikre hivatkoznánk?

Brian Skyrms könyve olyan keretet nyújt, amelynek alapján – úgy tűnik – ez lehetséges. A könyv azt mutatja meg, hogy a jelentés megszülethet anélkül, hogy meghatározott mentális struktúrákkal rendelkező ágensek bábáskodnának körülötte. Ez – legalábbis az én olvasatomban – nem azt jelenti, hogy az a megközelítés, amit hamarosan bemutatok, elveszi tőlünk mindennapi kenyerünket: a novellák, regények, filmek, filmsorozatok, vagy akár csak a hétköznapi beszélgetés legnagyobb részét kitevő pletykálkodás fölött érzett kielégülés éltető nedűjét és forrását, a mentalisztikus beszédet. A filozófusok sem kell, hogy lemondjanak az intencionalitásról, amiről azt hiszik, hogy Franz Brentano szerint a skolasztikusok találták föl – meg számtalan ehhez hasonlóról sem, egészítsétek ki a kedvetek szerint. Csupán annyi történhet, hogy megváltozik az effélék pozíciója abban az imaginárius térben, amelyet szokás szerint a problémáink köré képzelünk. Kisebb valószínűséggel lehet azt gondolni, hogy valaki egyszer csak előáll majd a végső megoldással a mentális valamikkel kapcsolatos megszámlálhatatlanadik problémával kapcsolatban, mert nagyobb valószínűséggel fogjuk azt gondolni, hogy mindez valami olyasmin alapul, mint a transzcendentális látszat: természetes és elkerülhetetlen illúzió, ami szubjektív elveken nyugszik, ám azokat objektívként tünteti föl.

Brian Skyrms a könyvben David Lewis jeladó-jelbefogadó játékából indul ki (David Lewis: Convention. A philosophical study, Harvard University Press, 1969; Basil Blackwell, 1986). Lewis – játékelméleti eszközökkel – azt szeretné megmutatni, hogy racionális ágensek közös érdeken alapuló, koordinált cselekvése jelentéssel bíró, stabil konvencionális jelzések rendszerét eredményezheti anélkül, hogy a felek között további kommunikációra volna szükség a jelentéssel kapcsolatban.

Adam Smith a következőképpen ír le valami ehhez hasonló, képzeletbeli helyzetet (azért is hivatkozom rá itt, mert ez az idézet szerepel Brian Skyrms könyvének az elején):

 „Két olyan vadember, aki az emberi társadalmaktól távol nőtt föl, és soha sem tanult meg beszélni, képes volna természetes módon megteremteni azt a nyelvet, amelynek segítségével a kívánságaikat egymás tudomására hozzák.” (Adam Smith: Considerations concerning the first formation of languages, 1767.)

A Lewis-féle játék legegyszerűbb változatában két – érdekazonossággal rendelkező – játékos szerepel, a jeladó és a jelbefogadó. A jeladó megfigyel valamilyen tényállást, amit a természet véletlenszerűen választ, majd jelzést küld a befogadónak, aki nincs abban a helyzetben, hogy közvetlen ismerete legyen az említett tényállásról. A jelzés befogadója azzal reagál a jelzésre, hogy valahogyan cselekszik. A jeladó és a jelbefogadó jelzések és cselekvések közül választ, a jeladó kizárólag jelzést, a jelbefogadó kizárólag cselekvést, a játék keretein kívül azonban nem kommunikálnak. Az, hogy a játék – a játékosok feltételezett közös érdekének megfelelően – kifizetődő-e számukra (nyereséggel jár-e), a befogadó által végrehajtott cselekvés függvénye. Ha „korrekt” válasz érkezik a jelzésre, akkor igen, egyébként nem.

Mit jelent a „korrekt” válasz? A jelzés információt hordoz, és információt hordoz az is, ahogyan a jelzés befogadója a jelzésre válaszul cselekszik. A „korrekt” válasz tökéletes információátadást eredményez: ha a befogadó közvetlenül megfigyelhette volna az adott tényállást, akkor ugyanúgy cselekedett volna, mint abban az esetben, amikor a jelzés recepcióját követően cselekedett. Ha az információátvitel tökéletes, és a befogadó cselekvése megfelel az adott tényállásnak, a játék pedig a jeladó és a jelbefogadó közös érdekének megfelelően kifizetődő, akkor létrejön az az egyensúlyi állapot, amit Lewis és Skyrms jelzőrendszernek nevez.

A jeladó-jelbefogadó játék résztvevői David Lewis-nál olyan racionális ágensek, akik képesek arra, hogy ekként reprezentálják egymást, és tisztában vannak azzal, hogy a tevékenységük kifizetődő lehet. A kommunikációjuk során használt jelzések jelentésével kapcsolatban azonban nem folytathatnak további tárgyalásokat egymással. Ehhez nem állnak rendelkezésre eszközök, hasonlóan ahhoz, ahogyan az Adam Smith-féle képzeletbeli „vademberek” sem rendelkeznek olyan közös nyelvvel, amelynek segítségével megállapodhatnának abban, hogy a közös nyelvük kifejezései mit jelentsenek.

Ez a modell megmutatja, hogy miként jöhetnek létre egyszerű jelzőrendszerek konvencionális jelzésekkel, és – következésképpen – hogyan jöhet létre a jelentés koordinált tevékenységek eredményeképpen mentális reprezentációkkal rendelkező racionális ágensek esetében. A következő antinómia azonban bizonyos jelzőrendszerek esetén továbbra is fönnáll: kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy az ágenseink mentális valamikkel (reprezentációk, szándékok stb.) rendelkeznek, ám ezt egyúttal valamilyen okból – irreleváns, hogy miért – képtelenek vagyunk elfogadni. Ebből a szempontból még mindig ott tartunk, ahol Augustinus.

Vajon képesek lehetünk-e elmozdulni innen? Választ tudunk-e adni arra a kérdésre, hogy miként alakulnak ki jelzőrendszerek racionális döntés nélkül, pusztán természetes evolúciós folyamatok és a tanulás egyszerű formái révén?

Úgy tűnik, hogy igen. Brian Skyrms a következőképpen teszi föl a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy – amint azt a biológiai szerveződés különböző szintjein megfigyelhetjük – egymással interakcióba lépő bármilyen egyedek spontán módon megtanulnak jelzéseket adni egymásnak, és a jelzésekre korrekt módon válaszolni. Valamint a természetes fajták vonatkozásában: hogyan lehetséges az, hogy ezek spontán módon jelzőrendszereket hoznak létre?

A kiindulópont a könyv első fejezetében szereplő evolúciós játékelméleti modell, amely a differenciális reprodukció egyszerű modelljén, a replikátor-dinamikán alapul, és amelyet Brian Skyrms a későbbiek során komplex megközelítésekkel bővít. Az első fejezet azt vizsgálja, hogyan működik a játék legegyszerűbb formája (két tényállás, két jelzés, két cselekvés, érdekazonosság) olyan kétpopulációs evolúciós modellben, amelyben a jeladók kizárólag jelzéseket adnak le az egyes tényállásoknak megfelelően, a jelbefogadók pedig kizárólag cselekedeteket hajtanak végre az észlelt jelzésekre reagálva. A jeladónak és a jelbefogadónak is két stratégia áll rendelkezésére. A jelzés leadója két különböző jelzés közül választhat a természet által fölkínált valamelyik tényállásnak megfelelően – oly módon, hogy ha az egyiket választja az egyik tényállás jelzésére, akkor a másikat fogja választani a másik tényállás jelzésére. A jelzés befogadója hasonlóképpen jár el a jelzésekkel összekapcsolt cselekvések vonatkozásában. A kétpopulációs evolúciós modellben a jeladó-jelbefogadó játéknak öt dinamikus egyensúlyi állapota van. Ezek közül a két jelzőrendszer evolúciósan stabil, mivel egyik jelzőrendszernél sem terjedhetnek el olyan alternatív stratégiák, amelyek kiszoríthatnák a nyereségeseket.

A jelzőrendszerek bizonyos, minimálisan adott feltételek mellett spontán módon létrejönnek. A jelzőrendszerekkel pedig, jóval kevésbé drámai módon, mint ahogyan azt a dolgok első megnevezésével kapcsolatos mítosz leírja, de azért mégiscsak a semmiből, létrejön a jelentés: significatio creatur ex nihilo.

A „jelentés” helyett azonban, amelyet a szerző – vélhetően a kifejezéssel együtt gyakran megjelenő mentalisztikus kitérők miatt – „veszélyes” szónak nevez, Brian Skyrms a könyvben jellemző módon az információ általánosabb fogalmát használja. Az „információmennyiség” standard információelméleti fogalma mellett, amely egy tényállás vagy cselekvés esetén azt mutatja meg, hogy a jelzés milyen mértékben változtatja meg az említett tényállás vagy cselekvés valószínűségét, a szerző bevezeti az „információtartalom” fogalmát. Az információtartalom, amit Skyrms megközelítésében vektor reprezentál, azt mutatja meg, hogy milyen módon hat a jelzés a tényállás valószínűségére, vagy másként: milyen irányban befolyásolja azt. Ha például veszünk két olyan jelzést, amelyek ugyanolyan mértékben, ám ellentétesen változtatják meg egy-egy tényállás valószínűségét, akkor ezzel képet kaphatunk arról, hogy mi a szerepe az információtartalomnak (az egzakt matematikai leírás a könyv megfelelő fejezetében olvasható). A propozicionális tartalom filozófiai fogalma ebben a megközelítésben az információtartalom speciális esete lesz.

Skyrms szerint az információmennyiség és információtartalom fogalmai alkalmasak arra, hogy az adott keretben a legkülönfélébb jelzőrendszerekre alkalmazzuk őket: a mikroorganizmusokra, a szentjánosbogarakra, a legkomplexebb jelzéseket használó élőlényekre és az egyes jelzőrendszerek hálózataira. Az a kérdés, hogy vajon az adott jelzőrendszerben működő ágenseknek van mentális világa vagy nincs, abban az értelemben irrelevánssá válik, hogy a stabil egyensúlyi helyzetet produkáló jelzőrendszerek bemutatott evolúciós modelljei ettől függetlenül is működnek, bár – igény szerint – kiegészíthetők az ágensek mentális világát reprezentáló modellekkel. Augustinus megválaszolatlan kérdéséhez visszatérve: teljesen mindegy, hogy a kakasban jelen van-e a szándék arra, hogy tájékoztassa a tyúkot a táplálék lelőhelyéről, a jelzőrendszer, ami lehetővé teszi, hogy a kakas jelzésére a tyúk olyan módon válaszoljon, ami mindkettejük számára kifizetődő, akkor is természetes módon kifejlődik, ha a kakasnak és a tyúknak (genuin módon, de ebbe ne menjünk bele) tulajdoníthatunk szándékot, meg akkor is, ha nem.

Ahogyan láthattuk, a jeladó-jelbefogadó játék legegyszerűbb esete az, amikor a tényállások, a jelzések és a cselekedetek száma azonos, és a jeladó és a jelzés befogadója nem változtathatják a szerepüket. Ez természetesen nem elegendő komplex jelzőrendszerek modelljeinek megalkotásához. A könyv első fejezetében bemutatott egyszerű játék módosításával a könyv második szakaszában Brian Skyrms a jeladó-jelbefogadó játék több változatát is megvizsgálja. A tényállások, a jelzések és a cselekvések száma növelhető, és ezek eltérő mennyiségűek lehetnek. Feltehetjük továbbá, hogy a tényállások valószínűsége nem azonos, ami olyan egyensúlyi helyzetekhez vezethet („pooling equilibria”), amelyekben nem történik információátadás, mivel a jelzés befogadója – figyelmen kívül hagyva a jelzést – a legvalószínűbb tényállásnak megfelelően cselekszik, a jeladó pedig – figyelmen kívül hagyva a tényállást – üres jelzéseket ad le. Elejthetjük az érdekazonosságot, és kételemű jeladó-jelbefogadó interakciók helyett vizsgálhatjuk számos szereplő eltérő topológiájú hálózatait. Ezzel megkísérelhetjük a modellünket annak figyelembevételével alakítani, amit egyébként a komplex és szofisztikált jelzőrendszerek működéséről gondolunk. Nyilvánvaló, hogy a biológiai szerveződés különböző szintjein működő – az információ átviteléért felelős – jelzőrendszerek jellemző módon jóval komplexebbek az egyszerű kétszereplős, két-tényállásos, kétstratégiás, megerősítő tanulást feltételező jeladó-jelbefogadó játékoknál. A jelzések leadói és befogadói hálózatokat alkotnak, a releváns tényállások sokféleségének megfelelően jelzések sokaságával operálnak, nem csupán egyszerű, hanem olyan komplex jelzésekkel, amelyeket komplex szintaxis kapcsol össze, és eltérő stratégiákat, valamint tanulási mechanizmusokat használnak. A könyv utolsó fejezeteiben Brian Skyrms megkockáztatja, hogy bizonyos feltételek mellett és az ágenseket meghatározott hálózatokba rendezve olyan komplex jelenségek elemi formái jelenhetnek meg, mint a diszjunkció és az ezen alapuló érvelés (a szerző ezzel összefüggésben „proto-igazságfügvényekről” beszél), a kompozicionalitás, a kategóriaképzés és a kollektív, azaz a jeladók és jelbefogadók különböző struktúrájú hálózatai által összehangolt cselekvés.

Skyrms műve rendkívül gazdag könyv, sokkal több mindenről szó van benne, mint amit én a fentiekben érintettem. Külön erénye továbbá, hogy nem dogmatikus, hanem a javaslatait – ahogyan azt maga a szerző is jelzi – az igazság megismerését célzó próbálkozásnak tekinti. Azt gondolom, hogy ez nagyszerű: végül is a leginkább így szoktunk működni, amikor meg szeretnénk ismerni különböző tárgyakat. A kinyilatkoztatást ilyenkor hagyjuk inkább másra.

De ha már itt tartunk, végezetül, és visszakanyarodva az esszé elejéhez: Skyrms a könyv külön fejezetében foglalkozik azzal a helyzettel, amikor az ágensek új jelzéseket találnak föl. A korábban ismeretlen jelzés föltalálása, valamint az, hogy az új jelzések használatát el kell sajátítani, magát a játékot is módosítja, ennek következtében pedig az ágensek jó eséllyel elkerülik azokat a már említett evolúciós csapdákat („pooling equilibria”), amelyekben nem történik információátadás. Ha korábban nem volt világos, milyen célt szolgál a névadás aktusa, ennek alapján érthetővé válik. És ez megint olyasmi, mint maga a teljes könyv: megéri – nem csupán a háttérből – feszülten figyelni rá.