Amikor együtt voltak, Björn többször meghívta a szüleihez vasárnapi ebédre Skreiába. Csak félórányi autóút volt, ő azonban mindig talált valami mentséget, hogy nemet mondjon. Most azonban semmire sem vágyott jobban, mint hogy a párja családjának ebédlőasztalánál üldögélhessen, továbbadhassa a burgonyástálat, panaszkodhasson az időjárásra, dicsekedhessen az új kanapéval, rághassa a száraz szarvassültet, miközben a társalgás lomhán, de megbízhatóan hömpölyög, a pillantások és a bólintások barátságosak, a viccek szakállasak, a bosszantó pillanatok elviselhetőek, sőt, ebben a másodpercben szinte kívánatosak.
(Jo Nesbø: Szomjúság. Fordította: Petrikovics Edit. Animus, 2017, 106.)