Nemes Z. Márió: NINCS BÚCSÚ


Déry Tibor Ítélet nincs című önéletrajzi „esszéregényének” A kis halottak című fejezetét azzal a mondattal kezdi, hogy „Anyámmal még nem kívánok foglalkozni.” Az emlékezés és gyászmunka szupertárgyát tagadással felvezetve és színpadiasan elfojtva Lorsy Ernőről kezd el beszélni. Lorsy a harmincas évek Budapestjének és Berlinjének egyik színes alakja volt, értelmiségi bohém, újságíró,  literátus mindenes, akihez Déryt nem fűzték komolyabb baráti vagy szakmai szálak, csupán a figyelme homlokterében megjelenő ismerősként regisztrálta. Ugyanakkor mégis összeállít róla egy pároldalas rövid portrét, mondván emlékezetpoétikailag igazat kell szolgáltatni „kis halottainknak”, akiket nem ismertünk meg „valójában”, haláluk nem a „mi” halálunk, de az írói önarchiváció teljességéhez mégiscsak hozzátartozik a róluk való tanúskodás is. „A kis halottak kézen fogják egymást a sötétben, s az emberiség eszmélete alatt, abból kizárva, hangtalanul pislákolnak. Noha nem kívánok közösködni velük, de halk cui prodest mormolásukkal egyetértek.[1] Déry szépelgő gesztusa a kis halottak kapcsán antropológiailag–pszichológiailag átélhetőnek tűnik, ugyanakkor mégiscsak van ebben valamiféle, a maga kendőzetlenségében lenyűgöző hübrisz, ahogy valaki halálát lekicsinyelve úgymond annak esztétikai megmentésére siet, miközben Lorsy egész portréja valóban a „nagy halottak” felvezetését szolgálja. Nem tudom, hogy én szeretnék-e valaki Lorsyja lenni, egyáltalán megérdemli-e bárki a lorsyság thanatoesztétikai abúzusát.

Déry gondolatmenetének ugyanakkor van számomra egy valóban sürgető tanulsága, miszerint megint csak rá kellett döbbennem, hogy az „emberiség eszmélete”, az IRODALOM és a kultúragép milyen hatékony felejtőgépnek mutatkozik, melynek ijesztő működését a képmutató kishalottazások csupán elfedni és dekorálni hivatottak. Utóbbi éveim egyik központi obszessziójává épp ezért az (ön)archiválás vált. Biztos, hogy hozzájárult ehhez a Magvető Tények és tanúk sorozatának újraindítása, olyan olvasmányélmények, mint Réz Pál, Orbán Ottó, Király István naplóinak megismerése, meg hát Nádas és a Világló részletek, persze. De ezekkel a szövegekkel legtöbbször hasonló problémáim vannak, mint Déry fentebb megidézett írásával, miszerint a személyesség pszeudo-optikáját mímelve IRODALMI emlékezetpolitikát művelnek: gondoznak, igazgatnak és kanonizálnak. Önarchiváció alatt ezért nem is feltétlenül a formálást, a megrágást és az emésztést értem. A múlt partikularitását a „fogalmazásnak” szolgáltatjuk ki, hogy tudatot építsünk. De kit érdekel a tudat? Ami mindenről (és a semmiről is) csak tudni akar, hogy ezzel elfojtson, vagyis maga alá csináljon. Hogy aztán ezzel a széklettel is csak büszkélkedjen mint lenyűgöző titokkal. Hogy ezzel is csak saját vertikumát építse. Ennél a stratégiánál sokkal elemibb módon felkavart a képzőművészek praxisa. Najmányi mániákus SPIONS-szövegei a Balkonban, melyek valamiféle obskúr emlékezetpalotává állnak össze, épp a klasszikus architekturális bevésési gyakorlatok ellenében. Itt a múlt a tudat vertikumába beleszédül, és ebben a zuhanásban semmisíti meg önmagát, hogy egy Piranesi-alvilág anarchitektúrájában vesszen el. De a szédülethez anyag kell, mert az anyag nem más, mint szédület. Az emlékezés ANARCHITEKTÚRÁJA nem anyagtalan, noha megalapozhatatlan. Szükség van a masszára, a hordalékra, a xenobitekre, az információ idegenségére, az idegen információra, mely folyamatosan dezinformálja magát. Ehhez kell az ANARCHIVÁCIÓ. Kiállításokon forgolódva, mindig lenyűgözött Tóth Gábor vagy Várnagy Tibor géptekintete, a technológiai rögzítés iránti megszállottságuk, hogy minden megnyitót, megnyitószereplőt és az eseményen belüli aleseményt, hordalékot és szövedéket archiválnak fotó, videó, hangfájl stb. formájában. Hogy mi lesz belőle, hogy mire lesz „jó”? Kérdés ez egyáltalán? A megértés másodlagosnak tűnik az anyag szédületéhez képest.

A halottaink is ebben az anyagszédületben „élnek”. Félig megrágva, zombifikálódva és arctalanul. De milyen arcuk lehetne? Milyen arca van most Benkő Krisztiánnak? Arcot épp az értelmezéssel adnánk neki, miközben gyászkultuszunkkal és generációs hermeneutikánkkal megpróbálnánk röghöz kötni a kísértetet, kivonva őt az ANARCHITEKTÚRA szédületéből, de talán épp ezzel válnánk az „emberiség eszméletének” ügynökeivé. Nem hiszem, hogy Krisztián ilyen arcot szeretne, hogy elfogadna egyáltalán bármit az emberiségtől, ha már egész munkássága bizonyos értelemben az emberiség rendszerének „megszöktetését” célozta. Ez volt antihumanizmusának lényege, mely — úgy hiszem, vagy hinni akarom — nem sokban különbözik a saját poszthumanizmusomtól. Bár lehet, hogy ez megint csak a kísértettel szembeni „visszaélés”. Talán azért merek így élni, mert azt gondolom, az én életem is bizonyos fokig fantazmaszerű, vagyis mégse vagyunk annyira távol egymástól, fantomikrekként mégiscsak átjárjuk egymást a Piranesi-alvilágban. Mert nem úr, aki emlékezik, és nem szolga, akire. Hanem felváltva és kölcsönösen. Ha megidézek valakit, idézetszerű leszek magam is, ahogy a kísértet megjelenítése a spiritisztát is kísértetmédiummá alakítja. Antihumanista lejegyzőgéppé, amely folyamatosan dezinformálja önmagát. Most dezinformálom Krisztiánt, mert nem akarom megérteni, nem akarom jelentésekkel preparálni, kitömni és tartósítani, mert akkor válna generációs „üggyé”, ami fölött összejárunk tanakodni önmagunkról, sohasem róla. A Lorsyvá-válás megalázó, de Simon Balázsként túlélni saját halálunkat, hát abban sincs köszönet.

Persze mindazt csinálom, amit tagadok, de legalább tiszta lapokkal játszom. Épp a napokban gondoltam rá, egy poszthumán költészeti szemináriumon. Vajon mit szólna ő mindehhez, amit előrelátott, megjósolt és megelőlegezett? Biztos nem akarna beleülni a készbe, külön utat követelne, hogy csak-azért-se, mert ő az utolsó humanista. Az írás lényege nem egy forma, hanem egy gesztus — írja Roland Barthes Cy Twombly kapcsán. Krisztián nekem ez a csak-azért-se-gesztus. A belenyugodni lehetetlen szökésvonala. A másik gesztus, amit sajátomnak érzek, és igyekszem mindenhova bevésni, ahol csak járok, az a Kassák-féle mindig-tovább. Ugyanakkor ezt a gesztust, nehogy a szökésvonal lineáris utazássá összegződjön, mindig ki kell egészíteni a csak-azért-se hajtűkanyarjaival, mert a szökésvonal többdimenziós gombolyag. Ha nem így lenne, szörnyen unatkoznék, és szerintem ezt Krisztián se szeretné. Szóval maradjunk mégis emberek? Nem feltétlenül, de biztos, hogy szembe kell néznünk a condito humana teremtő feszültségével, miszerint emberré-válni és nem-emberré-válni egyaránt lehetetlen. Gyakoroljuk tehát mindkét lehetetlenséget szorgalmasan! Ilyen lenne az utolsó humanista a poszthumánok között, önnön abszurditásának büszke performátora.

De most komolyan! A sok komolytalan újkomoly apokalipszis között! Tóth Kingát olvastuk a szemináriumon: „a végén tanul meg / az alak hajolni / a zár vonalában belül / egy eddig rejtett kazettából / a derékrészhez hatol egy / téglatest alakú formázó / kimunkáltságának köszönhetően / nyomja hajlítja de / nem töri meg a figurát / a külső jelleghez társul / a belső forog és hajol / és egészséges púderszínű”.[2] Ezt még Krisztián is olvashatta, de ha nem, majd most olvassa, olvasom neki, 2019-ben összeáll a kép, de ha összeállt, verjük szét. Egy eljövendő — mert még mindig csak megérkezésben van — poszthumán esztétika szempontjából a Bábok és automaták (2011) legtermékenyebb felismerésének a grácia és a kísértetiesség összekapcsolását tartom, ahogy azt Krisztián Heinrich von Kleist A marionettszínházról című szövegének elemzése mentén feltárja. „De mint ahogyan a valamely pontban egymást metsző vonalak, ha a végtelenen áthaladtak, a pont túloldalán ismét metszik egymást, vagy a homorú tükör által alkotott kép a végtelenbe távolítva ismét közelivé válik: ugyanúgy visszatér a grácia ott, ahol az ismeret mintegy megjárta a végtelent, s így egy időben abban az emberalkatban jelenik meg legtisztábban, amelyben a tudat egyáltalán nincs jelen, vagy pedig végtelen, azaz a bábuban vagy az Istenben.[3] Ha megpróbáljuk egymásra olvasni ezeket a kontextusokat, akkor az embergép balerina épp a kiborgizációja mentén válhat a grácia hatékony instrumentumává, ugyanakkor poszthumán más-állapota is csak egy kinesztétikus revelációban tud esztétikai eseménnyé válni. Vagyis az emberinek és a nem-emberinek a kísérteties határzónája a „bewegtes Leben” (Aby Warburg), tehát a performatív életmozgás színrevitele közben mutatkozik meg, ahogy ez az életmozgás antropomorf és nem-antropomorf kódok örvényében játszódik le. Ez az önmagát devitalizáló — mert formát kereső — élet működik a bábuvá-váló emberben, aki sohasem tud teljesen humán vagy inhumán lenni, miközben önszakadását kísérteties kellemmel végrehajtott tánc keretében avatja művészetté.

Krisztiánt nem láttam sose táncolni, de valahogy így képzelem el. Gépbalerinaként, nemtelen vagy nemek közti táncosként, aki ezeken a kategóriajátékokon is nevet. Mert csak-azért-se-van, ha poszthumán, akkor a humán az új punk. Igazából tényleg szeretnék Krisztiánnal táncolni. Együtt a masszában, xenobitekre rángatózva. Érezni, ahogy a Piranesi-alvilág kitágul és összezárul, de ezt is élvezzük szorongva, mert mi vagyunk a hidra, a kígyók anyja. Mert ez is jobb, mint emlékezni vagy értelmezni. De mégsem lehet menekülni a megértéstől, az emberiség eszmélete ápol és eltakar. Mindig ki kell húznom egy „de”-t a mondatok elejéről. De akkor mégis, hogy élünk és halunk együtt Krisztián? Csináljuk együtt, ahogy régen is együtt csináltuk, miközben már nincsen régen, mert mindig van. Mindig súgnod kell majd a szédületben, hogy ha túl sok jelentéssel érkezem. Mindig megpróbálom majd a nadrágodba törölni. És majd ezen is csak mindig nevetünk. De milyen arcod lesz akkor? Amilyen mindig. Nincs búcsú.

 

[1] Déry Tibor: Ítélet nincs, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971, 19.

[2] Tóth Kinga: Balerina = Uő: All machine, Magvető, Budapest, 2014, 5–7, i. h. 7.

[3] Heinrich von Kleist: A marionettszínházról, ford.: Petra-Szabó Gizella = Uő: Próza, Kalligram, Pozsony, 2013, 321–326, i. h. 326.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.