Urbán Bálint: Önkívület és transzgresszió — Benkő Krisztián és a poszthumanizmus


„Feneketlen mélység jelent most meg előttünk, amelynek sűrű homályába hiába próbált szem behatolni. A lámpa sugarai túl halványak voltak, hogy segíthessenek. Semmi nem volt kivehető, kivéve egy sor egyenetlen, formátlan lépcsőt, amely az ásító mélységbe tartott és hamarosan elveszett a sötétségben.” Matthew Gregory Lewis: A szerzetes (Benkő Krisztián fordítása)

„Az egyetlen hely, ami megmaradt, oh a neurózisom” Arthur Cravan: Siess! (Benkő Krisztián fordítása)

 

Ahhoz, hogy a poszthumanizmus az utóbbi évek legmeghatározóbb és legtermékenyebb kulturális diskurzusa, hovatovább trendje, mely nem csak a tudományos szférában, hanem egyúttal az irodalmi és a művészeti praxisokban is markánsan reprezentálódik, nem férhet kétség. A XXI. században bekövetkező komoly episztemológiai, technológiai, társadalmi és identitáspolitikai változások és régóta érlelődő paradigmaváltások által életre hívott poszthumanizmus, ahogy arra Francesca Ferrando is utal, azonban korántsem egy egységes gondolkodási alakzat, sokkal inkább egyfajta, meglehetősen képlékeny gyűjtőfogalom, mely magába olvasztja az ember hagyományos, felvilágosodásalapú fogalmának és reprezentációinak szétfeszítésére tett, különböző ideológiákból táplálkozó kísérleteket (úgy, mint az antihumanizmus, a transzhumanizmus, az új materializmus, a meta-humántudományok, a kibernetika, az animal studies, a disability studies, az ökokritika és a bioetika).[1] A poszthumán tehát egy olyan, meglehetősen nagy flexibilitással és expanzivitással rendelkező heterogén halmaz, mely elutasítva a modernitás totalizáló tendenciáit, a különböző beszédmódok, áramlatok és stílusok nyitottságát képviseli, így összetett univerzumában „elkeverednek a cyberpunk regények jövővíziói, posztmodern teoretikusok gondolatmenetei, pszeudo-vallásos dogmák, a legújabb természet- és kultúratudományos kutatások eredményei és a futurológiai spekulációk”.[2] Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy kimutassam a poszthumanista gondolkodás megjelenését és artikulálódását Benkő Krisztián szövegeiben. Meglátásom szerint Benkő életművében tetten érhető egyfajta felfokozott érzékenység a poszthumán ideológiák és művészeti formák irányába, melynek köszönhetően szövegvilága értelmezhető akár egyfajta katalizátorként is a poszthumanizmus magyarországi térnyerésének történetében.

A poszthumán paradigma megjelenése és elterjedése Magyarországon Nemes Z. Márió munkásságával hozható összefüggésbe. Nemes Z. Képalkotó elevenség. Esztétika és antropológia a humanitás peremvidékén című, 2015-ben megjelent könyve minden kétséget kizáróan a poszthumán diskurzus első, nagyobb lélegzetű és meglehetősen inspiratív erejű megnyilvánulása volt, mely utat nyitott a poszthumán gondolkozás hazai kibontakozásához, és egyúttal kijelölte annak főbb irányait, lehetséges fejlődései íveit. Nemes Z. neve elválaszthatatlanul összeforrt a poszthumán kérdése körül tapasztalható elméleti izzással, rendszeres, a témába vágó publikációi mellett ő felelt többek között a Helikon folyóirat tematikus számának szerkesztéséért, Lovász Ádámmal és Horváth Márkkal pedig egy nagyívű, monografikus igényű műben (A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni) szintetizálta a témakört kísértő legheterogénebb kérdéseket, diszkurzív alakzatokat. Nemes Z. kutatásainak kikristályosodásával párhuzamosan, meglátásom szerint kimutatható a poszthumanizmus gondolatiságának erőteljesen reflektált megjelenése Benkő Krisztián műveiben is, így Benkő Nemes Z. mellett akár a poszthumán trend és stílus egyik lehetséges, kitakart eredőjeként is olvasható. A két kutató érdeklődési és kutatási területei között még átfedések is megfigyelhetők: a modernitás normatív ideológiája, az avant-garde, Otto Weininger, a popkulturális horizontok és Hajas Tibor életműve példának okáért mindkettejük gondolkodásmódjának és szövegvilágának kitüntetett, vissza-visszatérő tematikus szálai. Emellett még azt is kiemelhetjük, hogy Benkő ugyanúgy részt vett előadóként a Horizont Kutató Intézet 2005 őszén megrendezett, legendás Hajas Tibor-konferenciáján, mint Nemes Z. Márió.[3] A performanszművész iránti felfokozott érdeklődés talán az egyik legnyilvánvalóbb kapcsolódási pont a szövegviláguk között.[4] A Képalkotó elevenség Hajas-fejezete több ízben is hivatkozik Benkő kifejezetten poszthumán hangoltságú elméletére a grácia és a kísérteties esztétikai minőségeiről,[5] Benkő pedig egy részletes írásban foglalkozott Nemes Z. 2014-ben publikált esszégyűjteményével (A preparáció jegyében), melynek zárlatában kvázi megjövendölte a sajátos szövegvilág és (poszthumán) gondolkodásmód divattá szélesedését.[6] A két életmű és kiérlelt gondolkodási rendszer kapcsolódási pontjait vizsgálva nem feledkezhetünk meg Nemes Z. nekrológjáról, melyben a szerző megjegyezte, hogy érdeklődési területeik és esztétikai választásaik között kimutatható egy egyértelmű párhuzam, hovatovább rokonság. „Nem egyszerűen pályatársnak tekintettem, hiszen számos esztétikai választásunk mentén érezhettem úgy, hogy osztozunk valamiféle kultúrkritikai érdeklődésben, mely közösen vonz minket a művészet határjelenségei felé.”[7]

A világ együtt — keresztbe és párhuzamosan — olvasása tehát elkerülhetetlenül egymás mellé rendeli a két életművet. Jelen írás szempontjából több mint figyelemfelkeltő a rövid megemlékezés zárlatában felvillantott gondolat, mely szerint Benkő kutatásai tulajdonképpen jóval megelőzték „a mostanában megélénkülő érdeklődést a poszthumán esztétikák iránt”.[8] Az alábbiakban ennek a poszthumán érdeklődésnek a rövid genealógiáját próbálom meg elvégezni Benkő Krisztián életművének horizontján, szem előtt tartva a Nemes Z. Márió kiérlelt poszthumanizmusával való párhuzamokat.

A poszthumán paradigma megjelenésének legszorosabb kontextusát, ahogy arra már korábban is utaltam, a XXI. század technológiai, onto-episztemológiai, tudománytechnikai és társadalmi változásai, krízisei jelentik. Az emberi hagyományos fogalmán túlmutató esztétikák és ideológiák térnyerése így elválaszthatatlan a posztmodern által felnyitott, virális antilogikát követő, radikális erejű, kulturális szóródástól.[9] Mindazonáltal, ha egy történeti perspektívában vizsgáljuk a poszthumán gondolkodás formálódását és kiemelkedését, nem téveszthetjük szem elől a tényt, hogy a humánum meghaladását megcélzó, különböző elgondolások tulajdonképpen már ott vibráltak a tágabb értelemben vett kulturális modernség tudatában, azaz a humanizmus és az antropocentrikus ideológiák korrodálódása már jóval a posztmodern fordulat előtt megindult. A történeti avant-garde legkomolyabb politikai célkitűzése tulajdonképpen nem csak a polgári társadalom radikális átalakítása, hanem magának az emberiségnek és a tradicionális emberfogalomnak a meghaladása volt.[10] A humánum szétfeszülésének elgondolása azonban már ott vibrált masszívan a modernség esztétikai projektjét politikai projektbe átfordító avant-garde mozgalmak inkubátoraként is tételezhető romantikában. Ahogy arra Renato Poggioli is felhívta a figyelmet az avant-garde elméletéről írott nagy hatású munkájában, miszerint a XX. század első felében tomboló radikális izmusok esztétikai alapállása alapvetően a romantika hagyományellenességéből, antiracionalizmusából, műfaji és diszkurzív hibriditásából, valamint ironikus jellegéből vezethető le.[11] Poggioli felsorolásához, meglátásom szerint, gond nélkül hozzáilleszthetnénk a hagyományos emberkép megrendülését, így a kulturális modernség forradalmának origóját jelentő romantika elgondolható a poszthumán ideológiák és esztétikák egyfajta keltetőjeként is.[12] Horváth Márkék a poszthumanizmus filozófia- és kultúrtörténeti kontextualizálása során több ízben is hangsúlyozzák azt, hogy az új diszkurzív mező egyik főjellegzetessége egyfelől az, hogy szembehelyezkedik a modernitás ész- és racionalitás-központúságával, másfelől pedig leszámol a felvilágosodás szubjektumképével, mely egy mind a világot, mind önmagát megismerni, dominálni és alakítani képes struktúrát legitimált.[13] A poszthumanizmus ezen tágabb történeti perspektívába való elhelyezésére azért volt szükség, hogy értelmezni tudjam Benkő Krisztián és a poszthumán diskurzus viszonyát. Benkő fő kutatási területe, mely egész életművén átívelt a korai tanulmányoktól kezdve utolsó publikált könyvééig és műfordításáig, a romantika volt. Foucault alapján Benkőt sem a nagy történeti modellek kontinuitása érdekelte, sokkal inkább a töréspontok, a paradigmaváltások, az esztétikailag és ideológiailag transzgresszív pillanatok, melyek megkérdőjelezik a folytonosság és a totalizációs struktúrák legitimitását.[14] A felvilágosodás nagy narratíváinak és emberközpontú ideológiáinak válsága, pontosabban szólva, ennek a hosszan elhúzódó válságnak a kezdőpontja, vitathatatlanul a romantika mint összetett kulturális és eszmetörténeti képződmény kiemelkedéséhez köthető, így nem csoda, hogy Benkő kutatásainak már igen korán a romantika és a romantika irracionális, hagyományellenes oldalából eredő modernista kánon vált legfőbb fókuszává.

Ahogy arra első könyvének a címe is utal, Benkő a romantikában elsősorban az önkívület egyfajta sajátos episztemológiáját látta, egy olyan új kulturális magatartás és gondolkodásmód térnyerését, mely példátlan erejű és jelentőségű törésvonalat képez az európai hagyományban. A kötet előszavában Benkő kifejti, hogy a tanulmányok nagyrészt az identitásképzési kísérletek kudarcával, a (személyes, kulturális, diszkurzív) identitás módosulásaival, folyamatos alakulásával és a szubjektum rögzíthetetlenségével foglalkoznak. A modern értelemben vett, romantikus önkívület a racionalizmus és felvilágosodás által kialakított önazonosság elvesztésének autentikus tapasztalata, melyről a romantika irodalmában a szerepváltások, az identitásszóródás, az identitás megkettőződése (a doppelgänger, mely a másik Benkő könyv a Bábok és automaták oldalain is ott kísért a grácia és az unheimlich esztétikai kategóriái kapcsán, sőt tulajdonképpen magában a szépségeszmény hagyományos fogalmait elutasító kettősségében is) vagy többszöröződése, a szerelmi és a vallási felfokozottság tanúskodnak. „Ezek az alakzatok történeti kontextusban a különböző identitásrétegek — nemi identitás, közösségi identitások (vallás, nemzetiesség) — konfliktusából és folyamatos dinamizmusából alakulnak ki.”[15] Az önkívület tapasztalata, ennek fényében az ember önazonosságába vetett hitt megrendüléséről tudósít. Benkő meglátásában így a romantika egyik legfőbb hozadékának ez a sajátos tapasztalat tekinthető, mely „az egység, az önazonosság és az eredendő jóság képzeteivel körülírt felvilágosult emberkép megrendülését”[16] hirdeti. Az önkívület mint a romantika egyik domináns kulturális alakzata tehát alapvetően egy poszthumán ideológiát mozgat. Az emberi identitás határait szétfeszítő poszthumán önkívület vizsgálata vezeti el Benkőt meglátásom szerint az emberfogalom szisztematikus, foucaultiánus kritikájához, melyben megtalálja az elméleti megalapozását saját esztétikai rendszerének és az avant-garde különböző művészeti praxisaihoz való közelítéséhez. Az életmű katalizátora azonban mindvégig a romantika és a romantikus önkívület-tapasztalat bataille-i értelemben vett transzgresszív potenciálja marad. Az önkívület-élményben megnyilvánuló, hovatovább az azon jóval túl is mutató transzgresszió — az extázis mellett — Benkő életművének másik kitüntetett tematikus eleme, mely gyakorlatilag ott vibrál szinte kivétel nélkül minden írásában, legyen szó akár a napló diszkurzív alakzatáról, a műfordításról, a gótikus regényről, vagy éppen a futurista színházról. Valószínűsíthető, hogy az extázisnak, az önmagunkon való kívül kerülésnek, kívülállásnak és a transzgressziónak a kérdései vezették el Benkőt Foucault figurájához és életművéhez. Míg az első könyv gazdag elméleti apparátusának kitüntetett eleme a Paul de Man-i dekonstrukció (és a prozopopeia mint az arcroncsolás trópusa, mely egy újabb kapcsolódási pont az életmű és az emberi integritás poszthumán széthullása között), addig a Bábok és automaták sorvezetője Foucault antihumanizmusa. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy nem csak Foucault gondolkodása, de kulturális mítosszá alakult figurája is nagy hatást gyakorolt Benkő Krisztiánra.[17]

A 2011-es kötet sarokkövét — mely már magával címválasztásával is beírja magát a poszthumanizmus diskurzusába — a Foucault-tanulmány képzi, melyben Benkő a francia gondolkodó életművének egy meghatározó vetületét, az antihumanizmust járja körbe, hosszasan elidőzve az ember halálának nietzschei inspirációjú gondolatánál és a felvilágosodás önérvényesítő ideológiájának kérdésénél. Foucault gondolkodásának szelleme azonban ott kísért a könyv szinte majdnem mindegyik tanulmányában, legyen szó akár Matthew Lewis Szerzeteséről (melynek magyar fordítása szintén Benkő nevéhez köthető), Artaud-ról, a normalitás és az abnormalitás kapcsolatáról, Kleist marionett-elméletéről vagy Oskar Schlemmer modernista színházáról. A kötet témaválasztásait, mintha ez a foucault-i ihletésű poszthumán ideológia szervezné. Míg Nemes Z. Márió poszthumanizmusa a német filozófiai hagyományból és elsősorban Helmut Plessner antropológiai filozófiájából indul ki, addig Benkő Krisztián a francia posztstrukturalizmushoz kötődő Foucault alapján gondolja el az emberi meghaladásának lehetőségeit.[18] A két különböző kulturális hagyomány horizontja már az említett Hajas-konferencia kapcsán is kirajzolódik. Benkő Krisztián elemzése Hajas fotóperformanszáról Foucault kalligram-fogalmát mozgatja, Nemes Z. Márió pedig a bécsi akcionizmus hatástörténeti kontextusában helyezi el a radikális művészt, illetve Heidegger Hölderlin-olvasatából és az abból dekantált szakralitás és költészet-elmélet perspektívájából dolgozza ki saját értelmezését. Tehát, ahogy ez a korai példa is felmutatja, míg Nemes Z. Márió poszthumanizmusa a német kulturális hagyományban gyökerezik, addig a Benkő Krisztián szövegeiből kirajzolódó poszthumanista horizont egyfelől a francia posztstrukturalizmus (Derrida, Baudrillard, Lyotard és mindenek előtt Foucault),[19] másfelől pedig a brit romantika tradícióiból építkezik.[20]

A Foucault-esszé A szavak és a dolgok grandiózus és kellőképpen emblematikus záróképéből indul ki, melyben a francia gondolkodó az Ember eltűnését vetíti előre. Az egyértelműen nietzschei ihletésű metaforát Benkő visszaolvassa Foucault több művön átívelő felvilágosodás-felfogására és arra a következtetésre jut, hogy „az Ember eltűnéséről megfogalmazott gondolatok részét képezték egy nagyobb munkafolyamatnak, amely a felvilágosodás mint értékkategória felülvizsgálására és az irracionalitás rehabilitációjára irányult”.[21] Foucault felvilágosodás-kritikájának kulcsmozzanatai Benkő szerint egyfelől az exklúziós és inklúziós stratégiákat működtető normalizálómechanizmusok leleplezése, másfelől pedig az irracionalitás rehabilitációja és védelmezése.

A Bábok és automatákban Benkő tehát Foucault antihumanizmusára támaszkodva és azt a német romantika, valamint Kleist marionett-elméletén átszűrve dolgozza ki legsajátabb elemző apparátusát, a szépség hagyományos kategóriáin túlmutató, természetesen velejéig romantikus gyökerű művészetfelfogást, melynek magját a grácia és kísérteties dualizmusa képezi. Kérchy Anna a kötetről készített alapos tanulmányában kifejti, hogy az elsőre talán meghökkentőnek tűnő mellérendelési láncolat jól kidolgozott és eszmetörténetileg is jól megalapozott, hiszen — ahogy arra korábban én is utaltam — Foucault gondolatmenete az Ember eltűnéséről egyértelműen Nietzsche filozófiájából és az „Isten halála” sokat ismételt téziséből indul ki, ami egyúttal a kötet második felében a kutatások homlokterébe kerülő futuristák számára is kiindulópontként szolgált saját, forradalmi–destruktív alapállásuk kidolgozásában. „Vagyis a spirális gondolatmenet a következő: a futuristák kedvencének, Nietzsche-nek  »Isten halott« gondolatát Foucault (saját »posztmodern állapotában«) az »Ember vége filozófiájává« radikalizálja, ami viszont a bábokkal — mint az antihumán létmód allegóriáival — való foglalatosságra hív, aminek hazája a német romantika.”[22] A grácia és az unheimlich esztétikai kettőssége, melyet a kötet további részében Benkő először a német romantikán belül lokalizál (Hoffman, Kleist) majd a történeti avant-garde horizontján kialakult különböző művészeti praxisokra (az olasz futurista színház, dadaista tánc, bauhaus balett, szürrealista festészet) alkalmaz, tehát Foucault elgondolásából kristályosodik ki. A hosszan elemzett foucault-i antihumanizmus így nem más, mint az elméleti háttér egy olyan két polusú esztétikához, mely túlmutat az emberközpontú, a humánumot normatív kategóriává emelő hagyományos szépségfogalmon (és egyúttal emberfogalmon is), a gépies, a bizarr, a groteszk, az abjekt, a fogyatékos és a torz irányába, elbizonytalanítva és aláásva ezzel az emberközpontú ideológiák és esztétikák primátusát.

Ahogy arra Kassai Zsigmond felhívta a figyelmet, Benkő Krisztián munkáiból „kirajzolódni látszott egy egységes, konzekvens szerzői program”.[23] Ez a szerzői program, melyet egyfelől a romantika és az avant-garde, másfelől az unheimlich és a grácia, harmadfelől pedig az önkívület és a transzgresszió tapasztalatai kereteznek, meglátásomban poszthumán ihletésű. Míg Nemes Z. Márió Plessner nem esszencialista antropológiai filozófiájában találta meg a kiindulási pontot, addig Benkő Krisztián Foucault felvilágosodás- és humanizmuskritikáját vette alapul, gondolatvilágát és talán életét is sokkal inkább a francia „kegyetlen fiúk”,[24] a XX. század második felében kikristályosodott filozófiai, eszmetörténeti avant-garde attitűdjei, beállítódásai (az irracionalitás, a skizofrénia, a nomádizmus, a kirekesztőrendszerek archeológiája, a szubjektum íródása, a kegyetlenség, etc.), illetve ezekkel összhangban a romantika irracionális, éjszakai oldala inspirálták.

Benkő Krisztián már első kötetének bevezetésében figyelmeztetett arra, hogy írásai „felkavaró élményben részesíthetik azt, aki belép e szövegtérbe”.[25] Egykori tanítványaként, hosszú évek távlatából és az emlékezés tragikus perspektíváján keresztül csak visszaigazolni tudom a figyelmeztetést. Az irracionalitás és a transzgresszió tapasztalait kutató szövegeinek felkavaró hatását talán legsajátabb esztétikai kategóriái mentén — grácia és unheimlich — lehetne legtalálóbban megragadni. Benő Krisztián egy páratlan gazdagságú, inspiratív és témaválasztásaiban kifejezetten konzekvens és tudatos életművet hagyott maga után, melybe érdemes újra és újra lemerülni, szem előtt tartva kellőképpen ironikus és teátrális figyelmeztetését.

 

[1] Francesca Ferrando: Poszthumanizmus, transzhumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonyok, ford.: Lovász Ádám, Helikon, 2018/4, 394.

[2] Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni. A poszthumanizmus változatai, Helikon, 2018/4, 377.

[3] Lásd: a Prae Hajas Tibor-különszáma: Prae, 2006/1, 7–40.

[4] Benkő első könyvének a borítóján Hajas Tibor Húsfestmény című fotóperformanszának egy részlete látható, ami tovább erősíti a párhuzamot és kiemeli a közös vonzódást a magyar neo-avantgarde emblematikus művészének irányába, mely érdeklődést értelmezhetjük akár a poszthumán közelítésmód egyik első, konkrét és reflektált manifesztációjaként a magyar kulturális térben.

[5] Nemes Z. Márió: Képalkotó elevenség. Esztétika és antropológia a humanitás határvidékén. L’Harmattan – ELTE BTK Filozófiai Intézete – Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2015, 157.

[6] Benkő Krisztián: Taxidermia, Műút, 2015049, elérhető ITT

[7] Nemes Z. Márió: Benkő Krisztián (1979–2015), Litera, 2015. július 9.; elérhető ITT

[8] Uo.

[9] Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, ford.: Klimó Ágnes – Tímár Katalin, Balassi, Budapest, 1997, 11.

[10] Raymond Williams: La política del Modernismo. Contra los nuevos conformistas, Ediciónes Manantial, Buenos Aires, 1997, 73.

[11] Renato Poggioli: The Theory of the Avantguard, Icon Editions-Harper & Row Publishers, New York–Evantston–San Francisco–London, 1968, 50–51.

[12] Erre enged következtetni többek között Kelly Hurley monográfiája is, melynek központjában az emberi test és az azt fenntartó ideológiák szétesése, szétforgácsolódása áll az angol romantika és a gótikus regény horizontján. Lásd Kelly Hurley: The Gothic Body, Cambridge, Cambridge University Press, 2004.

[13] Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni, Budapest, Prae Kiadó, 2019, 12–15.

[14] Benkő Krisztián: Bábok és automaták, Budapest, Napkút Kiadó, 2011, 105.

[15] Benkő Krisztián: Önkívület. Olvasónapló a magyar romantikáról, Kalligram, Budapest, 2009, 12.

[16] Uo., 11.

[17] Ahogy arra Kassai Zsigmond is utalt megható emlékezésében elhunyt barátjáról, Benkő Krisztián programszerűen élt (lásd. Kassai Zsigmond: Kései megemlékezés egy közeli barátra. Benkő Krisztián (1979–2015), Librarius, 2015. július 19.; elérhető ITT ), mely feltételez egyfajta romantikus átjárhatóságot életmű és életprogram között. Ugyanez az átjárhatóság megfigyelhető Foucault-nál is (lásd. James Miller: The Passion of Michel Foucault, Harper Collins Publishers, London, 1993; illetve David M. Halperin: Saint Foucault: Towards a Gay Hagiography, Oxford University Press, Oxford, 1995). Nemes Z. Márió nekrológja pedig Benkő életművének ellentmondásos gesztusaira, epizódjaira hívja fel a figyelmet, „melyet a megrögzött »kívülmaradás«, a szélső pozíciók által biztosított gondolati exkluzivitás iránti vágy határozott meg”. Nemes Z., I. m. Volt tanítványaként és ismerőseként nekem is volt alkalmam megtapasztalni affinitását a provokatív, meghökkentő megnyilvánulások irányába. Radikalizmusa, meglátásom szerint, részben a romantika irracionális oldalából, a modernség épater le bourgeois botrányideológiájából és Foucault programjából táplálkozhatott. Kiemelendő még a provokatív gesztusok kapcsán a teatralitás és a performansz, melyek szintén komoly tematikus csomópontjait képezik a Benkő-életműnek. Hajas Tibor és Arthur Cravan kellőképpen provokatív és performatív gesztusai irányába tanúsított felfokozott akadémiai figyelme is új megvilágításba kerül, ha ebből a szempontból olvassuk.

[18] Bár Nietzsche humanizmuskritikája és kultúrkritikája alapját képezi mindkét poszthumanista elgondolásnak.

[19] Ahogy arra a Bábok és automaták egyik lábjegyzetében utal, Benkő nem tudott jól franciául. A francia szerzőket angol fordításban olvasta.

[20] Benkő romantika-képének mindazonáltal inherens részét képezi, annak a Paul de Mannak az értelmezői apparátusa, akinek a nevéhez többek között a francia dekonstrukció angolszász recepciója és meggyökerezése is kötődik.

[21] Benkő, 2011, 83.

[22] Kérchy Anna: Az antihumanista művészet diszkrét bája, Társadalmi Nemek Tudománya: Interdiszciplináris eFolyóirat, 2012/3, 162.

[23] Kassai, I. m.

[24] Farkas Zsolt: A paralógia lovagja (Lyotard: A posztmodern állapot c. könyvéről) = Uő: Mindentől ugyanannyira, JAK – Pesti Szalon, Budapest, 1994, 21.

[25] Benkő, 2009, 14.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.