Az albérlő, Kengyel Valér türelemmel hallgatta a boros öreg nyelvbicsaklásait. Ezt a vén fecsegőt ő nagyra becsülte, de nem a becsülés szokott értelmében. Kengyel a számító egoisták közé tartozott, a kik minden velük érintkező embert kizsákmányolnak a maguk hasznára. Az öreg Bacsó, ránézve, igen kihasználható, becses objektum volt. Világlátottsága, encziklopédikus ismereteinek rengeteg volta, nyelvismeretei, zsurnalisztikai tapasztaltsága hasznossá tették rá nézve az öreget. Egy egész bánya volt ez az ultra-vörös filozófus, bánya, a mit Valér kedvére aknázhatott ki.
A ki látta utczai sétákon, kávéházakban, bormérésekben ezt a kifogyhatatlan bőbeszédűségű öreget, a mint a népgyűlések öblös hangján és széles deklamácziójával beszélt állandó kisérőjének, Valérnak: azt gondolta magában: — íme, egy illedelmes, jó gyerek, a ki tisztelettel és ásítás nélkül tűri a vén apa darálását.
Kengyel azonban nem a «jó gyerek» türelmes füleivel, hanem az élelmes, szemfüles zsurnaliszta éhes tudvágyával hallgatta a vén czimborát. Sok földet berepült ez az öreg vészmadár, míg szárnyai bírták; sok dolgot látott, sok rejtett mélységnek nézett fenekére. Annyit látott, annyit tapasztalt, annyit tudott: hogy Kengyel Valér szinte belevénült a rémséges tapasztalati tudás meghallgatásába. Csak egyet nem tudott az öreg: megélni abból, a mit tud. Kengyel Valér jobban értett ehhez. Neki haszna volt az öreg tudásából. Játszva, őgyelgés, korcsmázás közben megtanult tőle angolul és oroszul. Anekdotáit, mint érdekes visszaemlékezéseket dolgozta föl alkalomnak adtán. A szenvedélyes, forradalmár lélek haragos felbuzdulásait, kikelését a kormányrendszerek és társadalmak ellen följegyezte, feldolgozta s maga is meg volt lepetve, mily eredeti, kegyetlenül határozott, vakmerő és jól irányzott sortűz gyanánt ható, mindent leterítő kritikai érvelés nyilvánul azokban a nyom nélkül szétfoszló gondolatokban, a miket az öreg csak úgy kifújt magából, mint a hogy az erősen fűtött gőzgép kifújja a felesleges gőzt. Kengyel Valér kisebb, politikai s társadalmi tanulmányokat írt, a miknek vad erélye, éles logikája, bámulatos eredetisége és erősen vörös tónusai kiríttak ugyan a mi politikai, napi irodalmunknak erős, forradalmi allüröktől ment hangjából: de érdekessé tették irójukat s olvasottakká dolgait.
Az öreg maga olvasta legnagyobb gyönyörrel «a tanítvány» czikkeit s beleszerelmesedve saját beszéde visszhangjaiba: nagyra volt «a fiúval», a ki őt meglopta s a ki az ő tollaival díszelgett, hivalkodott a budapesti forumon.
(Iványi Ödön: A püspök atyafisága. Szépirodalmi könyvkiadó, 1984.115. o.)