Klajkó Dániel: Az önálló mondat magányossága

(Neszlár Sándor: Egy ács nevelt fiának lenni. Magvető, 2019)

Alan Sillitoe híres elbeszélésében, A hosszútávfutó magányosságában a narrátor, Smith a javítóintézetek futóversenyén a következő meglátásáról számol be az olvasónak: ,,Gondolom, sokáig tartott, míg eljutottam idáig, mert abban a rabló életben sose volt se időm, se nyugalmam semmit végiggondolni, most meg csak jönnek a gondolatok, és más bajom sincs, csakhogy gyakran meg se tudom állítani őket, még akkor se, mikor már úgy érzem, hogy az agyamba beáll a görcs…”[1] Az elbeszélésben Smith a futást mintegy üres kontemplációként, a gondolkodást elősegítő mechanikai műveletként és a szabadság terrénumaként jellemzi. Természetesen Sillitoe szövege a futáson keresztül teljesen más jelenségeket (a hatalmi direktívák és az egyén kapcsolatát) visz színre, mint Neszlár Sándor Egy ács nevelt fiának lenni című alkotása, mégis az elbeszélő ezen kijelentését poétikai működéselvként tükröződni látom az Egy ács… mondataiban. Neszlár második kötete különös kísérleti alkotás, ahol a futás cselekvése nyújt remek alapot a különböző gondolatok, emlékek, benyomások, élmények, érzések forgácsainak mondattá alakításához. A szöveg bevezetőjében vagy előszavában éppen azt tematizálja, hogy a futás testi aktivitása szolgál az eszmefuttatás, később pedig az írás indukálójaként: ,,Minden a futással kezdődött, írni kezdtem a kilométereket, aztán az edzések után egy-két mondatot is…” (5) És hogy a futás valójában csak ösztönző funkcióval bír, alátámasztja, hogy a kötet végéhez közeledve egyre kevésbé kap hangsúlyt, s csak áradnak tovább a különböző tartalmakra vonatkozó mondatok.

Egy másik futással kapcsolatos leírás is párhuzamba állítható a Neszlár-könyv működési elvével, mégpedig Nádas Péter Évkönyvének Október · november című fejezete: ,,A futó embert különben sem a lába viszi, hanem a lélegzete. Lovelockról írják, hogy nem a lábával, hanem a fejével futott. S minél egyenletesebben lélegzi be iramának üteméhez szükséges levegőjét, annál érzékletesebben ömlik át belé a másként fagyosnak és lelketlennek bizonyuló külvilág. […] Nincsen szüksége többé az akaratára, mégis bensőséges élményévé válik a legyőzendő ellenállás minden részlete, a légmozgás ereje, iránya, a levegő hőmérséklete, illata, és a talpával gördülő, egész lényét átható talaj. A futás kapcsolatteremtés mindezekkel. Az elemekkel való változékony kapcsolatban kialszik és elenyészik a futóban az indulat. Indulat híján önkéntelenné válnak a képzettársításai. Nem ő gondolkodik, hiszen ennyi dolgot egyszerre csupán érezni tud, hanem az elméje elfogulatlan érzései által gondolja őt.”[2] Nádas leírásában az egyén kerül közeli kapcsolatba az őt körülvevő külvilággal, s lesz figyelmes annak minden rezdülésére, s éppen ezek a benyomások határozzák, teremtik meg a természetben futó ént. Mintegy a futásban feloldódó személy identifikációs, önmeghatározási lehetősége a környezettel kialakított reláció függvénye.

Míg a Sillitoe-szöveg a futást egy olyan szinguláris aktusként határozza meg, amely az önálló szellemi működés origójául szolgálhat, addig a Nádas-idézet a cselekvés közbeni, külvilágból, érzések által nyert énteremtési eshetőségeket veszi számításba. Neszlár kísérleti prózájának nyitányában ez a következő módon implikálódik: ,,V. Lassan kezdeni, nem figyelve senkire, mégis mindent pontosan érzékelni.” (7) Ha elfogadjuk az Egy ács… által felkínált játékszabályokat, akkor a számozott mondatokat egy univerzális, futó entitás szólamaiként tarthatjuk elgondolhatónak. Nem járunk messze az igazságtól, de Neszlár Sándor második alkotása éppen nem a teremtés, hanem a megbontás, a disszemináció poétikai elvét tűzi ki esztétikai feladatául. Ez a szövegépítkezés, vagyis az egymás mellett futó szólamok, a különböző elbeszélői hangok, az énteremtési és identifikációs folyamatok lehetetlensége játszott fontos szerepet a szerző előző kötetében, az Inter presszóban is.[3] Ugyanakkor míg a bemutatkozó könyv mindezt ,,klasszikus” poétikai eszközökkel tette, addig az Egy ács… 1111 mondatot fűz kötetté, s szólít fel az olvasás nem hagyományos módjára.

Az eddigi recepcióban vissza-visszatérő kérdés a Neszlár-könyv olvasási stratégiája. Gregor Lilla például a következő módon zárja kritikájának első bekezdését: ,,[…] a mondatok, az utalások és az értelmezési keretek széttartása az, ami Neszlár kötetének befogadását igencsak megnehezíti […] azt az egyszerű kérdést felvetve: hogyan lehet ezt a művet olvasni?”[4] Smid Róbert szintén ezzel a kérdéskörrel szembesít értékítéletében.[5] Mindkét szerző a műfaji kódok számbavételével, majd elvetésével zárja argumentációját, mondván, bizonyos jegyek felfedezhetők a szövegvilágban, de az újabb és újabb mondatok folyamatosan törlik, alakítják az előzőek szemantikáját. S végül egy olyan alternatívát kínálnak fel, amely a futáshoz hasonlóan a cselekvés (olvasás) automatizmusát részesíti előnyben. Smid Róbert egyenesen egy ,,flow” érzésről beszél, amit az egymás után pergő mondatforgácsok idéznek elő az olvasóban.[6] Csatlakozva ehhez a gondolatkörhöz, s kicsit továbbfűzve azt mondhatjuk, az Egy ács…-ból az olvasás és a futás finomhangolása, egymásra rezonáltsága olvasható ki. Ahogyan a futó szabályozza légzésnek mozgását, beáll benne egy ritmikus monotonitás, úgy olvasódnak a kötet mondatai is, halad rajta a szem, akár a futó kilométerről kilométerre. Ebben a légzéstechnikai szempontban szintén Nádas futással kapcsolatos megállapításai érződnek. Az írás és a futás proximitását, cselekvési mechanikájának hasonlóságát a kettőre vonatkozó mondatok összerímeltetése is erősíteni látszik. A következő mondatból nem nehéz kiérezni az Egy ács… szövegvilágát alkotó építőkockák (mondatok) szemantikáját: ,,XXIV. Mindig csak egy kilométerben gondolkozni, meglegyen a következő.” (8) Vagy a következő részlet: ,,916. Nem tudja, hová viszi, hogy mi lesz a vége, értelme semmi, de mégis csak arra indul; talán gyáva, talán bátor.” (97) Mindezt pedig a Neszlár-kötet kísérleti jellegére, újszerűségére tartom ráolvashatónak.

Ugyancsak a futás és a prózaépítkezés közötti kapcsolatot látszik erősíteni: a szingularitás. Az Egy ács… első mondataiból kiolvasható egyedüliség, befelé fordultság szintén hasonlít a Sillitoe-elbeszélés narrátorának érzületéhez, aki a futás közben egyszerre gondolja magát a világ első és utolsó emberének. A befordulás, ugyanakkor az érzékek maximális kiélezése olvasható ki a következő mondatokból: ,,V. Lassan kezdeni, nem figyelve senkire, mégis mindent pontosan érzékelni. VI. Nem törődni a szurkolókkal sem, csak haladni előre leszegett fejjel.” (7) Ezt a megállapítást megerősíteni látszik a kötet alakulását tematizáló Neszlár-esszé egy passzusa is: ,,Lassan kezdtem, nem figyeltem senkire, se a futókra, se a szurkolókra, se az útszéli zenészekre, csak magamra. […] egyszer csak rájöttem, hogy a futásban azt szeretem a legjobban, hogy végre egyedül lehetek.”[7] A futásban magára maradó én kísértetiesen hasonlít arra a technikára, ahogyan a szerző a számozott mondatokat strukturálja a könyvben. Meglátásom szerint az Egy ács…-ban futó rövid vagy kissé terjedelmesebb mondatok mellérendelő viszonyban állnak egymással, és ugyan gyakran össze lehet őket olvasni, ahogyan például a fentebbi esetben is tettem, mégis a kötet által sugallt olvasási mód inkább az lenne, hogy a mondatokra mint önálló mikrokozmoszra nyíló kapuként tekintsünk, melyek 1111 történetet, érzületet, emléket, benyomást rejtenek magukba. Erre a jelenségre a szöveg a mondatok egymást kioltó szemantikájával igyekszik felhívni a figyelmet: ,,201. Megérezni, hogy a másik többet is akarna, hogy lehetne többet is. 202. Nem érezni meg, hogy a másik többet is akart volna, hogy lehetett volna többet is.” (25) Másfelől pedig a címválasztás is e mellérendelő aspektusát domborítja ki a szövegvilágnak. A címül emelt mondat ugyanis Az egy ács… 1110. darabja, s ezzel az eljárással nem rendelődik egy univerzális mondat a szöveg fölé, mely a különböző szólamokat összefogná, hanem a szólamok közül emelődik ki egy.

Az Egy ács nevelt fiának lenni — az előbb felvetett jelenségen kívül — még szemantikai mezejébe von egy krisztusi történetet, az ácsolás (építés) folyamatát mint szövegalakító mechanizmust, az identitás nem egyenesági leszármazását. A szövegvilág jelentésrétegén végigvonulnak a bibliai utalások: ,,409. Megtagadni, háromszor is, akit nem lenne szabad.” (46) Vagy: ,,278. Világvallást alapítani.” (31) Meglátásom szerint e horizont semmivel sem lényegesebb az olvasás szempontjából, mint az egyéb mondatokban realizálódó felnövéstörténet (,,365. Hógolyóval törni be az általános iskola ablakát.” — 41), szexuális megismerés (,,1039. Testnyílást nem feltétlenül rendeltetésszerűen használni.” — 109), szerelmi kapcsolatok (,,283. Elhitetni velem, hogy nem skalp vagyok, vagyis hogy nem ennyire egyszerű a helyzet.” — 31), az írásra vonatkozó önreflexiók (,,152. Megfelelő korrektúrajelekkel látni el egy kéziratot.” — 20), filmes (,,668. Furcsa játékot űzni egy nyaraló párral.” — 70) és irodalmi (,,449. Javított kiadást megjelentetni, engedni a tények uralmát a szavakon.” — 49) utalások, az önéletrajzi vonások (,,101. Papírba karcolja nevem egy toll.” — 16), és még hosszan lehetne folytatni a sort. Meglátásom szerint épp az adja a kötet elbeszélésbeli izgalmát, hogy egyetlen modul sem emelhető a másik fölé, létrehozva így egy identitás nélküli, heterogén szövegtörzset. Ahol az egymás mellett futó hangokat nem egy egységes elbeszélői tudat teremti meg, hanem a futás közben érzékelt belső és külső világ el-elkapott pillanatai, forgácsai hozzák létre ezt a széttöredezett narratív struktúrát. Ez a felépítettség így nem a tudat által leírt külvilág képét, hanem a különböző külső és belső rezdülésekből összeálló tudatot idézi. Rendkívül hasonlóan ahhoz, ahogyan Nádas Péter is leírja ezt az interakciót Évkönyv című önéletrajzában. Másfelől az Egy ács… címéül emelt 1110. mondata utal az apró szövegdarabkákból, szövegforgácsokból összeépülő tákolmányra is. Neszlár Sándor is az építés szemantikai hálójából kölcsönzi szövegalakítási metódusát már idézett esszéjében: ,,Az építmény felépült augusztus végére, és azután bármit is változtattam, húztam ki, cseréltem meg, írtam át, a keret, a váz mindvégig kitartott.”[8]

Bárcsak annyival magyarázni lehetne Neszlár Sándor második kötetét, amit a szöveg egy mondatának jelentése sugall: ,,Pina + fasz = gyerek…” (21) De korántsem ilyen egyszerű a helyzet, s ezáltal értékítélet sem hozható egykönnyen, hiszen nehéz bármihez is mérni. Az Egy ács nevelt fiának lenni nem könnyíti meg az olvasó interpretációs hajlamait, inkább aláássa azokat, s a mindenáron értelmezni vágyó attitűd helyett, talán, valóban egy más olvasási módot követel, ahol az ismeretlen játékszabályokat elfogadva rójuk a mondatokat, a kilométereket. Egy ponton túl pedig azt vesszük észre, nem tudjuk, miért tartunk még ki a távon, de Neszlár szövege visz, egészen a célig, s ezen az 1111 mondatos maratonon nem is érezzük olyan rosszul magunkat. S a rövid, olykor hosszabb mondatokban implikálódott emlékekhez, érzésekhez, benyomásokhoz, kulturális referenciákhoz kialakítandó viszonyunkhoz egy mondat segítséget is nyújt, miközben önnön metódusát is felfejti: ,,581. Elhallgatni a részleteket, annyira, hogy a történetből elfogyjon az összes levegő, hogy csak alámerülni lehessen.” (61)

 

[1] Alan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága, ford.: Göncz Árpád, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999, 44.

[2] Nádas Péter: Évkönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.

[3] Az Inter presszó szövegvilágában realizálódó identifikációs stratégiák elemzéséhez ld. Szabó Gábor: Rövid séta a végtelenbe, Tiszatáj, 2009/11, 96–101.

[4] Gregor Lilla: ,,én pedig nem akarok választani”, Alföld, 2009/8, 122.

[5] Smid Róbert: Futáshoz füveskönyvet írni, Pannon tükör, 2019/3; elérhető ITT

[6] Uo.

[7] Neszlár Sándor: ,,egyik sem megy el a vízmosásban”. Beszámoló az Egy ács nevelt fiának lenni című könyvem születéséről, Alföld, 2009/8, 42.

[8] Uo., 41.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.