Megvallom, kicsit tanácstalanul írok A csillag órájáról. Egyike az ezeregy könyvnek, amit el kell olvasnom, mielőtt meghalok,[1] konszenzuális alap- és remekmű, csak nem látom, miért. Mentségemre szóljon, hogy a recepció léptékével a mű elolvasása után szembesültem, így mondhatom, ellenérzéseim nem a sikerrel elvből dacoló szembenállásból vagy a nagyvadejtés indulatából fakadnak.
Azt hiszem, a regény két fő modalitását tartom eléggé szervetlenül egymás mellé rendeltnek, hovatovább egymás ellen dolgozónak: egyfelől az elbeszélő, innen a vélelmezett formabontás, elbizonytalanítja saját szólamát, ki-kiszól a történetéből, visszavon, pontosít, meditál, másfelől apránként görgeti előre a cselekményt, egy tudatlan, szegény gépírónő jobbára eseménytelen élettörténetét. A két téma elég ötletszerűen váltogatja egymást, ahogy megfigyeltem, körülbelül a tévé előtti unatkozó kapcsolgatás logikája szerint: ha az egyik egység nagyjából kifullad, vagy komolyabb elbeszélői erőfeszítést kívánna a folytatása, visszavált a másikra. Wikipedia mélységű filológiai kuriózumként megtudtam, hogy a regényt valóban különálló cédulákból szerkesztették egyetlen szövegtestbe, innen a spontaneitás, autenticitás érzete — legendának túl jó, hogy ellenőrizzem, igaz-e, ugyanakkor ha az a kérdés, magát a regényt nézve miért is érdekes ez a témakeveredés, ettől a körülménytől nem lettem sokkal okosabb.
Annál meghökkentőbb a helyzet, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyes elemek külön-külön a legkevésbé sem érdektelenek vagy elrajzoltak — kicsit rosszhiszeműen: nem eléggé öntörvényűek. A már említett kétfelé irányuló fókuszban két alak képződik meg. Egyfelől az elbeszélő, aki hol magáról, hol szereplője iránti érzéseiről vall a polgári együttérzés, a felülről beszélő értelmiségi és az egzisztenciális magány heterogén, szeszélyes keverékén, hol hátborzongató költőiséggel („ezért a lányért, aki vászonkombinéban aludt, melyet gyanús, sápadt vérfoltok tarkítottak. Hogy el tudjon aludni a hideg téli éjszakákon, egészen összegömbölyödött, hogy kapjon magától és adjon magának saját szerény melegéből. Nyitott szájjal aludt, mert eldugult az orra, kimerülten aludt, egészen a semmiig aludt” — 24; „[n]em tudták, hogyan kell sétálni. Csak gyalogoltak a nagy szemekben hulló esőben, és megálltak egy vasáru-kereskedés kirakata előtt” — 49; „csak Jesus volt a keresztneve, mint azoknak, akiknek nincs apjuk” — 49), hol egy banálisan intellektuális seggfej álarca mögül („[m]ég az a tény, hogy egyszer nő lesz belőle, sem volt része a sorsának. Csak későn tudatosodott benne női mivolta, hisz még az elvadult dudva is vágyik a napra” — 30; vagy: „ennek a lánynak fogalma sincs rólam, mert ha volna, akkor lenne kiért imádkoznia, és ez elhozná a megváltást. Én viszont mindent tudok róla: ezen a fiatal lányon keresztül üvöltöm bele rémkiáltásomat az életbe” — 36). Másfelől Macabéa, a főszereplő, biológiai, társadalmi és transzcendens vonatkozásaiban: „Kérdem én: megismerheti-e vajon egy szerelmes napon a saját búcsúját? Megismerheti-e vajon egy szerelmes napon saját ájulását? Lesz-e majd sajátja az édes röpülés? Semmiről sem tudok.” (45); „Egyszerűen kell tehát szólnom, hogy megragadjam finom és üres létét.” (14); „A műanyag volt mindennek a netovábbja.” (83)
Némileg leegyszerűsítve a dolgot, A csillag órája költői és prózai vonatkozásai közötti kölcsönhatások azok, amelyek megnehezíthetik mind a szintézis felé vezető nyugvópont, mind a szubverzív hatás érvényesülését. Egy példával élve: „Az ember sosem felejti el azt, akivel lefeküdt” (17), olvashatjuk a szöveg egy esszéisztikusabb pontján; innen nyílhat út sokfelé, lehet egy versbeszélő tételmondata, lehet az elbeszélő későbbiekben relativizálódó kinyilatkoztatása, de a narráció szorításában igen sok ilyen tételből, töredékből nem igazán lesz semmi. Ugyanakkor a meggyőzően erős prózai eszköztár működését is gyakorta fokozza le egy költői poén felvezetőjévé a szerzői hang előtérbe tolakodása: „— Miért kérsz tőlem ennyi aszpirint? Nem azért mondom, de pénzbe kerül. — Hogy ne fájjak. — Hogyan? Hm? Te fájsz? — Én egyfolytában fájok. — Hol? — Belül, nem tudom elmagyarázni.” (71–72) A párbeszéd feszes, eleven, bizarr és önmagában is sejtet valamit az elmondhatatlanból, amit a másik ember rejthet — pontosabban csak önmagában sejtethetne, mert a beszélők megképződő profilját a szerző egy mozdulattal keni szét, hogy maga csapja le a labdát: „Tulajdonképpen egyre kevésbé tudta elmagyarázni magát. Szerves egyszerűséggé vált.” (72) Némileg meglepő, hogy a recepció egyik kulcsszava szerző és szereplője viszonyára a szolidaritás, ha a cselekmény egy másik pontján a hősnő „[c]serébe Greta Garbo fiatalkori képéhez kapcsolódott. Meglepetésemre, ugyanis sosem képzeltem volna, hogy Macabéa képes ráérezni, mit mond el egy ilyen arc” — a nyelv épp itt, egy vereség elismerésével árulja el az értelmiségi fölényt: implicite Greta Garbo arca egyvalamit mond el, Macabéa arra az egyvalamire érez rá, amit a narrátor persze tud, de sosem hitte volna, hogy ő is rá tud érezni.
A két pólus, a szegény szereplő és az akaratmonopóliummal rendelkező elbeszélő szétfeszíthetné a történet kereteit; a narrátor több helyütt ígéretesen és nagyon viccesen nyegle és fölényes: „Ami most következik, az csupán valamiféle próbálkozás arra nézvést, hogy pótoljak három megírt oldalt, amelyeket a szakácsnőm, aki szanaszét szórva találta őket, a szemétbe hajított” (47) — az ilyen passzusok után úgy tűnik, alakul egy önkényes nagymonológ, egykedvű, kicsit talán szomorú arcba taposással, amely után mégis az áldozat magasztosulhatna fel, de a sztavrogini melankóliához sem elég állhatatos és koncepciózus ez a szólam. Inkább helyére teszi az olvasót is, gyöngéden és kicsit unalmasan jelezve a voyeur-lelkület korlátait: „Ha az olvasónak van némi vagyona és kényelmes az élete, ki fog lépni magából, hogy megnézze, milyen is néha a másik ember.” (33) A csillag órája készséggel elismerhető történeti értéke mellett számomra nem tűnt elég (módszeresen, kigondoltan, szeszélyeit komolyan vevően) őrültnek. Nemhogy az alakuló könyörtelenségből nem lett semmi, elbeszélő és szerző végül párhuzamosan múlnak ki a szövegből, profin és csiszoltan, egy meglehetősen indokolatlan és előkészítetlen összebékülésben, hogy aztán a zárlat („De — de én is meghalok?! / Ne feledkezzünk meg róla, hogy még tart az eperszezon. / Igen” — 100) ravaszul visszacsatoljon a regény profin és csiszoltan első mondatnak ható első mondatára: „A világon minden egy igennel kezdődött.” (9) Ha ravaszabb nem is, talán érdekfeszítőbb lett volna itt, a végén kezdeni, hogy én is, te is, ő is, mind meghalunk, aztán innen kellő írói, költői és szerkesztői munkát befektetve továbblépni. Egy toplistás klasszikus helyett lett volna egy fésületlenül zseniális verseskötet és egy precízen zseniális kisregény. Kisebb markokban nagyobb fogások.
[1] 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, Wikipedia; elérhető ITT.