Szalay Zoltán: Piramisépítők


Kényszeredetten mosolygott, amikor megkérdezte, hogy vagyok. Maga elé húzta a bort, amit itt, ebben a leharcolt belvárosi söntésben vizespoharakban szolgáltak fel, és húgyszíne volt.
Szerelmes vagyok, válaszoltam, és figyeltem az arcát, vártam a megdöbbenést.
Nem mutatott semmit, ugyanolyan sápadt maradt.
Hiszen fiatal vagy, mondta, és alig észrevehetően bólintott. Hangja negédességébe furcsa keserűség vegyült. És hogy hívják, kérdezte.
Antóniának, válaszoltam. Az egyetemen találkoztunk. Nem az én szakomra jár, az egyik évfolyamtársam mutatott be neki, akivel ugyanabból a faluból származnak. Hosszú, szőke haja van, és csellózni tanul. A szabadidejében.
Megint bólintott. Mintha direkt arra játszott volna, hogy figyeljem, mennyire érdekli a téma. Nem tudtam eldönteni. Vártam, mivel rukkol elő. Hetek óta most láttam először, pedig amikor a városba jöttem, folyton együtt voltunk, szinte minden este. Hetente többször is beültünk a moziba mindenféle európai filmekre, amelyeken aztán egy sör mellett jókat derültünk, mintha minden műfaj csak önmaga paródiáit termelte volna ezekben az időkben. A szovjet filmeken is mulattunk, a szereplőknek szinte kivétel nélkül kócos, zsíros szőke hajuk volt, sokat csuklottak, és állandóan könnyek gyűltek a vizenyős kék szemükbe. Robi azt bizonygatta, ez a vodkától van, minden szovjet filmszínész alkoholista, kivétel nélkül. Nem mintha a hollywoodiak nem lennének azok, bár ők már inkább drogoznak, míg a szovjetek megmaradtak a régimódi módszereknél. Persze így sem fognak sokkal tovább élni. Sétálni is jártunk, és Robi, akit korábban, még gyerekkoromban Robi bácsinak szólítottam, de most, amikor felköltöztem, és kiadta nekem az egyik szobáját — ragaszkodtam hozzá, hogy piaci áron béreljem, amibe ő lágy mosollyal elsőre beleegyezett —, felszólított, hogy tegezzem, szóval Robi sokat beszélt nekem arról, hogy a városnak meg kell változnia. Olyan idők jönnek, amelyek kegyetlennek fognak tűnni, de a haladás sokszor tűnik kegyetlennek, még akkor is, ha jóindulatú. Létezik rombolás, amely szolgálat, magyarázta. Láttam rajta, hogy elfogódottan beszél a város arcáról, a régi házakról, amelyeknek jól ismerte a történeteit. A történetekhez kapcsolódó emberek közül is sokat ismert, bő húsz éve élt itt, kisebb megszakításokkal, megvolt a saját hentese, péksége, virágárusa és persze a törzskocsmái. Egyedül is szeretett bóklászni az óváros elhagyatott utcáin, amelyek közül sokat elárasztottak a patkányok, belepett a törmelék. Szerette a korhadásszagot, az ázott gerendák szagát, és azoknak a görnyedt öregasszonyoknak a látványát, akik váratlanul elő-előbukkantak egy-egy félig összedőlt történelmi épületcsonk mögül, valahol a Kapucinusok környékén.
A zenészekben nem lehet megbízni, mondta végül mosolyogva, és kortyolt egyet a borából. Ezzel mintegy lezártnak is tekintette a témát. Arra tippeltem, érdekli őt a dolog, de zavarba is hozza valamelyest.
Valamit mutatni akartál, mondtam, és hogy nyomatékot adjak az érdeklődésemnek, egyre felhajtottam a maradék bort. Kirázott tőle a hideg, marta a torkomat a savanyúság.
Robi bólintott, és sietve megitta ő is a borát. A pultnál fizetett, és libegett a ballonkabátja, ahogy kiviharzott a kocsmából. Lemaradva követtem.
Csak két deci bort ittunk meg, mégis mintha teljesen kimosta volna az agyamat, alig emlékszem valamire a sétánkból. Nem ment még le a nap, de sötétlila felhők gyűltek az égre, és kósza, kormos esőcseppek landoltak a homlokomon. Összeragadt szőrű, koszos macskák futottak ki elénk a járdára a nagy neológ zsinagóga utcájában, ahol Robi magasztos hangon ecsetelte, itt minden el fog pusztulni. Szenvedélyesen beszélt, hatalmas, leomolhatatlan lakóházakról, amelyek kétszáz év múlva is teljes fényükben fognak pompázni. Arról beszélt, monumentális tervei vannak, és most minden összeállt a megvalósításukhoz: ez a kis ország nagyobbra fog nőni, mint bárki sejtené. Ő, a vidékről idekerült, munkáscsaládból felkapaszkodott, nemzetiségi gyökerű mérnök, ő lesz az, aki ezt a kis országot olyan magasra emeli, hogy a nagy birodalmak is csodájára fognak járni. Talán nem pont ezekkel a szavakkal mondta, bár a „nemzetiségi gyökerű”-ben majdnem biztos vagyok. Összehúztam magamon a kabátot, amikor kiértünk a várfalakhoz, és Robi úgy tárta a karját az alattunk húzódó utcák fölé, mint a Jézust a pusztában megkísértő sátán. Ez mind a miénk lesz. Itt kő kövön nem marad. Főváros épül, az új korszak fővárosa. Ennek az új korszaknak a vége beláthatatlan. Ez az új korszak a tökéletes eszmék és a hozzájuk hézagtalanul illeszkedő valóság korszaka. Régi vámházak, kocsmák, kereskedőházak húzódtak alattunk, valahol távol kutyák ugattak, az egyik közeli házból hegedűszó hallatszott. Néhány homályos alak sietett végig az utcán, talán érezték a föléjük kinyúló kéz erejét. Robi arca sápadt volt, de a szeme úgy perzselt, ahogyan még nem láttam perzselni. A távolban, a Duna partján mintha munkagépek körvonalait pillantottam volna meg. Még jobban összehúztam magamon a kabátomat, de a lábam reszketésének nem tudtam parancsolni.
Másnap találkoztam Rolanddal, egy másik kocsmában, kora délután.
Szerelmes vagyok, mondtam neki, amikor asztalhoz ültünk.
Csalódottan pillantott rám.
Költő, kérdezte. Megráztam a fejemet.
Szociológus. Antóniának hívják. Hosszú, szőke haja van. Csellózik a szabadidejében.
Ez elég hirtelen jött, mondta Roland kétkedve.
Az egyik évfolyamtársam mutatott be neki. Két hete. Néhányszor találkoztunk.
Roland zavarba jött. Persze, mit kérdezzen az ember ilyenkor. Nem hagytam békén.
Robi azt mondta, a zenészek nem megbízhatóak. De ő nem zenész. Sugárzó zöld szeme van. Azt mondta, nem ír verseket, csak kamaszkorában írt, de csupa szégyellnivaló dolgot. A város arculata foglalkoztatja, a város és a városlakók kapcsolata.
Hol találkozgattok?
Temetőkben. Szereti böngészgetni a régi sírfeliratokat.
Roland nem kérdezett többet, nem gyötörhettem tovább.
Mi van a szöveggel, kérdeztem.
Nem nézett rám, a szeme olyan vizenyősnek tűnt, mint a szovjet színészeké a gagyi partizánfilmekben, pedig nem ivott vodkát.
Ma reggel voltam bent a cenzúrahivatalban, válaszolta aztán Roland. Nem ez a hivatalos neve, azt nem tudom megjegyezni, valami túlfinomult szarság. Egy gömbölyű nőcske ült az irodában, mindene gömbölyű volt, az orra, a fogai, a füle, az ujjai. Úgy nézett ki, mint aki valamiért nagyon utálja az életét. Azt mondta, most már mindegy. Mindegy, hogy továbbra is szeretném-e publikálni, vagy sem. Hibát követtem el, aminek meglesznek a következményei. Amikor kérdeztem, miféle következmények, szikrázó szemmel rám nézett, és rám kiabált, hogy azt majd meglátom. Többet nem volt hajlandó elárulni.
Kiszáradt a torkom. Roland rám nézett azzal a vizenyős szemével, mint egy kutya, amelyik az asztalról lehulló falatokat lesi.
Ez szívás, mondtam. Gondolom, fellebbezés vagy ilyesmi nincsen.
Fellebbezés, na persze, mondta Roland, és keserűen röhögött. Igazából mindegy. Nem akartam én többet írni. Nem rendes munka az.
Talán elküldhetnéd külföldre. Jugoszláviában is vannak magyar lapok.
Nem ismerek senkit, vont vállat Roland.
Ez a bor finomabb volt, mint amit Robival ittam. Kértem még egy pohárral, én álltam a cechet. Amíg Roland a saját bajairól beszélt hosszan, hosszan, éjszakába nyúlóan, én Antónián gondolkodtam. Ahogy leomlik a haja a vállára, ahogy megremegnek az aranyszőke szálak, amikor nevet, és ahogy a két kis gödröcske ugrándozik az arcán, amikor bókolok neki. Eperfagylalt íze volt a csókjának, de ezt még neki is szégyelltem elmondani.
Végül már nem is számoltam, mennyi pohárral ittunk meg, az éjszaka vége megint homályba veszett. A pénztárcám kiürült, másnap reggel egyetlen gondolat kóválygott a fejemben: valamit kezdenem kell Roland ügyével.
Második hete nem jártam be az egyetemre, sem az előadásokra, sem a szemináriumokra. Nem jártam a klubba sem, egyetlen költőt sem akartam látni. Régóta érett bennem az elhatározás, hogy közöljem velük, rossz verseket írnak, és alig jobb verseket olvasnak. Én egy vagy két jó verset ismertem, de ők ezekre nem voltak kíváncsiak. Róttam a várost, és két dolog járt a fejemben: segítenem kell Rolandnak, és meg kell tartanom Antóniát. Napokig nem szóltam senkihez, ha valaki megszólított az utcán, úgy tettem, mintha nem beszélném a nyelvet. Hamarosan tényleg elbizonytalanodtam, valójában beszélem-e. Amikor leültem a Duna-partra, fennhangon kimondtam egy-egy szót, de mindig volt valami, amit nem találtam el a kiejtésben: vagy az ʼaʼ hang lett túl vaskos, vagy valamelyik mássalhangzó szólt hamisan. Kerültem Robit is; amikor hallottam, hogy odahaza van, úgy tettem, mintha aludnék. Ültem az asztalomnál, és megpróbáltam verset írni. Robi szavait használtam hozzá, és Roland történetét. Nem azt a történetet, amit megírt, és ami eljutott a cenzorokhoz, hanem a saját, személyes történetét. Nem volt ritmusa annak, amit írtam, a papírgalacsinokat szerteszét hajigáltam a szobámban.
Írtam egy levelet anyáméknak, mindjárt a második mondatom Antóniáról szólt. Megírtam, hogy hosszú, szőke haja van, és a szabadidejében csellózik. Nem veszi túl komolyan a zenélést, tettem hozzá. Lehet, hogy Robi már beszélt velük, és közölte velük a kételyeit.
A következő héten összefutottam a belvárosban az egyik évfolyamtársammal. Lukášnak hívták, rövid, göndör haja volt és szelíd arca, ilyennek képzeltem az Ószövetségből Józsefet, akit a testvérei a kútba vetettek. Kérdezte, hova tűntem, mire én vállat vontam, és elmeséltem Antoniát. Lukáš szerette a komolyzenét. Csatlakozott hozzám a bóklászásban, azt mondta, nincsenek aznap órái. Sokat beszéltem neki Antóniáról, hogy milyen ruhákat hord, milyen zenéket szeret, milyen könyveket olvas. Lukáš azt mondta, szimpatikus neki Antónia. A neológ zsinagóga felé mentünk, daruk álltak az utcán, markolók, teherautók, körülöttük sürgölődő mérnökök és tanácstalanul ácsorgó munkások. Átható fénnyel világítottak a zsinagóga égszínkék csempéi. Lebontják, mondtam Lukášnak, aki épp csak vetett egy pillantást az épületre, de nem szólt semmit.
Pár nap alatt lebontották a zsinagógát, a következő napokban pedig az egész utcát a földdel tették egyenlővé.
Mindent megőrzünk, ami érték, magyarázta Robi, amikor találkoztunk az előszobában. Mindent eltörlünk, ami hamis. Új humanizmus kell ide, nem az az álszent felvilágosodástan, amely szerint mindennek mértéke az ember. Ez szentimentalizmus, ez giccs. Csak olyan értékeket alkothatunk, amelyek túlnövik magukat az emberen.
Bólintottam, mintha érteném. Robi megmutatott néhány tervet, hozzátéve, hogy ezt nem szabadna látnom. Nem igazodtam ki a rajzokon, csak krikszkrakszokat láttam. Én másképp gondolkodom, mint ezek, mondta Robi halkan, jól megnyomva az „ezek”-et. Ezek valójában régi vágású humanisták, még akkor is, ha rablók és gyilkosok is vannak köztük. Nem látják a nagyságot, de én átverem rajtuk, amit meg kell tenni.
Elmondtam neki, hogy az előző napokat Antóniával töltöttem. Kényszeredetten mosolygott. Moziba vittem, és temetőkben sétáltunk.
Csak szórakozzatok, mondta, és az volt a szemében, hogy a helyemben azért vigyázna. Miért épp temetőkben, kérdezte aztán.
Antónia szereti böngészgetni a régi sírfeliratokat, válaszoltam. Erre bólintott. Láttam rajta, hogy képzeletben már a várfalon ül, és onnan tekint le a munkagépekre.
A következő hetekben sorra lebontották a régi utcákat a várfal környékén, az egész belváros a munkagépek dübörgésétől és a házfalak leomlásától volt hangos. Az elhanyagolt kis utcácskákból elfelejtett öregasszonyok másztak elő lesoványodott macskáikkal, nyüszítve menekülő öreg kutyáikkal. Pár napig ott tengődtek a belváros kivilágított utcáin, a háború előtt épült első felhőkarcoló árnyékában, a neonfények ráestek szétcsúszó arcukra, de senki nem vette őket észre. Nyöszörgésüket elnyelte a várfal irányából szerteszét rohanó robaj. Macskáik és kutyáik bevették magukat a városszéli erdőkbe, a határőrök lőtték őket agyon, amikor átszöktek volna a vasfüggöny recés szélű résein. A Duna és a Morva százával vetette partra felpuffadt tetemeiket, nem rágták meg őket a halak, láthatatlanok voltak. A belvárosban nem lehetett átlátni az utcák túloldalára, mindent beterített a por, még a rombolástól több kilométernyi távolságra is sercegett az emberek cipője alatt a törmelék. Többeket azért ütött el a villamos, mert nem látták, ahogy előbukkan a sűrű porfelhőből.
Közeledett az őszi szemeszter vége, elkezdték kiírni az első vizsgaidőpontokat. Találkoztam Lukášsal az utcán, ugyanott, ahol először, de most már nem kérdezte, miért nem járok be. Antóniáról kérdezett, hogy mi újság vele. Elmondtam, hogy voltam Antónia koncertjén az egyik belvárosi palotában, amelyet épp egy héttel később bontottak le. Bachot játszottak, és én megfeszített figyelemmel hallgattam, órákon keresztül. Több mint négyórás koncert volt, a közönség fele nem bírta végigülni, többen felszisszentek, hogy ez provokáció, és a székükkel hangosan zörögve távoztak. Antónia teljesen átszellemült, ahogy játszott, meséltem Lukášnak, úgy láttam rajta, ha nem állítják le, soha nem fejezi be, mint egy örökmozgó. Lukáš kérte, meséljek még arról, hogyan játszik, és én meséltem. Aztán az egyik porfelhőben, egy villamosmegállónál elvesztettem magam mellől Lukášt, hiába szólongattam, nem válaszolt, a hangomat elnyomta a munkagépek újra felerősödő morajlása.
Robi elérte, hogy éjszakánként is dolgozhassanak. Módosították a csendháborításra vonatkozó városi rendeleteket, a bontómunkások rendkívüli kivételt kaptak. Nem volt nyugtunk egy pillanatra sem, egész nap és egész éjszaka morajlottak a gépek, és szállt a por. Az ősz végére semmi nem maradt a zsinagóga környéki utcákból és a várfal mentén egészen a Dunáig tucatnyi házsort romboltak le. Amikor ezzel végeztek, kijjebb vonultak, egészen a Gottwald tér környékéig. Felfegyverzett munkásőrök biztosították a brigádok vonulását, a műszaki egyetem túloldalán harckocsik parkoltak le, és ott is maradtak heteken át. Senki nem nézett feléjük, csak megkerülték őket a járókelők.
Jó elaludni erre a finom ringatásra, mondta egy reggel Robi, amikor találkoztunk a konyhában. Halottak napja volt, Robi ünneplőbe öltözött, vidékre készült. Kérdezte, nem tartok-e vele.
Antóniával találkozom, mondtam.
Persze, a temetők.
Igen, válaszoltam, ma nagy temetőjárásra indulunk. De az a szabály, hogy csak olyan síroknál gyújtunk mécsest, ahol más még nem gyújtott.
Romantikus lélek lehet ez az Antónia, pillantott rám Robi.
Szerinte nincs semmi romantikus a pusztulásban, mondtam. Valódiság annál több.
Robi bólintott, mint aki elégedett a válasszal.
Mikor hozod őt el bemutatni, kérdezte.
Amikor nem válaszoltam, megint megszólalt. Hamarosan csend lesz. Tisztulás következik. A tervet már elfogadták. Megtaláltuk a megfelelő embereket, a megfelelő módszereket. Megmutatom, ha eljön az ideje.
Egyetlen vizsgára sem jelentkeztem be. Karácsonykor odahaza bármit kérdeztek, csak Antóniáról meséltem. Az anyám lelkendezett, és azt kérdezte, mikor hozom őt el bemutatni. A családban senki nem sejtett semmit a komolyzenéről, de rajongva ismételgették, hogy Antónia a szabadidejében csellózik. Nem zavarta őket, hogy nem beszél magyarul, de az apám óvatosan célzott rá, hogy nekem azért ki kell tartanom a magyarságom mellett. Azt nem kérdezték, mi történik a városban. Soha nem beszéltek Robiról, csak, ha nagyon muszáj volt. Békésen teltek az ünnepek; amikor sokáig bent voltam a szobámban, azt mondtam, levelet írok Antóniának.
Amikor visszatértem a városba, csend fogadott. A munkagépek elhagyottan álltak, hó nem hullott, csak kormos esőcseppek lógtak a darukról. A harckocsik békésen parkoltak a műszaki egyetem mellett. A diáktársaim nem mutatkoztak a városban, odahaza a szüleiknél tanultak a vizsgákra. Roland sápadtabb volt, mint valaha. Azt kérdezte tőlem, szerintem mekkora a valószínűsége, hogy lepuffantják, ha megpróbál átszökni. Így mondta, hogy „lepuffantják”. Hova akar szökni, kérdeztem tőle, mire azt mondta, Magyarországra.
Te hülye, oda nem kell szökni, mondtam. Hiszen az baráti ország.
Baráti, ismételte Roland a szót, nagyon idegenül hangzott, ahogy kimondta. Azt olvastam valahol, mondta kis szünet után, az ötvenes évek nagyon sokáig tartottak. Szerinted meddig fognak tartani a hetvenes évek?
Nem tudom, válaszoltam. Elmeséltem neki, hogy Antóniával töltöttem a szilvesztert. Egy vidéki bálban voltunk, Antónia zenésztársai rendezték, és sokat táncoltunk. Soha nem keringőztem korábban, de rájöttem, hogy tudok.
Hajnalig keringőztetek, ismételte Roland. Aztán elmesélte, hogy az ünnepek alatt megpróbálta újraírni a novelláját. Kivett belőle majdnem mindent az árvízről, de így nem volt semmi értelme. Valójában azt sem tudta, miért nem engedik közölni, így aztán tényleg nehéz volt átírni.
Észrevetted, hogy elhallgattak a gépek, kérdeztem tőle. Óvatosan bólintott.
Robi nem sokkal később megmutatta a terveket. Vastag hólepel borította be a várost, végre eltakarta a halmokban álló port és törmeléket. Olyan csend volt az utcákon, mint egy tömeges kivégzés utáni pillanatban.
Először voltam bent Robi szobájában. Félhomály volt, csak egy állólámpát kapcsolt fel.
Tízéves koromban kaptam egy képeskönyvet, kezdte lelkesen Robi. Az ókori Egyiptomról szólt. Addig semmit nem tudtam a fáraókról, hogy milyen hatalmasak voltak, és mennyi mindent köszönhetünk nekik. A görög mitológiát is Egyiptomban találták ki. A modern írást is, a Püthagorasz-tételt is. De ami igazán belém vésődött, az a piramisaik képe volt. Sok mindent mondanak az egyiptomi misztikáról, a piramisok ezoterikus vonatkozásairól, sok őrültséget. Emberek építették a piramisokat, a fáraók alattvalói, de azok nem egyszerű épületek, amik pusztán az embereket szolgálnák. Ma sem tudom pontosabban elmagyarázni, de ezt láttam, amikor tízévesen lapozgattam azt a könyvet. Már akkor tudtam, hogy ha építek egyszer valami igazán nagyot, akkor az nem lehet épület.
Piramist fogsz építeni, kérdeztem olyan halkan, hogy közben az ablakon túl pilinkéző hóesés neszeit is hallani véltem.
Nem én építem. A terveket sem én készítettem. A piramisoknak nincs építtetőjük. Nincsenek többé fáraók. Minden hamisságot le kell törni. Nem mutathatunk az ég felé, mert az ég üres.
Azzal elém tárta a rajzot. Amennyire nem értettem semmit a korábbiakból, olyan világos volt ez a mostani. Egyszerű volt, majdnem a homlokomra csaptam, hogy hát persze. Egy egészen rövid, valószerűtlen pillanatra mintha fellebbent volna a fátyol, és érthetővé vált volna minden.
Amint elolvad a hó, nekilátunk, mondta Robi, és megint perzselt a tekintete.
Az egyetemen nagy volt a nyüzsgés. A tanulmányi osztályon nem érdekelt senkit, miért nem tettem le egyetlen vizsgámat sem. Halasztást kaptam, az ügyintézőnő csak annyit jegyzett meg, természetesen mindent jelentett. Nem kérdeztem vissza, ez mit takar. Kifelé menet találkoztam Lukášsal, neki megvolt az összes vizsgája, és kérdezte, nem jövök-e a menzára. Még a sorban álltunk, amikor megkérdezte, mi van Antóniával. Nincs-e véletlenül itt az egyetemen. Még tanul, otthon van, a szüleinél, válaszoltam. Egy politikai jellegű vizsgát elbukott, tettem hozzá, pedig nem szoktunk ilyesmit mondani, hogy „politikai jellegű”, hiszen minden politikai jellegű volt. Lukáš nem csodálkozott, inkább tovább kérdezősködött, hogy mi mindent csináltunk mostanában. Elmondtam neki, hogy hetente többször is elmentünk moziba, kihasználva, hogy végre csend van a városban, és bugyuta európai filmeket néztünk, amiken aztán nagyokat kacagtunk. Meg jártuk a temetőket, mert Antónia a behavazott temetőket szereti a legjobban. A jövő héten lesz egy koncertje, ha megtudom a pontos helyet és időpontot, szólok Lukášnak, ígértem.
Hetekig nem láttam Lukášt, a hó elolvadt, és ismét felbőgtek a munkagépek. A műszaki egyetem mellett néhány nap alatt egy óriási gödröt ástak ki, Rolanddal azt tippelgettük, vajon milyen mély lehet. Roland tudni vélte, hogy valami rendkívüli dolgot fognak ide építeni, ráadásul acélból, ami újdonságnak számít. Rég nem volt ilyen lelkes. Nem tartott viszont sokáig a lelkesedése. Március végén felhívott, Robi vette fel, és bekopogott a szobámba, pedig ilyet még soha nem tett. Roland zaklatott volt, az utcán akart találkozni, a Duna-parton. A bölcsészkar melletti korábbi park helyén most földhányások voltak, Roland ott didergett a sárban, de hallani sem akart róla, hogy bemenjünk a városba. Röviden elmesélte, hogy kirúgták a munkahelyéről. Nem indokolták meg, csak közölték vele. Áthelyezik őt egy másik hivatalba, lefokozzák, egy pincében fog iratokat szelektálni. Csak el akarta mondani, tette hozzá, tudja, hogy nem tudok segíteni.
Ahogy hazaértem, Robi fogadott az ajtóban. Aggódva kérdezte, mi történt, s hogy Antóniával van-e valami. Ezen kissé megütköztem, de gyorsan túlléptem rajta.
Roland, egy régi barátom, még a gimiből, mondtam. Együtt jöttünk fel a városba, de ő az első év után otthagyta az egyetemet, és hivatalnoki állást vállalt. Írt egy novellát a hatvanötös árvízről, és meg akarta jelentetni. Nem engedték neki, és most emiatt jól megszívatják.
A hatvanötös árvízről, kérdezett vissza Robi.
A cenzúrahivatal szerint Roland hazudik. Szerintük nem úgy volt, ahogy leírta.
Olvastad a novelláját, kérdezte Robi.
Olvastam, és szerintem jó novella. Egy családról szól, amit elsodort az árvíz. Más nincs nagyon benne.
Hm, mondta Robi. Mást nem tett hozzá, mást nem tettem hozzá én sem.
Sokáig nem történt semmi. Áprilisban kaptam egy levelet a dékánhelyettes aláírásával, valami figyelmeztetésféle volt. Kérték, vigyem be az indexemet a tanulmányi osztályra. Becsúsztattam a levelet az ágyam mögé, és a lehető legkevesebb időt töltöttem odahaza, hogy senki ne érjen utol. Kijártam a nagy építkezéshez a műszaki egyetem mellé, figyeltem, ahogy a munkások körbejárják a hatalmas gödröt, mint akik maguk is megdöbbentek azon, amit kiástak. Rolanddal sokáig nem találkoztam, már tavasz vége volt, amikor vettem a fáradságot, és megkerestem. Rosszul nézett ki, alig tudtam belőle kipréselni bármit is. Valahogy mégis elszántságot láttam rajta.
Két hétig készültem rá, hogy megszólítsam Robit. Harmadszori nekifutásra sikerült. Kértem, hozza ki a pincéből Rolandot. Senki más nem képes erre, akit ismerek. Még néhány hét vagy hónap, és Rolandnak annyi, mondtam, vagy végleg elfonnyad, vagy valami őrültséget visz véghez. Robi megértőnek tűnt. Azt válaszolta, nem ígérhet semmit, kér némi türelmet, és meg fog keresni. Aztán megkérdezte, láttam-e az építkezést. Gyorsan halad, tette hozzá. Épp a hétvégén sétáltunk arra Antóniával, mondtam. Tetszik neki, mondtam, gyorsan hozzátéve, hogy nem árultam el, amit tudok. Csak annyit mondtam neki, ami itt lesz, az nem egy épület.
Robi gyors volt. Mire megkaptam a második levelemet, most már a dékán aláírásával, Rolandot felvették az építkezéshez. Még nem is tudott róla, de már fel volt véve. Nem állt rá könnyen, hogy eljöjjön hozzánk, de addig kérleltem, amíg meg nem adta magát.
Robi drága bort bontott fel, olasz vörösbort, egyikünk sem ivott még ilyesmit. Kár, hogy Antónia nem tudott eljönni, mondta Robi, amikor már mindhárman az asztalnál ültünk.
Még sokat kell gyakorolnia a holnapi koncertre, mondtam. Egyikük se firtatta, hogy eljöhetnek-e.
Robi elmesélte az egyiptomi sztorit, a képeskönyvvel, Püthagorasszal meg minden egyébbel, és megmutatta a tervet Rolandnak. Jó volt a bor, felbontott még egy üveggel. Roland zavartan pillantgatott felém, mint aki nem tudja, mit vehet komolyan ebből az egészből.
Ez óriási megtiszteltetés, ismételte el vagy százszor az este folyamán.
Amikor kikísértem, váratlanul azzal állt elő, látni szeretné Antóniát. A holnapi koncertre nem tud eljönni, de még a héten szeretne vele találkozni.
Persze, válaszoltam, örömmel bemutatom.
Roland két nap múlva kezdett is, adminisztratív munkát kapott az építkezésen, a hivatala ott volt a nagy gödör mellett egy újonnan felhúzott épületben. Lelkes volt, és nem említette többször, hogy szeretné látni Antóniát. Amikor munkába állt, a gödröt már elkezdték beépíteni, és Robi azt mondta, közeleg a nap, amikor mindenre fény derül.
Július végén bementem az egyetemre, hogy átvegyem a tanulmányi osztályon a rektor nevemre címzett levelét. Az állt benne virágnyelven, hogy azonnali hatállyal adjam le az indexemet, a tanulmányaimat mostantól felfüggesztik. Fellebbezhettem a döntés ellen. Az ügyintézőnő egykedvűen megjegyezte, hogy szerinte nem érdemes fellebbeznem. Még átgondolom, válaszoltam neki.
Kifelé menet megpillantottam Lukášt. Talán ő is látott, de nem voltam benne biztos, mert egyszer csak hátat fordított, a göndör fürtjeit mutatva felém. Amikor odaléptem hozzá, alig akart megismerni. Elmondtam neki, nem biztos, hogy folytatom az egyetemet. Valószínűleg fellebbezek a kizárásom ellen, de úgysem járok sikerrel. Viszont lehet, hogy újra elkezdek járni a költészeti klubba. Nincs-e kedve velem tartani, kérdeztem.
Találkoztam Antóniával, fordult felém Lukáš.
Igen, kérdeztem, mikor.
A múlt héten. És ezen a héten is. Többször.
Érdekes, válaszoltam, nem is említette.
Azt szerettük volna, ha egy ideig titokban marad. De én nem akarok titkolózni.
Mármint miről titkolózni, kérdeztem.
Rólunk, mondta Lukáš. Antóniáról és rólam. Ő majd elmondja, tette hozzá nyersen. Már ha akar még látni téged egyáltalán.
Úgy láttam, nem akar mást mondani. Amikor kiléptem az egyetemről, nem könnyebbültem meg, ahogy addig vártam, inkább rám nehezedett valami irtózatos súly. Egyre csak Robi szavai visszhangoztak a fülemben, arról, hogy közeleg a nap, amikor mindenre fény derül.
Nagy kitérővel mentem haza. Láttam közben, hogy a lerombolt utcák egy részén már javában folynak az építkezések. Épül az új Duna-híd, és sorra húzzák fel a vaskos tömbházakat, a vasbeton palotákat, amelyek évszázadokig itt fognak állni. A munkások az építkezéseken tanácstalanul tettek-vettek, körülöttük fontoskodva sürgölődtek a ballonkabátos mérnökök. Mintha maguktól épültek volna fel az új negyedek, a mérnökök csak kitalálták őket, és egyik napról a másikra ott állt egyik ház a másik mellett.
Útba ejtettem a nagy építkezést is, de nem láttam belőle semmit, eltakarták a daruk, a teherautók, az építőanyagok.
Robi a ház előtt várt. Komoly volt az arca, csak annyit mondott, jöjjek. A konyhába vezetett, kihúzta az egyik széket, megvárta, hogy üljek le, aztán leült maga is.
Antónia elhagyott, mondtam neki.
Bólintott, de semmit nem válaszolt. Hallgatott néhány másodpercig.
Igazad volt, a zenészek megbízhatatlanok, tettem hozzá.
Ez még nem minden, mondta Robi. Emlékszel, amikor arról a képeskönyvről meséltem, az ókori Egyiptomról és a piramisokról?
Bólintottam, persze hogy emlékszem, alig tudok másra gondolni azóta.
A piramisok kapcsán mindenki arról szokott beszélni, milyen hihetetlen mérnöki teljesítmény volt a megépítésük. Azt kevesebben említik, mennyi emberáldozattal járt. Abban a könyvben írtak erről is. Nincs olyan piramis, amelyet felépíthetnénk emberáldozat nélkül.
Azért már nem az ókorban vagyunk, jegyeztem meg.
Ez az egy nem változott. Ma volt egy baleset. Egy földomlás, amire nem számítottunk. Nagy területen. Elsodorta az egyik kiszolgáló épületet is. Amelyikben hivatalnokok ültek. Nyolc embert temetett maga alá a föld. Senkit nem sikerült kimenteni. Roland is köztük volt.
Nem számítottál rá, kérdeztem.
A mérnökeink hanyag munkát végeztek.
Azzal kezdted, hogy az elejétől fogva tisztában voltál vele, most meg azt mondod, nem számítottál rá.
Erre a konkrét esetre nem.
Ültünk még ott egy darabig némán, úgy remegett a lábam, mint azon az éjszakán, amikor körbevitt a városban, hogy megmutassa, mi mindent fog lerombolni.
Nem írták meg az újságok az esetet. Az építkezés akadozott, azt mondták a mérnökök, nincs még tapasztalatuk ekkora acélkonstrukciókkal. Azért csak felépítették végül.
Azzal véget is értek a hetvenes évek.
A fellebbezésemet elutasították, ismét elkezdtem járni a klubba, és a klubtársak szereztek nekem egy riporteri állást. A városban történtekről kellett cikkeket írnom, szárazon, tényszerűen. Soha nem kértem egyetlen nyilatkozatot sem, mindent magam találtam ki. Írtam egy szép tudósítást a fordított piramis átadásáról is. A föld felé mutat a hegye, mert minden, ami számunkra érték, a földből ered és a földbe tér vissza. Ezt így írtam bele a cikkbe. Robit nem foglalhattam bele, mert időközben kegyvesztett lett, lefokozták, és nem szabadott megemlíteni a nevét. A fordított piramisról azt beszélték, a folyosói legmélyén ott vannak a csontvázai azoknak a munkásoknak, akik még az építkezés során eltévedtek odalent, a föld alatti szintjein, és befalazták őket. Van az épületben egy nagy koncertterem, ott találkoztam egyszer évekkel később Lukášsal egy komolyzenei koncerten. Bachot játszottak, másfél órán keresztül, kevés átéléssel. Lukáš csak távolról biccentett, egyedül volt, az arcán lemondó szomorúság.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.