Hallgatás


A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon — és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni.

 

(Herta Müller: Ha hallgatunk kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségessé leszünk. In: A király meghajol és gyilkol. Fordította: András Orsolya, Napkút Kiadó, Budapest. 2018.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.