Hold on. Elsőre túlzottan egyszerű szójátéknak tűnhet ez a cím — egy szóköz ékelődik a főnév és a helyhatározórag közé, de ha folyamatosan olvassuk, akkor arra vonatkozik, hogy hol játszódik (részben) a regény: a Holdon. A szerkezet különböző elektronikai készülékeket is eszünkbe juttathat, mintha csak a Hold mellett lenne egy hatalmas kapcsoló, amelyet lehet off és on állásban tartani, ebben az értelemben pedig a cím az égitest bekapcsolt funkciójára utalna. Hogyha pedig nem magára az égitestre gondolunk — és azért juthat csak harmadikként eszünkbe ez a megoldás, mert a regény borítója egyértelműen a Hold fontosságát közvetíti —, akkor az angol hold on kifejezés (’kitartani’, ’kapaszkodni’, vagy még inkább felszólításként ’tarts ki’ és ’kapaszkodj’) szintén ott bujkál a cím értelemmezejében. Ezek összjátéka adja tulajdonképpen a regény lényegi elemeit: a Hold mint helyszín, a technológia és a valamibe való kapaszkodás a szövegben izgalmas módon épülnek egymásra.
A többértelműség, a szavakkal való játék a mű egészében központi szerepet töltenek be. Adott helyzetben látszólag semmitmondó kifejezések (pl. porból lettünk) nyernek a történet későbbi pontján többletjelentést (és vezetnek a maguk egyféle magyarázatával másfajta, egyértelmű kifejtést nem kapó kérdésekhez). Különösen az egyik szereplő esetén válik ez érdekessé, aki lényegesen meghatározza az elbeszélő életét, ezáltal magát a regényt is. A narrátor titokzatos szerelmét (aki után kutat, és akinek az emlékébe legalább egy évtizedig görcsösen kapaszkodik) Apáti Annának hívják, ez a név nem túl burkolt formában idézi meg az apátia kifejezést. Érdekes az az ellentét, amely felfedezhető a szó értelme és aközött, ahogyan az elbeszélő a nőhöz viszonyul — hiszen egész elbeszélt életében szinte ő az egyetlen, aki komolyabb érzelmeket képes kiváltani belőle. Maga az apátia szó egyetlen egyszer szerepel a regény szövegében, és nem a nőhöz kapcsolódó események elmesélésekor (bár akár érvelhetnénk úgy is, hogy a Hold onban valamiképp minden Apáti Annához köthető), hanem akkor, amikor a minden emberbe beépített nyomkövetőt (és az annak elfogadtatását célzó projektjet) ismerteti az elbeszélő: „Addigra az általános közöny miatt az emberek kibillenthetetlennek látszottak az apátiájukból.” (67) A mondat azért is figyelemre méltó, mert azután szerepel, hogy Apáti Anna fontosságát (és a vele való megismerkedést) már kifejtette az elbeszélő, így maga a kifejezés anélkül vált hangsúlyossá, hogy korábban elhangzott volna. Az apátiából való kibillenés, amely a regény világában összemosódik az Apáti Annából (az iránta érzett szerelemből, az utána való céltalan keresésből) való kibillenéssel és ennek lehetetlenségével, adja a Hold on fő témáját. A szöveg ennek az érzelmi kiüresedésnek a problémájával szembesít, a magány és a kapcsolatteremtés feldolgozhatóságának összetettségével. A mondanivaló egyszerűsíthető lenne a következőképpen: aki Budapesten, Varsóban, Pisában és Liverpoolban egyedül van, az hiába megy a Hold mesterségesen létrehozott ál-budapesti bázisára, ott is kétségtelenül magányos lesz. A narratíva és az idősíkok darabjainak szerveződése, egymásba kapcsolódása, kiegészülve a cselekmény fokozatosan kibontakozó rejtélyeivel és fel-nem-tárt titkaival azonban ettől finomabban érzékeltetik a motivációkat, és egy izgalmas regényszerkezetet hoznak létre.
A felsorolt erősségek mellett, melyek egyszerre komplex szöveggé és magát gyorsan olvastató, érdekfeszítő regénnyé teszik a művet, vannak olyan elemei, melyek néhol az önmaga által megteremtett világot teszik hiteltelenné. A regény (több okból kifolyólag is, mint például a narrátor pozíciója vagy az idősíkok elhelyezése — mely kérdésekre még később kitérek) nagy hangsúlyt fektet a különböző dátumok, évszámok szerepeltetésére. Innen tudjuk, hogy az elbeszélés időpontja 2050, a narrátor–főszereplő pedig az ekkor 45 éves Laád Szabolcs, biokémikus, aki évek óta a Holdon él. Az életét meghatározó, vagy abban csak érintőlegesen feltűnő, említésre kerülő tudományos eredmények, találmányok ismertetése szépen belesimul a regény szövegébe, anélkül hogy túl részletessé, vagy a történet szempontjából feleslegessé válna. A következő évtizedek tudományos fejlődése, vagy annak az elképzelése szempontjából, merre halad a társadalom (hiszen például a nyomkövetők emberekbe építése nem kizárólag technikai kérdés), önmagukban nem szolgálnak újdonsággal, vagy inkább: a regény semmi olyan kérdést nem boncolgat, ami a tudományos–fantasztikus műfajban vagy a poszthumán irányzatok terén ne lett volna már számtalan alkotás témája. A Hold on ugyanakkor nem is arra törekszik, hogy valamilyen még soha el nem gondolt újítás vagy találmány emberiségre gyakorolt hatását vizsgálja, hanem arra, hogy Laád Szabolcs, aki történetesen 2050-ben él, ahol a hologramkoncert és az űrlift létező dolgok, hogyan boldogul a saját elméleteivel és viszonyaival. A regényben szereplő különböző technikai eszközök és jelenségek, ha (még) nem is hozzáférhetők a mai olvasó mindennapi életében, de kellően ismerősek ahhoz, hogy ne szoruljanak hosszas bemutatásra. A szövegbeli 2050 azonban, talán éppen amiatt, hogy nem rugaszkodik el gyökeresen a mi jelenünktől, végig valamiféle mesterségesen létrehozott háttér hatását kelti. Hogyha nem a cselekményt és a karakterek személyes (egyben időtlen és egyetemes) problémáit figyeljük, akkor az az érzésünk támadhat, hogy ez egy olyan sci-fi (annak pedig nem túl erős), amelyet nem 2019-ben, hanem legalább tíz évvel korábban találtak ki — ami pedig még nagyobb probléma, hogy érződik ennek a „kitaláltsága”.
Az, hogy Laád Szabolcs egyetlen, a saját élettartamában megjelent könyvről, filmről, zeneszámról sem tesz említést, némileg magyarázható a karakter személyes kulturális érdeklődésével. Bár egyszer sem artikulálja, hogy nem vonzzák a 21. századi, kortárs művészetek, összességében megállapítható róla, hogy korábbi dolgok érdeklik, például az előző évszázad színi előadásainak hologram-felvételét nézi a Holdon épített színházban, Apáti Annának a Casablancát akarja levetíteni, és mesterségesen reprodukált Beatles-koncertre megy. Néhol egyébként kifejezetten úgy tűnik, mintha ezek a technikai újítások túl kényelmesen szolgálnák ki az elbeszélő érdeklődését. Példázza ezt, hogy a regényben többször visszatérő Shelley (akinek költészete meghatározó a narrátor számára, még ha ez a regény világában furcsa is egy biokémikustól) virtuális formában szinte könnyebben elérhető, mint egy jól működő fordítóprogram (illusztrálva a kapcsolatteremtési nehézségeket).
Ettől még furcsább, hogy a regény bizonyos, ma létező, technológiához kapcsolódó jelenségeket figyelmen kívül hagy vagy másképp értelmez. Szabolcs technikai szempontból kifejezetten fogékony az újításokra, az új lehetőségeket rendszerint kipróbálja vagy legalábbis érdeklődést mutat irántuk (ilyen újdonságnak számít egyébként a Shelley — és nyilvánvalóan más személyek — életének virtuális reprodukciója, de maga a Holdra költözés is). Kicsit nehezen érthető tehát, hogy egy ilyen ember számára a hangfelvétel készítésének magától értetődő módja miért a diktafon, mit keres az egyáltalán a kezében egy 2040-ben tartott előadás közben? A regény összességében épít a ma megálmodott technológiai elképzelésekre — másfelől azonban mintha a mi jelenünk gondolkodásmódjában ragadt volna és nem organikusan bomlana ki abból, sőt, olyan megoldásokkal él, melyek már ma is különösnek hatnának. A lakosságot bizonyos világméretű eseményekről a televíziókészüléken küldött/megjelenített üzenettel értesítik, pedig már ma is sokkal kézenfekvőbb megoldásként kínálkozna fel erre a mobiltelefon. Az internet, a közösségi média a szövegben megteremtett világban sokkal kisebb hatásoknak tűnnek, mint a tévé és a rádió. És — bár nem tudom, milyen eredmények születnek a következő harminc évben, de — nehéz elképzelni, hogy ha virtuálisan rekreált, ugyanakkor a parfümjük illatáig realisztikus hologramfigurák játszanak a színházakban és a koncerteken, akikkel kapcsolatba is lehet lépni, akkor a Hold, feltehetően a kor legmodernebb technikájával felszerelt kutatóbázisának tagja miért forgatna papírlapokból álló erotikus magazint (aki ráadásul nem az elbeszélő, akinél még megmagyarázható, hogy miért régi kiadású verseskötetet és nem e-bookot szeretne lapozgatni)?
A történet hátterét adó (hozzánk képest) jövőbeli technológia tehát apró pontokon zavarossá vagy mesterkéltté teszi a megalkotott világot. Mindezek részletek csupán és nem a regény fókuszpontjai, de mégsem elhanyagolhatók, hiszen bizonyos újítások és tudományos kérdésekre adható válaszok igen meghatározók a műben és a narrátor életében. Tulajdonképpen a regény feltehető célja egy olyan világot teremteni, melynek egyes elemei (még?) idegenek számunkra, miközben az elbeszélőben kibontakozó gondolatok nagyon is hozzáférhetők. Példa erre a szövegben gyakran szereplő telinfó, melynek működéséről sosem olvasunk leírást, mégis sejthető, hogy a mobiltelefonhoz hasonló szerkezet lehet, valamiképp mégis más (ezért is az eltérő megnevezés), ugyanakkor a regény nem feltétlenül valami különös, futurisztikus kütyü feltalálására törekszik. A technikai és társadalmi változások (a történet nagy részében) inkább külsődlegesek Laád Szabolcs számára, él velük együtt vagy hozzájuk képest, nem kimondott katalizátora az eseményeknek, inkább arra keresi a kérdést a szöveg, hogy individuálisan hogyan lehet a különböző jelenségekkel szembesülni (mint a már említett nyomkövetők vagy az elmetisztítás bevezetésekor). Tudományos oldalról az elbeszélőt már korán foglalkoztatni kezdik a különböző kérdések — napkihűlés, globális viszonyok —, míg a társadalmi problémák egészen máshogyan érintik, ilyen a királyság újra bevezetése, valamint a zavargások és a szüleinek (és még sokaknak) az eltűnése.
Nem elhanyagolható egyébként a regény magyarságtudata sem, egyfelől kulturálisan, másfelől nevek és kifejezések, azok más nyelvre történő fordítása és értelemvesztése felől. Külön érdekes, hogy a Hold soknemzetiségű társadalmát nemzeteknek megfelelően, egymástól — néhány esetet leszámítva — elszigetelve képzeli el, talán a kor viszonyainak megfelelve, vagy éppen azt üzenve, hogy hiába lehetne egy Földről kiszakadt és országhatároktól mentes helyen másképp, az emberek ott is ugyanazt a viszonyrendszert hozzák létre, az ál-Budapesttel az ál-határokat is ugyanúgy magukkal viszik. Társadalmi és politikai oldalról sincs szó sosem feldolgozott vagy elképzelt jelenségekről (vagy az újra-megtörténés víziójának radikális újszerűségéről), inkább az válik érzékelhetővé, hogy ezek az egyáltalán nem súlytalan jelenségek (nem beszélve a személyes érintettségről a szülei esetén) mennyire mellékessé redukálódnak az életének összegzésekor. Végül azonban a regény sci-fi, illetve utópisztikus oldala egyaránt erőtlen marad, és hiába másodlagos tematikus szinten, ennek mélyebb, átgondoltabb kidolgozásával a szöveg egésze is jobban tudna működni.
A Hold on narratívájában végig összegzésről és emlékek rendberakásáról, felelevenítéséről van szó, melyből azonban hiába szeretnénk megtudni, hogy például mi történt pontosan a szülőkkel, mikor az elbeszélő sosem kezdett kutatni utána és minduntalan csak fel nem tett kérdésekhez, illetve akkor még nem elég súlyosnak értékelt pillanatokhoz jut el. Szabolcs életének szereplői, ha nem is olyan váratlanul és hirtelen, mint a szülei vagy Apáti Anna, de mind eltűnnek, és csak nehezen értelmezhető emlékfoszlányok maradnak utánuk. A többek között ebből fakadó rejtélyesség lényeges hajtóereje a szövegnek. A történetben generált titkok ugyanakkor egyre inkább nyugtalanságot keltenek, mert bár bizonyos kérdésekre választ kap az olvasó, végül úgy kapcsolódnak egymásba az idősíkok, és bizonytalanodik el az elbeszélő hitelessége, hogy kérdéses, mit lehet tényleg valóságnak tekinteni. A lázárzsigákról, akikről már a regény elején tudjuk, hogy az elbeszélővel vannak a Holdon, csak jóval később derül ki, kicsodák — azonban annyira magabiztosan beszél róluk és annyiszor lebegteti saját kutatómunkájának különösségét, hogy az olvasó számára sejthető, itt egy fontos, a szövegben még biztosan szerepet kapó fordulat megelőlegzése történik. A lázárzsigák egyébként a regény talán legjobban kidolgozott és legemlékezetesebb részei.
A számtalan sejtetés és előreutalás szövevényéből azonban végül egy olyan háló képződik, ahol rengeteg a homályos pont. Egyes elemek csak különös momentumok maradnak, melyek összefüggéseit a rendelkezésünkre álló elbeszélés-darabokból próbálhatjuk kirakni, de a kérdések egy részére soha nem kapunk választ. Miért volt fontos az álomirtó szépapa, és akart-e üzenni valamit? Mi történt pontosan az elmetisztításon? Megvalósítható valamiképp az időutazás? Laád Szabolcs többször tagadja ennek lehetőségét, a szöveg maga mégis bizonytalanságot teremt, több ponton boncolgatja a kérdést — mintha egy később kibomló titkot akarna megelőlegezni —, majd nem szolgál végső konklúzióval. Az időkezelés több síkon válik izgalmassá: egyrészt ott vannak a lázárzsigák, akik, hiába bírnak hihetetlen lexikai tudással, mindig összecserélik az igeidőket (és látszólag nem érzékelik a köztük lévő különbségeket). A dátumok pontos megadása hangsúlyos, ez némileg segíti az eligazodást, hiszen nem lineáris elbeszélésről van szó — ezzel azonban erős ellentétben áll, hogy az idősíkok néhol mintha kioltanák egymást. Mintha jelen — múlt — jövő nem csak a lázárzsigák beszédében keverednének össze.
Az időt érintő bizonytalanság és vele együtt minden titok tulajdonképpen ugyanahhoz a jelenséghez kapcsolódik: Apáti Annához. Nemcsak az elbeszélő életének legmeghatározóbb élménye a vele való megismerkedés estéje, hanem egyben a legnagyobb rejtély is. Minden elképzelhető lehetőségbe belekapaszkodva Szabolcs hiába keresi a világ több pontján, amíg tíz évvel később maga Anna nem keresi föl a Holdon. De Apáti Annáról nemhogy keveset tudunk meg, hanem a végére már abban is kételkednünk kell, egyáltalán létezik-e. A szöveg fokozatosan megkérdőjelezi önnön hitelességét, Szabolcs maga megnevez ugyan ködös emlékeket, illetve olyanokat, melyeket valami módon lát maga előtt, ugyanakkor biztos benne, hogy abban a formában nem történhettek meg (például az anyját mindig ugyanabban a kardigánban látja, pedig jól tudja, hogy csak azért, mert ezt a ruhadarabot őrzi tőle). Ahogy az anyagba képes illatokat képzelni, úgy az emlékezete hiányos pillanatait is kiszínezheti.
Bonyolítja még a kérdést, hogy egy önmagát kívülről értékelni képtelen figuráról van szó, aki tudatja velünk, régebben mennyire odáig volt saját magáért és önmaga hihetetlen, akár mindent megváltoztatni képes eredményeiben hisz (a regény nyelvezete néhol már zavaróan önelégült hangvételű, ahol már kevésbé Laád Szabolcs mint karakter, sokkal inkább az elbeszélő mint saját narratívájának szerelmese tűnik föl). Kapcsolatok létesítésére nem képes, de főleg azért, mert nem érzi szükségét. Az egyetlen, amihez kötődik, az Apáti Anna képe, aki lehet egy szerelem, egy idea, vagy aki éppen a megfoghatatlansága miatt válik ennyire fontossá. Az űr nemcsak a világűr iránti vonzódás, hanem a végtelen üresség, az abban való határtalan egyedüllét manifesztációja lesz a karakter számára. Apáti Anna és a Hold alakja még abban a tekintetben is egymásba mosódik, hogy a férfi velük kapcsolatban beszél (önmagán kívül) szerelemről/szeretetről, ezért válhat — a regény motívumainak logikája alapján — a nővel való találkozás is az égitest terében lehetségessé. A tér kérdése pedig szorosan kötődik az időhöz, az időutazás lehetősége ugyanis úgy merülhetne föl (ahogyan a narrátor Annának kifejti), ha a tér be tudna süppedni. Ez a süppedés, összesűrűsödés nemegyszer metaforaként vagy álomképként fordul elő: például egy magába harapó kígyó képénél. A történetvezetés hasonlóan metaforikus szintre kerül: ahogy az elbeszélő magánya egy talán maga által kreált képbe kapaszkodik, úgy az emlékezés is önmagát emészti fel. Elindul a végponttól, az utolsó kimondott szótól az elbeszélő minden elemével egyszerre létező (nem múltként és jelenként meghatározódó) életén át az elbeszélés kezdőpontjáig — és mire odáig ér, már az sem biztos, hogy a narrátor, akit hallunk, egyáltalán képes lehet-e összefüggő beszédre. Annyi mindent akar azonban önmagába foglalni — teremtést, kapcsolatokat, tudományt, társadalmat és egyetemes igazságokat —, hogy a végén kérdéses, nem esik-e szét a telítettségtől ez a sok, egymásba olvasztott darab.