Hogyan bánnak el a classicusok szövegmagyarázói, helyreállítói, bírálói áldozatukkal, egy találomra fölvett példa világosítsa. Legyen e sor a megfejtendő, Kisfaludy „Mohács”-ából:
„Ősi szabadságért harcolt bár férfi-karokkal.”
Ebben a közönséges józan ész semmin fel nem akad, de a tudós commentator csomót keres a kákán s beléköt. Egyik hosszú értekezésben fogja bizonyítni, hogy a helyes olvasás ez:
Ősi szabadságért harcolt, bár férfi, karókkal —
azaz nem fegyverrel, mint (vitéz) férfiú szokott, hanem pórias karókkal.
A másik igazít rajta:
Ő, ki szabadságért harcolt, bár férfi, karókkal.
A harmadik tovább megy:
Ő, ki szabadságért harcolt, bár férfika, rokkal,
s megmutatja, hogy a rokk itt annyi, mint rokka (rocken) s az egész sor gúny a férfika, azaz asszonyos férfi ellen.
A negyedik már nem talál igazítni valót? Dehogynem! Olvassa így:
Ő, ki szabad Ságért harcolt stb.
s történetileg kutatja, melyik Ság nevű helység volt a harc tárgya.
Az ötödik erre csak mosolyog. Szamarak vagytok mind! én tudom:
Ősi szabadságért harcolt, bár férfikar, okkal.
azaz, bár férfikar (pars pro toto), bár vitéz volt, mégis: okkal, ésszel harcolt a szabadságért.
És így tovább a végtelenig.
(Arany János Hátrahagyott prózai dolgozatai, Budapest, Ráth Mór, 1889, 404–405. o.)