kabai lóránt: Seres László képei elé


„Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet” — így kezdődik Erdély Miklós 1980-as, Marly tézisek című írása. A művészet mibenlétének kérdésessége nagyjából másfél százada erősödött fel, amikor a fotó megjelenésével a képzőművészet elengedhette az optikailag minél pontosabb, „valósághű” ábrázolás kötelmét — holott nyilvánvaló, hogy korábban sem e pontos ábrázolás volt a képzőművészeti alkotás legfontosabb jellemzője, inkább csak stabil (és egyúttal merev) támaszt adott a kompozícióra, a színek, a fények, a különböző faktúrák ilyen vagy olyan módon harmonikus elrendezésére épülő műveknek. (És meggyőződésem, hogy e képzőművészeti fordulat hatott ki aztán az irodalomra, a zenére, majd más művészeti ágakra is.)

Seres László festményei kapcsán mindenekelőtt az absztrakt expresszionizmust és a gesztusfestészetet, olykor pedig a tasizmust és az ún. colorfield irányzatot szokták emlegetni, s valóban felismerhető már a korai képein többek között Jackson Pollock, Mark Rothko, és leginkább Morris Louis hatása, de véleményem szerint csak mind távolabbi inspirációkként. (Például elképzelhetetlennek tartom, hogy Seres nekiálljon csorgatott képeket készíteni, úgy érzem, ez alkatilag áll távol tőle.) Inkább úgy látom, e minták felszabadítóan hatottak rá, melyek mentén elindulhatott egy olyan irányba, melyről maga így vall: „képeim kiindulópontja én vagyok azon az úton, mely a non ego felé vezet. […] a non ego szubsztancia, a non ego szabadság, önmaga a szabadság, a non egónak nincs célja, ellentétben az ego szabadságtudatával, a non ego a szellem, a gondolat segítségével tárgyiasulhat, a non ego tárgyiasulása a művészet. A művészetnek nincs célja, nincs tartalma, nincs mondanivalója, egy képnek azonban lehet, de ez nem lényeges. A művészet létező, jelen van. Ez ad lehetőséget a befogadására.” Első hallásra talán túl távolinak tűnhet az asszociáció, mindazonáltal e mondatok számomra Paul Klee Pedagógiai vázlatkönyvének első mondatait idézték fel: „Útjára ered egy aktív vonal szabadon, céltalanul; séta ez, csak úgy, a séta kedvéért. A cselekvő egy eltolódó pont.” Kettejüknél az origó, attól függetlenül, hogy a végeredmény (nem is annyira nagyon) más lesz, úgy érzem, mégis meglehetősen közeli egymáshoz.

„Felejtsen el mindent” — tanácsolták dr. Strange-nek, amikor belépett a Kamar-Tajba (csak hogy idecsempészhessek egy popkulturális utalást is); és magam is ezt javaslom most önöknek: engedjenek el minden konvenciót, a prekoncepcióikat főleg. Tekintsenek mindenféle elvárások nélkül e képekre, nem véletlenül nincsenek képaláírások sem — egy képcím valójában soha nem orientál, csupán kijelöl egy értelmezési-befogadási irányt. Azaz korlátoz. (Igen, engedjék el azt is, hogy manapság szinte mindent a verbális logika alapjain kell vagy illendő feldolgozni.) Ehelyett inkább nézzék őket messziről, merüljenek el a kompozícióban, ritmizálják azt, majd közelítsenek hozzájuk, tanulmányozzák a részleteket, végül egészen közel hajolva figyeljék meg a festék egészen plasztikus elhelyezését a hordozófelületen. Engedjék, hogy a látvány benső élménnyé váljon, éljék meg és át; alkossanak ezek a festmények önökben nézményeket (Tandori Dezső szavával élve). Igen, ezeknek a képeknek szükségük van önökre.

„A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik” — az elején említett Erdély-szöveg végén szerepel e mondat. Seres László képei hangsúlyosan nem ábrázoló művek, mégis ábrázolnak valamit: a festészetet magát. Tisztán, elemien, őszintén (bár ez utóbbi jellemzően nem esztétikai kategória). És főleg: az alkotói szubjektumtól a lehető legjobban eltávolítva.

(Elhangzott: 2020. február 6-án 17 órakor a Miskolci Galériában Seres László, Seres János és Seres Dávid képzőművészek tárlatán. Seres László kiállításának megnyitója.)

Fotók: Fésűs László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük