Kijózanodott Pistoli úr — pedig azt hitte, hogy negyedszázadig mindig a bor meg a nő volt részeg, nem pedig az ő hóbortos feje. Mennyi bárgyúság történt körülötte, amíg az élet vásárában őgyelgett, lacikonyhák és fehérlábú nőszemélyek mögött szaglászódott. Vajon hova lettek a fekete meg a vörös asszonyprémek, amelyekért csaknem meghalt? Hová a nők bosszúszomja, a csókoknak zamata, testeknek parfőmje, tenyereknek puhasága, szemeknek villámlása, hangoknak harangjátéka, suttogásoknak méze, leheleteknek kábító füstje, lábszáraknak idegessége, nyögéseknek és drága jajoknak izgalma, szűzleányoknak önfeledt káromkodása, érintetlen hajadonok borízű almája? Az utak mindenütt üresek, bárhogy figyel a tenyere alól; minden elnyugodott, mint a halott madár az avaron; mély sebet ütő nyílvessző nem remeg többé; elpattant egy hólyag a bohóc frakkja alatt, s a belisztezett arcú élet bámészan néz a hang után. Nem is volt csodálatos… Nem is volt meglepetésszerű… Még csak érdekes sem volt. Csak olyan volt, mint egy galagonyabokor alatt lihegő kutya. Néha zászlót tűztek ki az élet tornyába. Aztán a zászló megázott, az ünnepély elmúlt…. Csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet.
(Krúdy Gyula: Napraforgó [részlet]. in: Krúdy Gyula: Asszonyságok díja — Napraforgó, Budapest, Magvető, 1958, sajtó alá rendezte: Perepatits Antal, 496. o.)
https://mek.oszk.hu/16200/16275/16275.htm