Németh Zoltán: Tektonika


„Evolúciós értelemben még mindig mindannyian csimpánzok,
sünök és vörösfenyők vagyunk —
ez mind bennünk van. Bármelyik pillanatban elérhetjük.
Nem választ el tőlük áthatolhatatlan szakadék,
csak a lét fugái, apró repedései.”
(Olga Tokarczuk: Transfugium, ford. Petneki Noémi)

 

Kliffel való megismerkedése után sok évvel újra itt van,
és találkozott Evelinnel, a szemüveges költősirállyal,
beszélt Samuellel, az imádkozó csigával, meglátogatta
Annabellát, a tengeri képernyőt, okleveles díszletet,
valamint Xiant, az asztmás békát, és a rengeteg törölközőt,
Joe-t, Boguslawát, Gabit, Miát, Lulut és Lilit, Petrut,
Majamát, Cole-t, Wandát és Ninit, a tizenegy testvért,
csíkosan és foltosan, várta őt a hat elefánttestvér,
akik szinte semmiben sem hasonlítottak egymásra:
Bananának poszméhszárnya nőtt az ormánya felett,
és vastag kábel az utolsó csigolyából, Makona bölényszőrét
ráfésülte a három monitorra, amely a hátán ringatózott,
Lakuna, ó, a bátor, Lakuna, akinek száz lába kalimpált,
egy százlábú elefánt, most épp autót mosott,
miközben élénk vitába keveredett a sebességváltóval,
a csomagtartóval és a baloldali visszapillantóval
a jeges-tengeri háborús beavatkozás politikai
következményeiről. Hát jó, legyen még Pamana,
Astala és Abona, akik inkább hasonlítottak
léghajócsavarra, mint elefántra. Viszont
pikkely, bőr és élénkzöld levél hámrétege borította
a három testet, Abona szerveiből hiányzott a vér,
Pamanát pedig minden harmadik nap fel kellett tölteni
egy szolidáris, Platónból doktoráló szélerőműből,
aki távirányítású tengeri verebekkel gyógyította magát.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, vajon őrizte-e
bármelyikük is a síró emberi arcot, a könnycseppeket,
határozott nemmel válaszolhatunk.
Két törölköző, Majama és Boguslawa raktároztak
egy-két arcot gyűrődéseikben, valami makacs hűséggel,
de ezek az arcok a görcsbe ránduló test kényszerét
tárolták, pontosabban a halált, amelyről oly kevéssé
mondott le bármely lény öröktől fogva. Tartották
magukat a szokáshoz, vagy inkább mindig eljött
az a pillanat, amikor kétségbeesetten vagy éppen
bizalommal eltelve felmásztak a halál göcsörtös fájára,
pontosabban eldöntötték, hogy darabjaik új
elrendeződésben, a múlttól megszabadulva,
egy másfajta tudatlanságban élnek majd tovább.
Ezt a fél-halhatatlanságot őrizték végső megsemmisülésükig.
Nem kellett volna meghalniuk, de mindegyikük
életében eljött a pillanat, amikor megérezték a hívást,
és végrehajtották azt, ami visszavonhatatlan.

Én láttam Klifet megőrülni, mondta,
aminek azért volt tétje, mert őrültek voltak mind,
a tizenegy törölköző, a hat elefánt, a kerti szék,
amely nyugdíjas éveit a Csendes-óceánon töltötte,
sült homokkal töltött szilíciumfalatokon élvezkedve.
Én láttam Klifet megőrülni, mondta, és talán idézhetném is
a férfinevet viselő nőstényoroszlánt, amely fiatalkorában,
a divat kedvéért, ásóbajszot operáltatott magának,
és kamaszéveit két kilométerrel a földfelszín alatt töltötte.
Klif szerint, ha nem itt élnénk, úgy általában nem ebben a házban
és nem ebben az utcában sétálnánk, ha sikerült volna
a helyen változtatni a megfelelő időben, akkor Antillából
nem unalmas kanárigép, hanem világhírű, hétegyenletes
matematikus lett volna, akinek kegyeiért számsorozatok
ácsingóznának, mert Antilla a génjeiben hordozza azt, hogy
megfejtse a Poisson-sejtést, amely nagyot fordíthatna
életünkön, mondta Klif. És éppígy Bamoya, ecsetelte
tovább, akiből a leggyorsabb részecskevírus válhatott volna,
mert a lehetőségeiben ott volt az áthatolás képessége
bármely tárgyon és gondolaton, a kármelitáktól kezdve
a fotoszintézisen át a gyémánttengelyig. Csupán néhány
év hiányzott, fejtegette Klif, csupán néhány, kemény,
munkával eltöltött év, és más irányba fordult volna a bolygó
lényeinek élete. Egyszer születnek ilyenek, mondta Klif,
akinek harmadik példája a lélegző kilincs volt, aki érzéseivel
nyitotta a zárt ajtókat, és aki megérezhette volna mindazt,
ami most történik velünk. A többi néma csend, mondta
Klif, fenyegető tüskevár, a kilincsből közönséges katona lett,
miközben felfedezéseivel egész egyszerűen átbújhattunk volna
önmagunkon, és még hurkot is köthettünk volna rá.
De ki és hogyan dönti el, mikor kell a sok lehetséges hely
között döntenünk, és melyikhez kössük életünket?
Vagy inkább helyekhez, amelyeket egyazon időben,
párhuzamosan működtethetünk otthonként,
és itt az otthon természetesen az énemet jelenti, gondolta.
A beváltatlan ígéretek és az eltérített fejlődésirány, igen,
ez volt Klif veszte, a rengeteg beváltatlan ígéret és a
hatalmas mennyiségű eltérített fejlődésirány, amelyek
felismerése után Klif döntést hozott megőrüléséről.
Elképzeled, mondta, egy csiga, amely kéz nélkül imádkozik,
Annabella, ahogy Boguslawával takarja magát, és a sebességváltó,
aki műbőrt növesztett és nem tud mit kezdeni az erejével.
Az ő sorsuk alapjaiban vett volna más irányt. És ez,
pontosabban ennek felismert hiánya, kibírhatatlan számomra.
Ezért dönt úgy, hogy elmegy a legjobb szalonba, megőrülni,
kicselezve a genetikát és más tudományokat. A választóvonalak
bejárása kötelező, ahogy a sors vakondjárataié is. Így hát,
életének egy szakaszában cseh futballistafrizurát készíttetett
magának, nem sokkal később egy héjatlan gyümölccsel
állt össze, majd pedig évekig hat lélegző homokpokróccal élt
együtt kétharmad rész férfiként, egyharmad rész nőként,
élő mágneses huzalokat építve szervei közé —
az erre szánt idő bőségesen megtérül majd.
Hiszen, talán, egy új faj első példánya lehet, amelyik
nem fog engedelmeskedni a szokásnak, és nem dönt
a halál mellett visszavonhatatlanul. Soha, egyszer sem.
Az első lehet, aki nem tud majd meghalni,
bár nincs lény, aki ezt a végtelen időben
felfogni lenne képes, ő sem. Így történt.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.