Beszélgetés Mesterházi Mónika Evidenciák. Esszék versekről és költőkről (Műút-könyvek, 2019) című kötetéről — a szerzőt Szabó Gábor kérdezte

Beszélgetés Mesterházi Mónika: Evidenciák. Esszék versekről és költőkről (Műút-könyvek) című kötetéről — a szerzőt Szabó Gábor kérdezte

Szabó Gábor: Mesterházi Mónika elsősorban költőként és műfordítóként ismert, ám erre a beszélgetésre most mégis az Evidenciák című esszékötete szolgáltat ürügyet, amely, mint alcíme informál, Esszék versekről és költőkről szól. A kötet, ahogy azt a fülszövegből megtudjuk, nagyjából tíz év esszétermését tartalmazza, melynek jó része a Holmiban jelent meg. Azt hiszem, ennek jelentősége van a szövegeid tárgya és megformáltsága kapcsán is, ezért, ha el nem felejtem, erre térjünk vissza majd.

De kezdjük most egyelőre onnan, hogy írásaid a modernség és a kortárs költészet hagyományának nagyon tág spektrumából merítenek: József Attilától Lanczkor Gáborig, Radnóti Miklóstól Géher Istvánon át Krusovszky Dénesig tart a névsor. E változatosság mellett számomra további érdekességgel szolgált a kötetben előforduló alkotók aránya. Arra gondolok, hogy aki ismeri Mesterházi Mónika költészetét és megnyilatkozásait, nem gondolná, hogy anarchisztikus, kánonromboló furor hajtaná, ugyanakkor azt látjuk, hogy például József Attiláról szól egy dolgozat, míg mondjuk Rába Györgyről rögtön három, Radnótiról egy, Géher Istvánról sokkal több, vagy az egy szem Weöres mellett három Ferencz Győzőről írott esszé áll. Ha nem a kánonrombolás, akkor, ha jól érzem, alapvetően a személyes attitűd, a személyes érintettség határozta meg, legalábbis részben, a kötet kompozícióját.

Mesterházi Mónika: A személyes érintettség mindenképpen szerepet játszott, például hogy többször írtam Géher Istvánról vagy Ferencz Győzőről, ez részben adódott, új kötetük jelent meg, ilyesmi. Valóban az én generációm tagjairól írtam a legtöbbet, de vegyes volt a motiváció, előfordult, hogy valami tematikus oka volt. Például a József Attila-esszé szerintem még a JAK felkérésére született nagyon régen; a Radnóti-beszélgetés szintén felkérésre készült, a Magyar Rádió számára 2009-ben, tehát az is megadott téma volt. Az esszék jelentős részét saját ötlet alapján írtam. Olyan is volt, hogy a Holmi bízott meg recenzió írásával. Egy-két esszé kivételével a kötetbe tényleg belekerült minden, amit írtam.

SzG: Nem csak a kötetben tárgyalt költők arányai tükrözik ezt a személyes érintettséget, hanem az írások hangneme is nagyon személyesnek tűnik. Egyfelől persze ott van benne a kötelező távolságtartás és objektivitás azon illúziója, amit egy ilyen típusú elemző formától elvár az ember, ugyanakkor lépten-nyomon a személyes hangoltság tónusa dúsítja föl vagy omlasztja szét ezt a fajta merev distinkciót. Érzékelhető, hogy a szerző nagyon hangsúlyosan jelen van minden egyes szövegben.

MM: Ezt nem tudom, én csak írtam, ráadásul egyenként írtam az esszéket. Amikor olvastam ennek a kötetnek az anyagát, akkor mindig valami konkrét dologra figyeltem, például a tipográfiára. Te jobban tudod, hiszen egyszerre olvastad az egészet.

SzG: Szerintem végig kitapinthatók a szerző érzéki viszonyulásai ahhoz az adott költőhöz vagy adott vershez, amit éppen elemez. És nem csak a nyelvhasználat, a retorika szintjén, de időnként a címek–alcímek is ezt a személyesség-érzést tudatosítják: a József Attilával foglalkozó írásnak pl. Olvasónapló a címe, míg az egyik Géher-esszéd ajánlása így hangzik: „Tanárom, költőm, mesterem”. És több nekrológ is szerepel a kötetben, ami pedig minden bizonnyal az egyik legszemélyesebb műfaj.

MM: Igen, ez így van. Sokat gondolkoztam, hogy beválogassam-e ezeket, és hogy milyen sorrendben rendezzem el az esszéket. Végül nem a megírás sorrendjében követik egymást, hanem a szerzők által meghatározott időrendben. Gondoltam rá, hogy a személyesebb dolgokat lehetne külön csoportosítani, de aztán úgy láttam, hogy ennek nincs értelme, jobban beleillettek ebbe az ívbe.

SzG: Az általad művelt, érzelmileg is hangolt beszédmódnak nyilvánvalóan van egy hagyománya.  Ezzel kapcsolatban az egyik, Lator Lászlóról szóló írásodból idéznék egy mondatot, amit ugyan Latortól citálsz, de talán jellemző a te esszéírói attitűdödre is. Fölolvasom, s aztán kommentáld légy szíves, hogy mennyiben érzed magadénak: „Minek tagadjam? Viszolygok az irodalmon erőszakosan vagy éppen finnyásan utálkozva élősködő, nárcisztikusan magakellető tudomány csak kínkeservesen olvasható termékeitől.”

MM: Én azt hiszem, nem fogalmazok ennyire sarkosan, de nyilvánvaló, hogy nem ezt művelem, megírtam a doktori dolgozatot, de nem maradtam a tudományos pályán. Utána azt gondoltam, most nagyon sokáig kell élni ahhoz, hogy az arányok helyreálljanak az életemben. A disszertációt is tulajdonképpen személyesebbre írtam, mint ahogy szerették volna. Az egyik Lator-esszében ő idéz valamit Pór Judittól, a feleségétől, és én idézem Latort, aki idézi Pór Juditot, és az sokkal inkább az én mondatom: „azt kell fordítani, ami ott van”. A versfordításra vonatkozik, hogy nem valamiféle elvi megközelítésből, hanem a szöveg felől kell dolgozni, és ez a műfordításnál és a műelemzésnél is a legfontosabb szempontom.

SzG: Talán az egyetlen teoretikus terminus, ami megjelenik a kötetben, az Új Kritikától származik, az „intentional fallacy”.

MM: Igen, emlékeim szerint ez I. A. Richards egyik esszéjére vonatkozik. A személyessége miatt állt hozzám közel, azt vizsgálta benne, hogyan olvasnak az emberek rosszul. Amikor az olvasó nem csinál a szöveggel semmit, hanem rávetít valamilyen érzelmet, vagy ami az eszébe jut. Az első szót elolvassa, és arról eszébe jut valami, és elpattan a szövegtől (ezt különösen kezdő magyartanárként figyeltem meg: „igen, ez így van, mert a múltkor is, amikor az anyukámmal a piacon voltunk”). De ugyanilyen téves olvasás az is, ami valamilyen elvárásból táplálkozik, valamilyen iskola elvei szerint olvas. Itt is a Pór Judit-féle idézetet alkalmaznám, kicsit megváltoztatva: „azt kell olvasni, ami ott van”.

SzG: Nagyon érdekes, amit mondasz, nekem az Új Kritika lett volna az utolsó, ami eszembe jutott volna, hogy hatott rád valamilyen módon egy szövegformálásnál vagy egy szövegértelmezésnél. A close reading pontosan az a fajta olvasási mód, amitől a te érzelmileg is hangolt intonációd erősen távol van szerintem ezekben a szövegekben.

Első és második körben nekem inkább T. S. Eliot jutott eszembe, aki ugyan hivatkozásként nem jelenik meg a szövegeidben, ám az a fajta látásmód, ahogyan te fordulsz a költők és a versek felé, számomra az Eliot-féle koncepcióhoz illeszkedik inkább.

MM: Olvastam az esszéit, de mégis azt gondolom, hogy ha nem is teoretikusan olvasok, mégis a szövegek közelében járok. Van pár verselemzés (Weörestől, pár fiatalabb költőtől), ahol nem nagyon nyúlok a szövegen kívülre.

SzG: Az adott költők és életművek kapcsán te sokkal inkább foglalkozol a tradícióba ágyazottság kérdésével, ami az új kritikára egyáltalán nem jellemző. Talán Richards ötlete volt, hogy úgy adta ki az elemzendő verseket a hallgatóknak, hogy nem volt rajtuk megjelölve sem a szerző, sem pedig a korszak, tehát minden kontextustól függetlenül, „szorosan” kellett olvasniuk őket.

MM: Eliot is mondott valami olyasmit, hogy kétféleképpen lehet egy szöveget bevinni a közönség elé: vagy úgy, hogy rögtön elkezdi olvasni, vagy úgy, hogy rengeteg mindent elmond róla, és utána olvassa fel. A hagyományt nem valami szentségként kérem számon, egyszerűen a szövegszerű kapcsolódásokat figyelem, hogy ki mire érzékeny, honnan jön.

SzG: Valóban, nekem az volt a benyomásom, hogy számodra kiemelten fontos az, miként kapcsolódik valaki egy költői kánonhoz, hogyan visszhangoznak a rímeiben más korok és más szerzők rímei, metaforái vagy akár a látásmódja, ugyanakkor pedig mi is lenne az az egyediség, amelynek révén ezt a tradíciót a maga képére tudja formálni. Erre gondoltam, amikor az elioti alapokat említettem.

MM: Ezt nem bánom, vállalom.

SzG: Az egyik Géher-esszédben azt írod, hogy a versolvasót gyakran megtévesztik a szavak. Hogyan értsük ezt? Számodra mit jelent a költői szó? Te hogyan olvasol, hogy ne legyél megtévesztve a szavak által? Idézem a szöveghelyet: „Úgy értem, a költészet felszíne, a »mondanivaló«. A versolvasót gyakran megtévesztik a szavak. Különösen, ha a vers szövegének megértése intellektuális küzdelem, félő, hogy végül szó szerint fogja érteni.” (97)

MM: Azt hiszem, úgy értettem, hogy egy versben nem csak annyi van, amennyi a „mondanivalója”. Itt visszatérhetünk a hibás olvasatok kérdéséhez. Mondok egy másik példát: nem olyan régen megjelent egy kritika egy kortárs költőről, és azt kifogásolta benne a kritikus, hogy nem elég okos a szöveg, hiányolta a gondolatokat. Mintha egy versnek, nem tudom, milyen mondanivalójának kellene lennie, és nem volna a szövegnek teste, ami költőnként más, hogy a hangzása vagy a struktúrája vagy mi a legfontosabb. Ez ugyanolyan téves olvasás: valamit számon kér a szövegen, ami annak a szövegnek egyáltalán nem törekvése. Mert hát vannak okos költőink, Petri, Eörsi vagy Géher, de ezek egymástól különböző okosságok és különböző versszövegek.

SzG: …és különböző minőségek.

MM: Igen, és hát az illető költő életművén belül is. Például Petrinél is vannak különféle minőségű szövegek, miközben kiváló költő.

SzG: Ha jól értem, ezzel arra utalsz, amit az imént próbáltam pedzegetni, hogy a szó is a hagyomány része, amennyiben van egy asszociációs-tere, akusztikája, története, és az igazán érdekes költő valóban nem az agyával, hanem egy erre irányuló érzékkel válogatja a szavakat. Az esszéidben mintha te is valamiféle lovagi viadalként látnád a költészeti hagyományt, ahol a mesterségbeli-harci fogások technikáit adják egymásnak tovább a győzelemért hadba szálló költők.

MM: Vagy a Petri-féle kapilláris hagyományt is idézhetnénk, hogy a költészetben felszívódnak a korábbi költők szavai, sorai, hangütései. Később olvastam ezt Petrinél, addigra már foglalkoztam ilyesmivel, de nagyon megörültem neki. Vagy másik metaforával: a kőzetek közt tör fel valami forrás, megfesti a követ, de attól az még az a kő marad. Ellenben aki epigonként megy egy költő után, egy bizonyos dolgot vesz át, és fel lehet ismerni kiálló darabként azt a versrészletet, hogy ez most itt egy Ady-sor.

SzG: Van egy versed, az Egy szó —, amelyben mintha egy metaforikus magyarázatot adnál arra az iménti kérdésemre, hogy mit jelent számodra a költői szó: „Ródlizni. Rozsdás, öreg / szó. A most szánkózók szavainak / dédapja lehetne.” Ennyi a vers. Nem valami olyasmit próbál érzékeltetni, amit most kifejtettél prózában?

MM: Lehetséges. Egy kicsit másik logika alapján, igen. De itt is egy magánhagyomány menne tovább, az idősebb generáció ad vagy adna át egy szót egy fiatalabbnak (a nagyapám a „ródlizni” szót a nem létező dédunokáinak).

SzG: Nemes Nagy Ágnesről van egy nagyon szép írásod, amelynek olvasása közben az volt az érzésem, hogy ebben egy személyes önportrét is megrajzolsz. Hogy a Nemes Nagy Ágnesről megrajzolt képben saját műfordítói és költői igényedet, szereplehetőségedet is megfogalmazod és megjeleníted. Például amikor a magasságigényről és az etikai tartásról beszélsz Nemes Nagy kapcsán.

MM: Igen, az etika nagyon fontos nekem, újabban azt tapasztalom, hogy egyre fontosabb a magánéletemben is. De hogy ez önportré volna, azt nem tudom, lehet, hogy nem is látom kívülről. Hogy mit jelent nekem Nemes Nagy Ágnes? Több mindent. Ő volt az első költő, akit magamnak fedeztem fel érettségi után, hogy mekkora nagyság van itt… akkor jelent meg a Föld emlékei című kötete, 1986-ban. Nagyon új volt számomra ez a fajta objektív költészet, amiben az élmény ott van, de nagyon átszűrten, és a vers lényege maga a szöveg. Tehát ez egy nagyon magas mérce volt és maradt. Ugyanakkor esszéistaként, az esszéírói módszertanában valóban erősen hat rám Nemes Nagy Ágnes. Abban, ahogy a vers minden apró részletét megvizsgálja, konkrét verselemzésben is, és külön esszékben az egyes kérdéseket vizsgálva. Rendkívül fontos számomra, amit a költői képről és a vers hatáselemeiről ír például.

SzG: Van egy versed ezzel kapcsolatban, megtennéd, hogy felolvasod?

MM: Igen, a Tudni fogom című.

[felolvasás]

Tudni fogom.

                          N.N. Á. halálára

 

Ablakhoz húz a Hold. Hideg, vakít.
Nem haltál meg, mert nem ismertelek,
te lépten-nyomon ismerős, azonosság.
Viszonyítok majd, mint más égitesthez,
hozzád is hangot, erőt, tisztaságot
(vagy csöndet, gyengeséget, tisztaságot)
s néha, bizonyságul, megnézlek újra.

 

SzG: Amellett, hogy világosan kitűnik, mennyire fontos számodra Nemes Nagy alakja, aligha véletlen, hogy kétszer is szerepel a versben a „tisztaság” szó.

MM: Igen, gyengeség és erősség is oda fut ki. Pont ilyen alkat volt. Akik csak a közéleti szereplőt látták, azok ezt látták, és ezt utasítják el szerintem sokan, hogy nagyon szenvedélyesen jelen volt, kategorikus kijelentéseket tett. De van, aki ezek közé sorolja azt a verssorát is, hogy „Tanulni kell. A téli fákat”, úgy értik, hogy miért mondja meg a Nemes Nagy, hogy mit kell csinálni, holott ezt nem másnak mondja, ráadásul ez a vers a látásról szól, „meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe”, vagyis addig nézni, amikor a horizonton már összeolvad minden, és a tudat átfordítja a testet emlékezetbe. Tehát nem a Nemes Nagy mondja, hogy tanulni kell, mint Lenin, „tanulni, tanulni, tanulni”. Hát ezt összetéveszteni?

SzG: Még mindig a Nemes Nagy-esszénél maradva: a rendszerváltás utáni idők kapcsán írod ebben, hogy elkezdtek inflálódni a szavak, problematikussá váltak olyan értékek, mint a szabadság vagy az értelmiség szerepe, az emberi–politikai viszonyulások lehetőségei és így tovább. Úgy fogalmazol, hogy milyen jó lenne, ha még élne Nemes Nagy Ágnes, és tanácsot lehetne tőle kérni. Nos, mi lenne az, amit most megkérdeznél Nemes Nagy Ágnestől?

MM: Nem tudom — ez régebben volt, 2007-ben írtam, itt épp a vele készült interjúkról. Most sokkal élesebbek a dolgok. Kérdezni inkább versekről kérdezném. Az értékrendről szerintem ő elmondja, amit el akar mondani. Azt hiszem, vagy remélem, hogy hasonlóan gondolkodna a jelenlegi helyzetről (ha egyszer annyira átengedtem magamon az írásait).

SzG: Egyszerre vagy költő is és műfordító is, ami nem szokatlan dolog a magyar irodalmi hagyományban, de azért szeretnélek megkérdezni, hogy mennyire befolyásolja az egyik professziódat a másik. Segíti, vagy éppen ellenkezőleg, gátolja a költőt a műfordítói gondolkodásmód, és mennyiben vesz részt a költői éned a műfordításokban?

MM: Kétféleképpen viszonyul ez a kettő egymáshoz, mert egyfelől a műfordítás nagyon időigényes, és nagyon rosszul fizetett.

SzG: Mert a költészet jól fizet?

MM: A költészetet szabadidős tevékenységnek tekintem. Viszont a pénzkeresés mellett kevés idő jut a szabadidőre — ilyen értelemben a műfordítás rosszul hat a versírásra. A szöveg megformálása szempontjából viszont nagyon is, és nem csak a prózafordítás, hanem a versfordítás is. Amikor egy versfordítás során igyekszem újra megteremteni a szerkezetét, a rímelést — ez a típusú babrálás a versírásnak is jót tesz.

SzG: És ne feledkezzünk meg persze esszéista-énedről se: a saját költői munkásságod során hasznosuló poétikai szempontjaid mennyire azonosak azokkal a költészettechnikai–irodalomtörténeti–interpretációs szempontokkal, amilyen irányokból te az adott műveket elemzed a kötetedben? Mennyire párhuzamos a költői életműved mintázata azzal az értelmezői mintázattal, ahogy foglalkozol az adott szerzőkkel?

MM: Azt hiszem, sokkal többféle szerzővel foglalkozom, mint ahányféle verset írok. Azt hiszem, a verseimben van egy olyan tendencia, amelyet nehéz kimutatni, mert éppen arról szól, hogy mit nem csinálok. Például nem szeretem a nagy szavakat, a pátoszt.

SzG: Azok a szerzők, akiknek a műveit elemzed a kötetedben, vagy újholdas vagy poszt-újholdas szerzők, illetve az általad használt terminus szerint: angol tanszéki költők. Hogyan jellemezhető az érdeklődésed homlokterében álló hagyomány? És kik ezek a tanszéki költők?

MM: Most rögtön tudnék mondani olyanokat, akiket tulajdonképpen ideértek, viszont nem jártak az angol tanszékre, de nézzük, kik az angol tanszékiek. Géher István, Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző, Lázár Júlia, Gál Ferenc, G. István László, Szabó T. Anna, Gerevich András, Szlukovényi Katalin. Meg én is. Nem mindenkiről írtam ebben a könyvben, például Nádasdy Ádámról nem, ez egy hiány a kötetben.

SzG: És Várady Szabolcs?

MM: Ő persze nem angolszakos, de igen, róla azért nincs a kötetben szöveg, mert az esszék nagy többségét neki írtam a Holmiba, ő volt a versszerkesztő, és a Holmi megszűnése óta alig írtam esszét.

SzG: És mi tartja össze ezt a névsort?

MM: Valamiféle szemlélet, ízlés… Nem olyan régen megjelent Ferencz Győzőnek egy írása az angoltanárokról a Literán, ahol megírja, hogy az angoltanár amolyan ellenzéki ember volt a 70-es, 80-as években. Másként tanított, más tankönyvekből, függetlenségi szellemben. Lehetséges, hogy az angol tanszéknek volt egy ilyen függetlenségi hagyománya is. Emellett egy bizonyos fajta versolvasást is jelent. De én most már inkább úgy mondanám, hogy a Géher-szeminárium és a Lator-szeminárium tagjai azok, akikről írtam (nem mindenkiről), és akkor be lehet ebbe vonni Imre Flórát, Tóth Krisztinát, Imreh Andrást, Schein Gábort és másokat, akik Latorhoz jártak, és Géherhez talán nem is. Két olyan szövegműhely működött az egyetemen, párhuzamosan, ahova nem egy félévben jártak a hallgatók, hanem akár öt éven keresztül, Géhernél műfordító, Latornál versfordító szeminárium néven, valamint voltak Géher híres fogadóórái hetente, ahova az ember sokszor előző nap írt meg egy szöveget, hogy vihesse mutatni.

SzG: És költészettani szempontból? A hagyomány, a viszonyulás, az ízlés szempontjából? És visszautalva beszélgetésünk elejére: van-e mindennek ahhoz köze, hogy a kötetben publikált esszéid java része a Holmi hasábjain lelt otthonra?

MM: Az ízlés, talán. Vagy a szövegformálás. De azért ez főleg egy címke, Imreh András például tévedésnek tartja. Az angolosoknál talán van valami visszafogottság, szikárabb stílus, irónia (egy darabig, aztán kevésbé — és például ez Szabó T. Annára, G. István Lászlóra egyáltalán nem jellemző), az anekdotikus elem (amit ugye Nemes Nagyék annyira nem kedveltek, és talán a franciás hagyománytól távolabb áll) — nehéz megmondani. De lehet ez az elioti hagyomány (Rakovszky Zsuzsánál vizsgáltam ilyesmit), az amerikai vallomásosok hagyománya, a hétköznapit versbe emelő William Carlos Williamsé (akkor például Várady Szabolcs biztos idetartozik). Költőnként változó. Én olyanokról írtam, akikről szívesen írtam, akár felkérésre, akár saját döntésemből. Eredetileg az is célom volt, hogy a kevésbé ismertekkel foglalkozom, például Géher Istvánt költőként kevésbé ismerik, vagy akár Rábát, és úgy is gondoltam, hogy most megmutatom őket. A Géher-esszéim elég személyesek is, valóban, nehéz volt leválasztani, hogy a mesterem, akiről írok. (És ha még megemlékezhetek egyvalakiről, aki nemzedéktársam, és kellett volna írnom róla: a fiatalon meghalt Simon Balázs semmilyen iskolához nem tartozott, mert maga volt egy külön iskola.) Ez a műhelyszellem nagyon erősen jelen volt a Holmiban is, a versízlésükben is (a szöveg megdolgozására, erejére tették a hangsúlyt), és a kritikában is: külön Figyelő rovatot tartottak a recenzióknak (néhány esszét, tanulmányt is idesoroltak a szerkesztők). Emlékszem, Várady Szabolcs egyszer azt mondta, hogy nagyon szépen felraktam a Rába-esszéhez az idézeteket, de csak összekötő mondatokat írtam közé, és még nincs megírva az esszé, és akkor két hétig még azzal szenvedtem és átkozódtam (nyár volt épp), aztán megírtam máshogy, és örültem, amikor jóváhagyta. A Holmiban erős műhely volt, összehozott embereket, írókat–költőket, és nagyon nagy űrt hagyott maga után.

SzG: Még egy kérdést engedj meg. Egy korai versedben van egy ilyen sorod: „Volna Isten, nem kéne verset írni.” Ha jól értem, ez a sor arra utal, hogy a vers, a költészet mintha egyfajta metafizika-pótlék lenne, a nem létező transzcendencia pótlására szolgáló eszköz. Az egyik kérdésem persze az, hogy egyáltalán jól értem-e. A másik pedig, hogy most, 2019-ben egyetértesz-e költőként és esszéíróként ezzel a megfogalmazással.

MM: Annyiban igen, hogy ez egy olyan külső szem volna, aki engem tisztán lát. Nem gondolati, filozófiai értelemben, inkább emberpótlék ebben a versben. Olyan külső szem, amelyik sok irányból látja azt az egy embert. Ezt azóta is így gondolom.

 

 

A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatásban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap és Magyarország költségvetése társfinanszírozásában valósul meg.