Kustos Júlia: Társas magány, éber álom

(Győrfi Kata: Te alszol mélyebben, Jelenkor, 2019)

Győrfi Kata neve már rég ismerős lehet, noha első kötete idén jelent csak meg Te alszol mélyebben címmel a Jelenkor kiadó gondozásában. A kötet egyes szövegeit olvashattuk az Élet és irodalom, a Bárka, a kolozsvári Helikon oldalain.

A Te alszol mélyebben kötet címével Győrfi szinte rögtön evokálja azt a poszt-telepes hangulatot, amely a későbbiekben a kötet hangsúlyos csapásvonalát is alkotja (nem mellesleg pedig a rendszerváltás után született költők egy részének az alaphangját képezi). A versek központi terei ugyanis egy lakásban találhatók: a közös vagy éppen közösnek vélt (de a versbeszélő jelenlétén túl általában üres) ágy: „az ágy olyan, / mint egy magányhangzók nélküli recsegés” (amit nem tudok), „megtanítanak mindkettőnket ölelni, / és a közös ágyunkba fektetjük őket” (nadrágban táncolok), a szoba, mint a bezárt/bezárkózó szemlélő állandó bázisa, ahonnan az ablakon túli kert, az ablakpárkány, az utcai lámpák látszódnak: „a szárítókötelek közötti szél / fújja a ruháink helyét, / üres az erkély, / üres a szoba, / üresek a szekrények, / üres a lakás” (mintha mindig). Továbbá központi szerepű motívum még az alvás, az álom tudatállapota, illetve annak terei (egy autó belső tere, az ájulás és a menekülés képei: „rólad azt álmodom, hogy valószínűleg rokonok vagyunk. / a két ülés között a poros kéziféket nézem” — olvasható a rokonok vagyunk című versben. A szövegvilágok központi állapotai a szorongás („én és a bőröm simogatjuk egymást, / hogy nincs semmi baj, semmi baj” — én és a bőröm; „hogy tudok levegőt venni egyedül, / hogy a csend az alvás zajának hiánya” — előbb lenne), a veszteségtől való félelem, vagy a zaklatott álom, az abból való felébredés határátlépései (hullámos papagájok, a virágföld).

Személyközi viszonyrendszerét általában egyfajta függő, vagy legalábbis hierarchizált én–te-kapcsolat jellemzi, amelyben a versbeszélő én egy jelenlévő, mégis passzivitásba száműzött (önkéntesen elvonult) fél, míg a te a távoli, passzivitásában aktív, összességében destruktív alakja és címzettje a versek nagy részének („a délelőttöket töltöd velem, / a nagy veszekedés végéről a sóhajtásokat” — mellettem ilyenkor című vers). A szövegek helyenként kapcsolódnak a testpoétika tematizálásához is (a szorongó elme testre kivetített fájdalmaival), illetve elszórtan felvillantja az ún. spektrumlírából vett képeket, motívumokat („a mai földrengés erőssége döntötte el, / hogy az utolsó találkozásunk legyen-e / az utolsó emlékünk egymásról” — akkor az utolsó; vagy „olyanok a zoknik a szárítókötélen, / mint fejjel lefele lógó varjak” — közben a varjak).

A kötet versei három ciklusba tagolódnak, melyeknek a címeit a ciklusban szereplő versek egy-egy kiragadott sora adja (I. azt képzelem, / hogy egyedül vagyok; II. ne ijedj meg, / nincs itt senki; III. azt várod, hogy megébredjek). Az első ciklusban hangsúlyos a csend vagy a hallgatás és a belső monológ állandósága közti feszültség — továbbá ennek a monológnak az egész kötetre jellemző kiterjeszthetősége. Szerkesztésbeli sajátossága a ciklus (és a második ciklus) verseinek, hogy általában a szövegek felénél lezárul egy szakasz, amit a rá következő szakasz rendre újraír (ez egyfajta tematikus ismétlődésnek tükrét is leképezheti akár). A bezártság, az alvás, az ébrenlét, a hallgatás (és ebben a hallgatásban a belső tépelődés) végig tematizálódik az első ciklus verseiben. Az első ciklus címmé emelt soraival Győrfi egy logikai alapszituációt vázol: a lírai én amint azt képzeli, hogy egyedül van. Vélt társaságából egy képzelt magányba próbálja elszigetelni magát. Bizonyos szöveghelyeken mégis megszólít valakit: az összes további vers állandósult te-alakját. Így tehát egy hiányalakzat működtetésével konstruál meg egy egyébként is jelenlevőt. Az egyedüllét elképzelésében pedig annak kontrasztjaként látjuk az alaphelyzetet — ami ebben az esetben a versek monologikusságából kiolvasható viszonzatlan függőhelyzet.

A versek hangulati és tartalmi síkokon is a társas magány állapotának állandósulásával operálnak, és azzal a határátlépéssel, hogy a versekben megszólított te a harmadik ciklus, a lírai én álmaiban megjelenő alak az, aki az álom szűrőjén keresztül válik valós, jelenlevő alakká a harmadik ciklusban.[1] A címnek/mottónak megtett részlet olyan olvasati javaslatot is tehet, miszerint a megszólítás ugyanannyira vonatkoztatható a lírai énre (és olvasható önmegszólításként), mint egy külső, második személyre. Emellett is érzékelhető, hogy a kötetnek ez a ciklus jelenti a csúcspontját, olyan izgalmasabb versekkel, mint a két zaj, a két felhő között, a szél miatt, az én és a bőröm és a nappalnyi idő. Ezekben a versekben az ismétlés dinamikája, illetve a közeli és távoli képek fókuszpontváltása megalkot egy sajátos ritmust, egyfajta táncszerűséget — ami az önmagát újraíró és -értelmező szövegekre való törekvés csúcspontjaként is olvasható.

A harmadik ciklus álomverseinek a sajátossága egyrészt, hogy a versek a feltételezett álmok pontos lejegyzéséül szolgálnak, hiszen olyan részletgazdagság, ugyanakkor a részletek áradó céltalansága jellemzi, ami az első és a második ciklus szövegeire nem volt jellemző (például a sportos felső viselete és a kakaópuding színű szem fontossága). Ebben a ciklusban található a ruhákkal című vers, ami azért kap kulcsszerepet, mert a vers zárósora egyben a kötet címe. A vers alapszituációja a féltékenység érzésének szenvtelen rögzítése egy olyan versvilágban, ahol az ébrenlét és az álom határait a szerző elmossa. A lírai én tanúja vagy álmodója az elcsábíttatás kísérletének („három lány fekszik / a szemközti ágy emeletén. / pakolgatnak, mozgolódnak, / kívántatják magukat veled”) — egy olyan kísérletnek, amelyre a válaszreakció a lírai én felé fordulás, a kiélezett várakozás annak ébredésére. Ha a verset nem az egész kötet tematikus fókuszpontjaként kezelem (erről a későbbiekben még esik szó), és önmagában vizsgálom, meglepő, hogy a mély alvás kerül a középpontba, hiszen a versekben az alvás és az álom állapota éppen az éberséggel rokon. Így tehát gyakran olvasunk pontosan felidézett álmokról, vagy olyan álmokról, melyek reflektálnak az álom-tudatra, a nappalokat a lírai én végigvirrasztja, ugyanúgy ahogy bizonyos éjszakákat is, és jellemzőek még az elalvás és az ébredés köré szerveződő mozzanatok (időbeli körülhatároltsága: mielőtt elaludtam, miután felébredtem, stb.).

Győrfi a versek egy részében kísérletet tesz arra is, hogy a versbeszélő és a nyelv (mint a kifejezés materiális eszköze) viszonyrendszerét kiforgassa, és a verset és nyelvet alkotó elemeket (betűk, szavak, mondatok stb.) átléptesse a tárgyi és a személyes világba („a kávé, amit behozol is, / csak egy mondat, / amit nem tudok befejezni” — amit nem tudok; „ha te sem vagy körülöttem, / mint egy mondat, / mást jelentek” — az ágyhoz képest; „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó” — éppen annyira; „átmegyek hozzád / többes számban ébredni” — nadrágban táncolok; „közel vagy hozzám, / mint az indulatszavak / az egyszerű igékhez” — mellettem ilyenkor). Ez a hosszú sor idézet nem áll itt céltalanul, hiszen Győrfi líranyelvének egyik hangsúlyos tendenciája gyönyörűen rajzolódik ki belőle: a nyelv és a személy, a személyes tér, a kapcsolatok a nyelv működésmódjának tükrében képződik meg/le.

Ehhez pedig szorosan kapcsolódhat a G. István László által írt fülszöveg egyik legfontosabb (bár önmagában elég semmitmondó, és a posztmodern óta a lírában egészen általános érvényű dologra utaló) megállapítása, miszerint a nyelvi tudatosság jelen van a szerző versszerkesztésében. A nyelvi tudatosság mint olyan valóban központi szerepet tölt be ennél a líránál, hiszen a szövegek általában a saját farkába harapó kígyó önmagát önmagába becsatornázó dinamikáját követik — saját magukat dolgozzák, írják, értelmezik újra, jelentésteli variánsokat hoznak létre. Felvetik az utómunka igényét — és mivel utómunka nélkül jobbára csak egymásra (tematikájában, megoldásaiban, dinamikájában) nagyon hasonlító szövegeket kapunk, meg is követeli az utómunkát. Ahogyan Mohácsi Balázs is írja, a versek hamar kiismerhetővé válnak.[2] A megoldások sematizálódása, és a kiismerhetőség amellett, hogy a szerző részéről tudatos, vagy kevésbé tudatos döntések sorozata, további izgalmas kérdéseket vetnek fel. Hol ér össze és hol válik szét a már említett „telepes líranyelv” és az azt követő korszak líranyelve? Mennyiben reflektálják a versek a kettő közti kapcsolatot, az időbeli eltávolodást? A reflektáltság mit ad hozzá az értelmezéshez, s honnan válnak a beszédmódok egy hagyomány folytatóivá? Honnan fedezhetők fel a saját hang elemei? Mikor válik a vers íze valaki más utóízévé? És persze, ehhez még hozzáadhatjuk az egész diskurzust megelőző kérdést, miszerint mit mond el egy olvasóról, hogy kiket feltételez az adott hang, az adott szöveg elődjeként. Mert a Mohácsi által említett pulcsiköltészet azért mégis jelen van az ágyban elfogyasztott, vagy el nem fogyasztott, esetleg kihűlt kávék nyomán, sőt, ruhadarabról is szó esik az ezelőtt nem című versben: „jelentéktelen dolgokat hagytál itt. / amiket eddig sem használtál. / itt maradt a szakadt, kockás alsónadrágod, / amit néha pizsamának hordtál”.

Továbbá kikerülhetetlen az a kérdés is, hogy a Te alszol mélyebben mennyire valószínű, hogy egész szövegkorpuszát tekintve egy összefüggő történetet szeretne elmesélni? Fontos kérdés ez, ugyanakkor zavarba ejtő is, hiszen ha így van, ez azzal jár, hogy az egyes szövegeknek nem feltétlen forr ki saját, autonóm határa. Így pedig az egymásba oltott képek és motívumok későbbi visszatérte megkérdőjelezi, létezhet-e ennek tükrében az egyes szövegek szuverén szövegvilága. Konkrétabban megfogalmazva: mi a tétje például a harmadik ciklus álomverseiből kirajzolódó te-figurának az első ciklus hiányalakzatából gyúrt te-figura ismerete nélkül? Kiolvasható-e a belső feszültség csak és kizárólag az egyes ciklusokra vagy egyes versekre támaszkodva?

Az első kötet alapján megítélni egy szerzőt, vagy jóslatokat eszkábálni véleményem szerint általában vérszegény próbálkozás, hiszen utólagos tudásunk mindig újraírja a mindenkori akkor fejleményeit. Ami a Te alszol mélyebben című kötetből mégis kirajzolódik számomra a szerző alkotásmódját tekintve: stabil versszerkesztési rutinok és tematikus preferenciák, a megszólítás fontossága, a szöveggel és a nyelvvel mint organikus és önjáró gépezettel való munka, hasonlatok és megfeleltetések (végtelen és néha pontatlan) sora. Hogy ebből milyen későbbi irányvonal forr majd ki, kiszámíthatatlan.

 

[1] Bár ennek a megingatása is megtörténik a nyár amit megálmodtam című versben: „megálmodtam a nyakadon a bőrt. […] a sapka, amit megálmodtam, nem a tiéd […] „és a nyakadon a bőr három sávba gyűrődik, / mint akárki másnak.”

[2] Mohácsi Balázs: „Többes számban ébredni”. Győrfi Kata: Te alszol mélyebben, Magyar Narancs, 2019. okt. 24.; elérhető ITT

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.