Csombor Rita: Egy szabálytalan dodekaéder ablakai

(Balogh Virág: Megint elkalandoztál, bvk művek, 2019)

Balogh Virág Katalin első könyve, a Megint elkalandoztál eredetileg JAK-kötetként jelent volna meg. Az első szerkesztési folyamaton át is esett Zilahi Anna és Mohácsi Balázs jóvoltából, de aztán a JAK feloszlása miatt magánkiadásként látott napvilágot 2019 júniusában.[1] Erőteljesen és szemléletesen, egyedi hanggal beszél a magányról, a családi kapcsolatok kuszaságáról, a különféle közegekbe illeszkedésről, a felnövésről. A Megint elkalandoztál novelláinak hangneme gyermeki, kamasz és felnőtt regisztereket váltakoztat, néha döcögősen. Kezelhető novellafüzérként is, gyakorlatilag egy felnövéstörténetet mesél el egyes szám első személyben. Emellett a szemelvények egy család életéből vett mozzanatok is, így akár családtörténet is lehetne, ha nyitottabb perspektívával dolgozna. A kötetben erős a pszichológiai vonatkozás: a gyermekség, a családi szerepek, a válás, az útkeresés kérdésköre is erősen jelen van.

A kötet hangneme, nyelvezete és perspektívája miatt a middlebrow műfajhoz áll a legközelebb. A kifejezés hagyományosan az angolszász irodalomban használt terminus, az irodalom azon szegmensét jelenti, aminek törekvése a „magasirodalom” népszerűvé tétele. Egy huszadik század eleji jelenség megnevezésére alkalmazzák, a kultúra azon területére, amely az elit és a populáris között bukkant fel a saját egyedi produkciós, terjesztési és fogyasztási jellemzőivel. Hasonlóan működik a Megint elkalandoztál, amelynek látszólag könnyed hangvétele, érthető nyelvezete a befogadó számára közel hozza, képszerűvé teszi az interperszonális kapcsolatok problémáinak sajátságos megoldási stratégiáit. Azonban a kifejezés nem pusztán egy történelmi–művészeti kategóriát takar, a vele született rugalmasság is benne foglaltatik, mely mindig is része volt a middlebrow meghatározásának, ez a kötetben leginkább a narrátor személyének ábrázolásában mutatkozik meg. Emellett több jellegzetességgel is bír, ami a middlebrow műfajt jellemzi: könnyen olvasható, fontos a pszichológiai–érzelmi vetülete, szórakoztató, kidomborítja a női aspektust és elutasít mindenféle akadémikus, intézményesült megoldást, emellett a társadalmi felelősségvállalás és a környezetvédelem kérdésköre is megjelenik benne, méghozzá nem erőltetett módon. A narráció természetes része, hogy sokoldalú, gazdag kulturális teret alakít ki. Fontos rávilágítani, hogy a middlebrow szó tagadhatatlanul terhelt, sokszor negatív mögöttes tartalommal bír, de nem ilyen értelemben használom. Az új irodalmi middlebrow talán az irodalom új útja, ami képes felvenni a versenyt a filmekkel, sorozatokkal. Ennek felismerése az olvasás szociális kontextusára irányítja a figyelmünket, és kiemeli az irodalom értékét. Ehhez kapcsolódik ez a kötet is, amelyben a kontextusépítés folyamata hol könnyebben, hol nehezebben követhető, de végül a narrátornak sikerül egy szabálytalan–zárt világot teremtenie, ahonnan ugyan megvan a kitekintés lehetősége, de sosem lépi túl a saját maga által létrehozott határokat. És épp ez teszi érdekessé, szerethetővé a tizenkét novellát.

Mindenképp érdemes kiemelni az első két novellát, melyek a sikerültebbek közül valók. A kötet nyitó írása, a Gálamelegítő izgalmas szerkesztésű, retrospektív betoldásokkal játszó darab. A keret egy osztálytalálkozó, amitől iszonyodik a narrátor, szélsőségesen csapong a közöny és a teljes átélés között. A félbehagyott párbeszédek néhol zavaróan hatnak. A lírai betoldások, közbevetések néhol esetlenek: „A víz hűvös és a szokásosnál is szúrósabb lehelete szinte letaglózott.” A történetvezetés időnként elkalandozik, de aztán visszarántanak az ellenpontozások. Jó pár veszélyes megoldást is felfedezhetünk a kötetben, néha elmegy egészen a képzavar határáig, de mégis működik. Erre példa a következő pár sor: „Gyorsan ledobtam magamról mindent. Fülledt volt a levegő, jólesett az összes ruhámtól megszabadulni. Egy darabig csak álltam ott, elszívtam a maradék cigimet és megittam a maradék sört. Közben néztem a megáradt vizet és a víz szélén reszkető hordalékot, és vártam, hátha kirajzolódnak egy őzikedög körvonalai az összevisszaságban, de csak PET-palackokat láttam, meg ágakat, meg mindenféle szemetet. Mintha tükörbe néztem volna, úgy éreztem magam. Muszáj volt belegázolni és összemaszatolni a hold sütötte vizet.” Az irónia sokszor megmenti a szöveget, de a bonyolult kapcsolatok kialakulását időnként felszínesen ábrázolja a narrátor, ettől darabossá, töredezetté válik. Az egyes szám első személyű narráció a szürreális–reális között helyezkedik el, de sosem félúton, hanem folyamatosan váltakozóan. Abszurd és egyben megmosolyogtató, nehéz komolyan venni, aztán valami történik, és a giccses, majd beszélt nyelvi elemek váltakozásának furcsa harmóniája helyreállít mindent. A narrátor belső világa és a külső táj különös lüktetést ad: az emlékekből ismert gyerekkori helyszínek, a lakás megszokott zugai, a saját szoba biztonsága valamiféle ívet biztosít az elbeszélésnek.

A Visszaeső című második novellában a képszerű ábrázolás nagyon erős, de a főszereplő karaktere csak lassan rajzolódik ki. A vallomásos, őszinte kifejezésmód szimpatikussá teszi az egyes szám első személyben beszélő narrátort, de ettől néha elnagyolttá válik a szöveg. A monotonitás ábrázolása miatt nehéz belehelyezkedni a multi irodai környezetébe, a túlmagyarázott és pontatlan részek zavarnak, az atmoszférát viszont jól érzékelteti a szöveg: „A kezem az egérre szorítom, és a forgószékkel sem szórakozom már, csak bámulom a foltot, pedig nem akarom, és már jön is az a hülye érzés, hogy legszívesebben bekucorodnék az asztal alá, vagy felmásznék a páncélszekrény tetejére, ha muszáj, akár laptoppal együtt, csak ne kelljen folyton ebben a nyomorult székben ülni a törhetetlen üveggel szemben, de itt sajnos nem lehet az asztal alatt vagy a szekrény tetején dolgozni, sőt még az udvaron sem lehet, még egy megbeszélést sem lehet kint megtartani, fent megmondták Zsoltnak a múltkori után, amikor túl hangosak voltunk.” Az utazás motívuma ebben a novellában is meghatározó, Kőrösi Csoma Sándor személyét is megidézi tehetetlenségében a szereplő, és talán itt a legerősebb a kettős irányú bezártság ábrázolása. Az önmagától és a mindennapok mókuskerekétől fásult narrátor tehetetlensége kifejezetten figyelemre méltó. Az új generáció új problémáit szemléletesen ábrázolja a szöveg: egyértelműsíti a helyben maradás képtelenségét, ugyanakkor pontosan megjeleníti a kiszabadulás lehetőségének irrealitását is, az iroda és saját élete foglyaként létező karaktert. Az ablakok közvetítő közeggé válnak, mintha segítenének–gátolnának a célok elérésében, mintha csak ezek választanák el a narrátort a szabadságtól. A narráció ugyanakkor megbicsaklik ebben a novellában, mintha időnként egyes szám második személyre váltana, mintha önmagának vagy valaki másnak akarna megmagyarázni valamit, amit maga sem ért. Az időbeli ugrások zavaróan hatnak, a mozaik-építkezésnek köszönhetően egy terhelt belső világ történéseinek képkockáit látjuk magunk előtt, de valahogy nem áll össze filmmé, töredezett marad. Ami mégis segít ebben a töredezettségben, az a gyermekszempontok kidomborítása, a rácsodálkozás a folyamatosan táguló világra. Erős rész, amikor a narrátor a saját név kérdésén gondolkodik, és megállapítja, másoktól csak majdnem tökéletes nevet lehet kapni. A névadás után hangváltás következik, egyes szám harmadik személyre vált a narráció, ezzel is erősítve, „hogy legalább ezt a napot el ne veszítsd, ha már a vörösszárnyú keszeg végleg kicsúszott a markodból”. A veszteségélmény végigvonul az egész köteten, sajátos egyensúlyt ad a novelláknak, mindig új módon jelenik meg.

Kirajzolódik egy kötetív, de a szövegek színvonala változó, akár egy-egy novellán belül is. Például a Kisbetűs című novellában a szociológiai irányvonal kifejezetten erős, de sajnos kevéssé kidolgozott. A kisvárosi (modern falusi?) lét kérdéseit feszegeti, a családi hierarchia, családon belüli kapcsolatok vannak a központban. Használja a setup és payoff technikákat, de időnként esetlenül, a történet egésze nehézkesen épül, a cselekmény nehezen követhető, a retrospektív és lineáris részek közti határ néha elmosódott. Mégis a kötet legmozgalmasabb novelláinak egyike, dramaturgiailag jól építkezik. Egy apró mozzanat, egy gyermeki csíny miatt felszínre kerülnek a lappangó konfliktusok, amelynek központjában egy 14 éves, egyke lány áll. Hasonlóan ellentmondásos a Fátylas Ana találkozása a Smaragdszemű Halállal című novella. A női aspektus talán ebben bontakozik ki a legjobban, két nő közti vonzalom ábrázolására tesz kísérletet, meghökkentő írás, ugyanakkor kevéssé kidolgozott. Mégis a kötet egyik legerősebb mondata itt olvasható: „Albínó légy teteme vagyok a füstszürke falon, szárnyaimat megrezegteti a huzat.” Úgy épül fel a szöveg, mintha egy mozdulatsor képkockákra bontása lenne, zavaros, kusza, akár egy rémálom vagy egy hallucináció. A párbeszédek gyengék, nehezen követhető, hogy éppen ki beszél. Az intim kapcsolat, a kaland a zöldszemű lánnyal izgalmas is lehetne, de sem indítékok, sem előzmények nem jelennek meg, és a belső motiváció kifejtése is hiányzik, emellett a cím és a tartalom viszonya is távoli.

Egyértelműen gyenge pontja a kötetnek a Csiki-csuki című novella, ahol a kezdeti lendület megbicsaklik, mintha elfogyott volna az erő, az ötlet, a humor. A zavaros indítás után az utazás, úton levés álomszerű foszlányokban jelenik meg. A vonatozás, a képzelet és a valóság határán elmaszatolt képek kuszasága jellemzi, de annyira darabos, hogy érthetetlen, élvezhetetlen, lapos az eddigiekhez képest. A lázadó bölcsész/kollégista-toposz meglehetősen elcsépelt, mintha egy olyan epizód került volna a kötetbe, ami teljesen fölösleges időhúzás. Amellett, hogy széttartó, nem illeszkedik az egészbe. Egyedül az utolsó bekezdés, a novella lezárása sikerült jól. Hasonlóan problémás a Tűz, víz című novella, amelynek mintha nem lenne tétje, eseménytelen, hétköznapi leírás egy iskolás napról. Egy művészlélek-karakter klisés bemutatása történik: testnevelést utáló, Bulgakovot olvasó, öngyilkosság gondolatával foglalkozó kamaszt mutat be, aki meg akarja próbálni az öngyilkosságot, de nem sikerül, mert nincs éles kése. A Trópusok című novella is nehézkesen építkezik, a gimnáziumból, a gyerekkor kalandjaiból hirtelen az egyetemi időszakra ugrunk, egy hétköznapi könyvtári szituáció leírása tulajdonképpen, ami nincs jól előkészítve, kilóg a többi közül, nem beilleszthető a kötet ívébe.

A kötet mélypontja számomra az Achtung Ohmacht! és a Különös tekintettel című novella volt. Az előbbi egy ájulás nem túl izgalmas története, az utóbbi egy környezettudatosságra buzdító, egészséges életmódot propagáló pályázati anyagként talán megállná a helyét. Előbbi túlmagyarázza a mondandót, erőltetett nyelvi humor jellemzi. Amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy zavaró lehet az olvasónak a német kifejezések túl gyakori használata, majd okoskodó magyarázata. Utóbbiban mintha újra elfogyott volna a mondandó, a nyelvi lelemény. A narrátor visszavált a párbeszéd nélküli narrációra. Sem tartalmilag, sem nyelvileg nem jelentős, mintha félkész alkotás lenne. Ellenben kifejezetten üdítő volt olvasni az Angyalhájt, melyben visszatér a humor.

A két záró novella ugyanakkor ismét a jobban sikerültek közé tartozik. Az Árva lélek című novellában fontos és bővebb kifejtést érdemlő téma került elő a visszaemlékezések közben, bátran belemegy a narrátor a szexualitás ébredezésének ábrázolásába, a barátnők közti vonzalom bemutatásába, de sajnos elnagyolt, nem megy elég mélyre. Jól ábrázolja az egyén és a család, illetve a falusi család és a nagyobb közösség viszonyait. Érdekes állóképek rajzolódnak ki az emlékezés során, új gondolati irányok indulnak el, a halálesetek elhallgatása, a rokoni kapcsolatok kényszerű fenntartása, annak a szemléltetése, hogy az egykor vörös haj emléke hogyan köszön vissza egy pottyantós kerti vécé melletti, rozsdavízű csapból. Izgalmas a játék a színekkel és az illatokkal, a gyerekkori helyszínek megváltozásának folyamata szépen kirajzolódik a novellában. A gyerekkori félelmek visszaköszönnek az ismerős helyszíneken. Először érzem a kötetben, hogy tétje van annak, amit ír. Szemléletes és képszerű, ahogy az előzetesen megfenyegetett kislány fél a nyitott ablak mellett aludni, és hiába bizonygatja, nem értik a belső történéseit. Ennek a kislánynak a története érdekes, ez a kislány szerethető a maga félszeg szerelmével, világlátásával, apró megmozdulásaival, ahogy elejti a lopott cseresznyét. A játék az idősíkokkal változatossá teszi a történetet, a szerző mégis elmaszatolja a novella végét. A tűz nem túl egyedi toposza, a hirtelen előkerülő tűzgolyó villámcsapás-szerűen zárja, vagy inkább megszakítja a történetet, hiányérzet marad utána, nem értelmezhető ez a befejezés. Szép motívum lehetett volna a gyerekkori szerelmes tűzben égő, festett barnából újra lángvörössé tisztuló képe, de túl sok lett. Hiába követi humoros–realista ellenpontozás, nem tudom elhinni az emberfej nagyságú tűzgömböt.

Az utolsó novella nem véletlenül az .A.K.Á.C.I.Ó!!!, egy lezáratlan zárlat. Itt egy újabb típusú narráció jelenik meg, funkciótlanul. Úgy tűnik, hogy az utolsó novella egy nagy körmondat. Mintha a narrátor a mondandó befejezése előtt, egy nagy levegővétel után, belefogna egy történet elmesélésébe, és lelkes gyerekként hadarná egymás után a szavakat. Nem nyelvi bravúrként működik, csupán a központozás hiányzik, ami viszont kifejezetten zavaró. Említésre méltó gondolatjáték a novella befejezése: a haláltoposz egyedi megfogalmazásának humora vitathatatlan, az egyéni hang, a kötet novelláiban megjelenő irónia egyedivé teszi a téma feldolgozását. A narrátor megoldása mindenképpen didaktikus, emellett modern népmesei ízt is kölcsönöz a novellának, amolyan huszonegyedik századi módon: „[…] úgyhogy inkább mégse legyek hazajáró lélek, ha meghalok, hát haljak meg rendesen, amit elkezdtél, azt fejezd is be, mondta anya mindig, ha olyasmivel kellett kínlódnom, amibe belefogni sem akartam, hadd vessenek néhány kemény göröngyöt és pár keresetlen szót utánam, aztán semmi se legyen, mintha nem is lett volna valami […]”. Pozitív, hogy a szöveg nem veszi komolyan saját magát. A képek és a mozzanatok folyama egyre gyorsul, aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megáll, egy pillanatnyi, jelentéktelen esemény megakasztja. Mintha kifogyna a szusz a tüdőből, a narrátor elhallgat.

A tizenkét novella mintha tizenkét ablak lenne, melyek ugyanarra a belső térre néznek más-más szemszögből. A kötet összességében egyedi próbálkozás egy magánevolúció bemutatására. A megjelenés hányattatott sorsa meglátszik a novellákon, érdemes lett volna még időt szánni az utómunkálatokra, de mindenképpen figyelemre méltó kezdés, a novellák tudatos építése kiemelendő. A kötet javára írható, hogy a gyermeki én végig megmarad, a változások pedig követhetőek, még ha nem is mindig könnyen. Mintha egy évbe, illetve egy kötetbe beleférne egy felnövéstörténet, pedig ezek a novellák csak szemelvények, állomások, amiken keresztül bepillantást nyerhetünk olvasóként a szerethető, kissé idegesítő mesélő életének egyes mozzanataiba. Az egyes szám első személyű narrátor segítségével az olvasó követheti a mindennapi apróságok között elvesző, kissé esetlen lánykát, aki nem akar különösebb dolgokat véghez vinni, csak túl akarná élni a saját életét, a mindennapokat, az elkerülhetetlen vagy a saját maga által generált eseményeket. Könnyű belehelyezkedni a főszereplő helyzetébe, aki minden igyekezete ellenére folyton megbotlik, aztán mindenféle katarzis nélkül, keserédes megjegyzések kereszttüzében feláll, és kénytelen tovább sodródni. Mintha önmagával folytatna párbeszédet, nem meglepő, hiszen a cím is erre utal. Az első három és az utolsó két novella kiemelkedik a többi közül, a szerző humora és ironikus stílusa megfoghatóvá, szerethetővé teszi az egyes írásokat, erre lehet építeni.

[1] Elérhető ITT

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük