Nagy Márta Júlia: Újpalotai elégia


Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.

Te, aki letéped és felfalod a csillagokat,
És tovább foltozod az eget — helyüket —
Éjszakával, a legtéliesebbel,
Akár az utcák, amelyeken át
Szöktünk és róttuk át a januárt, februárt,
Hogy a diadal tavaszra pocsolyába hulljon.

Ezek a sáros patakocskák folynak most
Az aszfalt erezetében, amibe botlottunk,
Nem bántuk, volt mibe kapaszkodni.
Ezekben az erekben csorog az eső,
Ihatatlan víz szürke erekben,
Kavicsosak, mint a meszesedő érfal,
Nehézkesen dobban meg a beton
A lábam alatt, a szürke rengetegben,
Meglep, hogy még itt is vannak fák,
Hiába május, elszürkült a világ,
És állok, csak állok rendületlen.
Ólomkatonák sem hittek ennyire töretlen.

Se teáskannák, se ocsmány kiskacsák…
Ne csókkal kívánj nekem jó éjszakát,
És ne altass, ne altass semmilyen mesével.
Kergess inkább el a kenyérvágó késsel,
Aztán tépd le és fald fel a csillagokat,
Világítsák át a torkodat, a gyomrod,
Perzseljenek fel telet és éjszakát,
Isten áldjon téged, csillagtalan világ.

Megjelent a Műút 2013040-es számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.