szerelem, lalla-la lalla-la lalla-la


A Lacan-szemináriumokban rejlő provokatív társadalmi kötelékek szociálisan összekötnek, de egyébként semmit sem írnak le. „Régóta hallom” — mondja egyik hallgatója vagy hallgatónője —, „hogy az érzések mindig kölcsönösek. És, aminek ebből vissza kellene térnie: »Igen és akkor és akkor, a szerelem, a szerelem mindig kölcsönös?« — »Nemdebár, nemdebár.«”
Így működik nagy visszhangkamraként a Szent Anna kápolnája (és esetleg a kápolnák építésében kezdettől fogva nem is volt egyéb terv). A szerelem szó kimondatik, meghallatik, aki meghallotta, újra kimondja, és így tovább a küldő és fogadó között, amíg a körkörösség szabályai minden olyan értéket elérnek, ami a csereelméletben az oszcilláció állapota, és amit a kortárs diskurzusok szerelemnek neveznek. Mivel a szemináriumon senki sem próbált tiltakozni (vagy negatív visszajelzést adni), hogy igazolja a provokációt, kimondatott — a szerelem rezgések köre.
Kering és oszcillál, oszcillál és kering, lalla-la lalla-la lalla-la a keringő ritmusában. A technikailag kivitelezett szerelem olyan, mint a gramofon bakelitlemeze (Schellackplatte), amelyről a Parlez-moi d’amour című halhatatlan sláger szól.

(Friedrich Kittler: Drakula öröksége 1. [részlet], ford.: Benkő Krisztián, Irodalmi Szemle, 2014/8. 72-73.o.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.