friss műút

-ról, -ről

Hegedüs Vera

Hegedüs Vera

Hegedűs Vera (1991, Kaposvár) Jelenleg Budapesten él, prózát ír.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Hegedüs Vera: Egy búzamező. Lisa Erdman emlékére

2019. december 04.

Mostanáig nem gondoltam arra a nőre. Eltávolítottam a fejemből, nem műhiba, csak tévedés. Mégis orvosi hivatásom szégyeneként tartom számon, mindig közelít a felejtéshez, de sosem csúszik bele, jól megvilágított pályán kering, húzza magával a vénasszonyt, akinek nem találtam el a betegségét, és azt a nőt, akiről elfelejtettem, hogy allergiás a gyógyszerre. Ott lebegnek a fejem felett, örökre. Az orvosi kamara szakértőjének nem hivatalos véleménye szerint nem kellett volna annyit inni, de nem tudtak mit tenni, orvoshiány volt.

Ő máshogyan lebeg. Nem csak felettem, bennem is. A másik kettőnél elfogadtam a halálukban játszott szerepemet, de azt mindeddig nem értettem pontosan, mi közöm van ehhez a nőhöz, akit életemben összesen kétszer, a mostanival együtt háromszor láttam.

Éppen zárni készültem. Kinéztem a vizsgáló ajtaján, inkább csak megszokásból, mert ilyenkor már általában nem jön senki. Meglepett, hogy ott ült ez a nő, egyenes derékkal, összezárt lábakkal, fehér blúzban és fekete szoknyában. Megismertem a körömcipőjét, csak ez a fajta körömcipő volt kapható a környéken, véresre törte a nők lábát, jöttek hozzám kenőcsöt íratni. Mondtam nekik, hogy szögekkel teleszórt szőnyegen járnak, de nem értették. Kezemben tartottam a lábfejüket, egy gondolattal tovább, mint szükséges lett volna. Se több, se kevesebb melegség nem volt elérhető számomra, mint ami azokból a kis lábfejekből áradt. Az orvosi kamara szakértőjének nem hivatalos véleményével ellentétben én nem ittam, egyáltalán nem, mégis, mintha valóban megrészegültem volna. Talán a levegő árasztott magából valamit, ami miatt nem tudtam aludni és hajnalonként az ablakban ülve néztem a főteret, mindig ugyanazt a kihalt látványt, kis város kis lehetőségekkel, és vártam és vártam, nem tudtam, mire, csak azt, hogy várnom kell, hogy még nincs itt az ideje.

A nő nem tudta magáról, hogy szép. Ez a nemtudás izgatóvá tette egyszerűségét, nem engedte érvényesülni szabályosságát. A váróban ülve ruhazsebkendővel izzadságot törölt le az arcáról, és mikor észrevett, rögtön lesütötte a szemét, a zsebkendőt meg a táskájába dobta. A zsebkendőre kék nefelejcsek voltak hímezve. Nem is az arca jutott aztán róla elsőként eszembe, hanem ezek a nefelejcsek, ahogy a műbőr táskába hullottak, kattant a csat, megbízhatóan kopogtak a cipők. Halkan beszélt és minden mondatából kérdést csinált. A doktor úrhoz jöttem — a doktor úrhoz jöttem?

A rendelőt egy magtárból alakították át, a búzamező közepén, félúton a város és a falu között. Praktikus, mondták, hiszen így könnyen elláthatók a falusi és a városi betegek is, ezenkívül bérleti díjat sem kell fizetni. A betegeket a mező szélén tette le a busz, úgy kellett átvágniuk a kalászok között, toklászok ragadtak a nők lábfejére, fojtónövények a sarkukra, a torzsák meg felhorzsolták a bokájukat — kivétel nélkül mind ezzel a panasszal kezdték a vizitet. A rendelőben a falakat fehérre meszelték, de ettől még mocskosabbnak tűntek, szinte várták, hogy rájuk fröccsenjenek a testnedvek. A tyúkok szaga is megmaradt, a közös ól szaga, a levágás utáni meleg véré, az összetapadásé, és mindig megfájdult a fejem, ahogy mindez keveredett a gyógyszerek keserűségével. A váróban a székeket a közeli elhagyott parasztházakból szedték össze, rossz lábaik dülöngéltek a döngölt padlón, nem lehetett kitisztítani a rózsaszín meg a piros kárpitot. Arra gondoltam, ez csak átmenet.

Doktor úr, mondta a nő, nem tudom, mit csináljak, minden éjjel azt álmodom, hogy egy seb vagyok és mindjárt szétnyílok, kinyílok, vagy nem is tudom, valamire rányílok, de én nem akarom, mert valakinek a sebe vagyok és valakinek fájok, és magamnak is fájok, forró vagyok, sós meg lüktető, és lázas is, és csak terjedek, pedig nem akarok, mert érzem, hogy szenved az, akinek a sebe vagyok, de nem tudok semmit sem tenni, és reggel görcsök közt ébredek, tudna ezen segíteni, doktor úr?

Először azt hittem, valaki az orvosi kamarából küldte ide a nőt, hogy megvicceljen, de aztán alaposan megnéztem a karikás szemeket, a halánték halovány ereit, az elvékonyodó szőke hajat, meghallgattam a bocsánatkérően verő szívet, megmértem a nem elég magas vérnyomást, és arra jutottam, hogy a nő elmebeteg. Mindig ezekkel a páciensekkel volt a legnehezebb, mert már magát a betegséget sem tudták elfogadni, így a terápiát sem követték. Altatót írtam fel a nőnek, mást nem tehettem: nem tudott beszámolni kórelőzményről, balesetekről, traumáról, bántalmazásról. Nem emlékezett, mikor kezdődtek az álmai; úgy tűnt neki, mintha mindig is ezt álmodta volna. Pedig makulátlan élete volt, sebet is csak akkor látott, amikor a kislánya elesett és lenyúzta a térdéről a bőrt. A műbőr táskából kotorta elő a képet: a férj védelmezően átkarolja a nőt, a nő védelmezően átkarolja a gyereket, a gyerek arca a beállított fényképek tragikus légkörét veri vissza. Irodisták voltak a szülők, panellakásban laktak, részletre vettek autót, és az anya minden nap gyakorolta a kislánnyal az ábécét. Nem volt itt semmi látnivaló, csak a nő álmaiba férkőzött be önmaga sebalakú rosszakarója.

A rend kedvéért még meghallgattam a tüdejét.

A receptet a műbőr táskába tette, a nefelejcses zsebkendő mellé. Megnyugtattam, ha bármi baj lenne, visszajöhet. Ezt rendszerint azoknak mondtam, akiknek a gyógyulásában már nem bíztam.

Vissza is jött. Kilökődött a búzatáblából, virágmintás nyári ruhában, hozott magával valami hullámzást, olyat, ami csak a már megérett dolgokra jellemző. Ingerült voltam aznap, rá akartam kiabálni, hogy tűnjön el, én is rosszul alszom, mostanában mindenki rosszul alszik, és egyáltalán, milyen anya az, aki egy ilyen dolog miatt orvoshoz jár. Nekem nem volt gyerekem és feleségem sem. Minden alkalommal, mikor komolyra fordultak a dolgok, észrevettem valamilyen hibát, aztán meg hibák egész sorozatát, ami undorítóvá tette azt a nőt, akihez nemrég még nagyon is vonzódtam. Ezen a nőn is másodjára rögtön megláttam, hogy milyen eres a keze, gyakori mosogatások és felmosások lehettek a háttérben. Azt is láttam, hogy a lábát, ahol a körömcipő már nem védte, megvágta egy torzsa, egész mély sebet hasított rajta. Felajánlottam, hogy bekötöm. Búzamagok hullottak a cipőjéből. Ez a lábfej volt a legtöbb, amit a nőből megérthettem, mert csak mondta és mondta, hogy nem használ az altató, és egyre nagyobb bűntudata van, amiért álmában sebként fájdalmat okoz, szétnyílik, mint egy virág, pedig ő egész életében nagyon figyelt rá, hogy soha ne bántson meg senkit, és most itt van ez, és azt gondolja, hogy ő valójában rossz, hogy ő tehet valamiről, még nem tudja, miről, de tegnap észrevett egy sebet a kislánya lábán, és egy pillanatra azt képzelte, hogy ő okozta. A monológot az elmebetegek zárszavával fejezte be: neki nem a feje beteg, biztosan nem, és különben is, az összes elmeorvos a határnál van, ha beteg is lenne a feje, nem maradt senki a városban, hogy meggyógyítsa.

Véletlenül megszorítottam a lábfejét. Erre mint aki eddig alva járt, felugrott a székből, tulajdonképpen neki mennie kell. Hamarosan el is tűnt a búzamezőben. Megkönnyebbültem, hogy elment, mert nem tudtam volna neki mit mondani. Hogy sajnálom? Nem sajnáltam. Vagy hogy megértem? Nem értettem. Volt elég bajom nélküle is, mert valóban elkezdték a határra vinni az orvosokat a kamarából, és már nem csak az önkénteseket. Ezenkívül egyre nehezebb volt gyógyszerekhez jutni, a város egyik patikája bezárt, a másiknál pedig harcolni kellett a többi orvossal, ráígérni a piaci árra, szívességeket tenni, megvesztegetni és követelőzni. Aztán ez is megszűnt, maradtak a csempészek, mert a patkányok mindig felütik a fejüket, ha terjed a káosz. Hamarosan egész hálózat szerveződött a búzatábla körül, balról jött az ember az oltóanyaggal, a lázcsillapítós meg éjszaka tette az ajtó elé a csomagot, és volt még egy, aki egy rozzant autóból osztogatta az altatót a buszmegálló mellett, mindig annyit kért, amilyen kedve volt, és szájvizet ivott egy bádogkannából, mert ezek a dolgok elérhetőek maradtak, a szájvíz és a fogkrém. Aztán egy nap az altatós is eltűnt, mint ahogy sokan mások a városból: a szomszédaim, a takarítónő, az orvosok a kamarából, végül én is.

A határ innenső oldalán kellett dolgoznom, a hátratolt katonakórházban, ahova azokat a sebesülteket vitték, akik nem voltak hajlandók tisztességesen meghalni a hadszíntér közelében felállított ideiglenes állomásokon, és nekem kellett szelídebb vagy erőszakosabb módszerekkel megszüntetni a szenvedésüket, illetve néhány kivételes esetben rokkantként visszaküldeni őket az ország szívébe, lábadozni, úgymond egy új élet reményében.

Nem gondoltam a nőre mindaddig, amíg végig nem mentünk az országból kivezető úton. Persze ott volt a dolgok közt, amikre gondolni lehetett volna, de más dolgokra kellett gondolnom, például a betegeimre, a légi riadóra, a régóta lappangó járványra, az ellentmondásos utasításokba belezavarodó békefenntartókba, a tábor körül ólálkodó híradósokra, a bombázórepülőkre, a taposóaknákra, az idelátogató katonai parancsnokokra, az állandóan kilátásba helyezett, soha meg nem érkező erősítésre, a háborús bűnösökre, mindig csak egy valamire, és amikor már eleget gondoltam rá, jöhetett a következő, így sorakoztak egymás mögött a dolgok, a napok, a katonák, egy eltűnt, és jött a másik.

Nem, ez nem igaz. Gondoltam rá, de nem teljesen ő volt az, csak valaki, aki ő is lehetett volna. Egy női alak, aki bepakol a részletre vett autóba. A nehéz dolgokat a férje cipeli, nem engedi, hogy a felesége nehezet cipeljen. A férfi hivatalnok, de meg tudja szerelni az autót, erős karjai vannak, bármilyen munkát képes elvégezni, ellentétben például velem. Az autót is ő vezeti, a nő meg beköti a kislány biztonsági övét, a nefelejcses zsebkendővel képzelt koszfoltot töröl le a gyerek arcáról és egy becsomagolt cukrot ad neki, hogy kiengesztelje, amiért olyan hirtelen hagyták el az otthonukat. A férje mellé ül, hogy a tájékozódásban segítse, mert a feleség mindig is jobban tudta olvasni a térképet. Azt képzelem, nyugatra mennek, jó messzire, és soha többé nem jönnek vissza.

A mi autónkat a sebész vezeti, az altatóorvos a hátsó ablakon át az utat figyeli, én meg a fegyvert tartom — akár egy viccben. Ők nem tudják, hogy nem tudom, hogyan kell lőni, és azt sem látják, hogy mindkét kezem remeg. A műtétek közben beszéltük meg, hogy ellopunk egy autót és elmegyünk, mielőtt a járvány letarolja a hadszínteret. A dezertálókat felakasztották a sorompók mentén, hogy mindenki lássa, nem éri meg a hazához hűtlennek lenni, mégis sorra tűntek el az emberek a táborból. Róluk is azt képzeltem, hogy nyugatra mentek. Hiába néztem meg a térképen, a nyugat nem volt sehol. Talán soha nem is létezett, ezért nem érkezett meg az erősítés vagy a régóta ígért segélyszállítmány. Talán nincs is nyugat, csak mindenhol kelet. Mi délfelé indultunk, egyenesen az ellenség közé. Azt hallottuk, hogy ha orvosokat fognak el, nem végzik ki őket, hanem viszik a kórházakba, mert itt is hiány van. De mi a kontinens legdélebbi pontjára akarunk eljutni, onnan pedig egy másik kontinensre, és én a magam részéről soha többé nem akarok beteg embert látni.

Az utat figyelve veszem észre, hogy hiányos a táj. Hiányoznak belőle a háború tartozékai, az emberi és tárgyi roncsok. Ez az út arról híres, hogy ellepi a soha többé el nem felejthető látvány, az, amit csak kikockázva mutatnak a híradókban, és én most ezt a látványt hiányolom, mert a nemléte rettenetes lehetőséget rejt magában. A képzeletem már el is kezdte feltölteni a látóteremet, és akkor belezuhanok valami vörösbe, az álom vörös, ráborul a szemeimre, az autó rázkódásának ütemére erősödik. Arra ébredek, hogy nekicsapódtunk egy sorompónak, és lőnek ránk.

Nem tudok olyan gyorsan futni, mint a másik két orvos. A búzamezőbe gázolva menekülünk. Nem tudom, kik lőnek, a mieink vagy az övéik, de már azt sem, kik azok a mieink, mi az, hogy a miénk. Ahogy a termés egyre ritkul, úgy tűnnek elő a testek, az ő kelletlen birodalmukon át futunk. Rajtuk van a látás veszélye, mert ha rájuk nézel, nem tudsz többé mozdulni, és itt maradsz a földeken, örökre.

Mégsem tudok tovább futni, amikor meglátom. Ott ragyog a szőke haja a szürke földön, egyik kezével egy gyerek kezét fogja, a másik görcsbe mered. Arca a sárba nyomódott, süllyed és süllyed. Nem lehetek biztos benne, hogy ő az. Foszlányokra szakadt a ruhája, előtűnik a sörét a combjában és a seb az oldalán. Muszáj néznem, ahogy pattognak a vérbugyborékok, mintha mondani akarnának valamit, valamit, ami örvénylik és lehúz. Valami átütötte az oldalát, belecsapódott az alhasába, évekig tanultam az egyetemen, mégsem értem, amit látok, a fejemben nem tudom összerakni, igen, beteg a fejem, vissza kellene fordulnom, pihenésre van szükségem, visszafordulhatnék, ha lenne hova, ha nem lenne ez az égő érzés, és amikor végre elszakadok a látványtól, a mellkasomra nézek, és látom, hogy kinyílik rajta egy virág.

 

Szólj hozzá!