Szókratész későn érkezik. Gorgiász már megtartotta beszédét. Ebben saját művészetét dicsérte: a szónok hatalmában áll a rábeszélés. Hatalmat gyakorol. — Nem kell-e tudnia, miről beszél? Egy politikus azáltal cselekszik, hogy beszél. Nem kell-e tudnia, mi jó és igazságos? — Jó az, hogy hatalommal bír. — És ha visszaél a hatalmával? Inkább jogtalanságot elszenvedni, mint jogtalanságot elkövetni, mondja Szókratész, és ezzel a feje tetejére állítja a régi igazságot, miszerint jogtalanságot elkövetni még mindig jobb. Lévén a jogtalanság elszenvedése csúfos a nemes ember számára. Gorgiász már rég búcsút vett a beszélgetéstől. Most azonban barátai sem éreznek kedvet arra, hogy tovább vitázzanak Szókratésszel. Nem marad más számára, mint hogy maga beszéljen.
Mit tud Menon? Ő is egy ismert rétor. Szókratész arról kérdezi, hogy tanítható-e az erény; nem ez vagy az a fajta erény, hanem az erény mint olyan — a minden erényben közös jó? Egyáltalán mi a jó? Nehezebben ragadható meg, mint ami adott esetben jobb vagy rosszabb. Ha a jó egyáltalán létezik és megismerhető: nem olyannyira elkerülhetetlenül belátható, hogy a tanítást és tanulást fölöslegessé teszi? Miért nem nyilvánvaló a jó?
Szókratész Agathón lakomájáról is elkésik. A többi vendég sorban magasztaló beszédet mond Eroszról, majd Szókratész következik. Hogyan tudunk magasztaló beszédet mondani a szerelemről, ha az, ami bennünket bensőnkből hajt, mozgat és befog a szép, igaz és jó iránti vágyba? Ezért csak a szerelem felől lehet beszélni. Lévén hogy nem állunk felette. És ezért Szókratész elmondja, hogy Diotima papnő miként vezette be a bölcsesség szeretetébe, a filozófiába. Ha már nem tud többet mondani, nem hallgat el, hanem elkezd felőle és nem róla valamit szólni. Elmond egy tanulságos történetet. Ennek kell vigaszt nyújtania azért a zsákutcáért, amelybe a beszélgetés vezetett.
A lakoma végére Szókratész mindenkit az asztal alá beszélt. Józanul és fáradhatatlanul maradt meg utolsónak. Szakadatlanul barátai és ellenfele gondolatpályáin bolyong és kiutat keres. A kikötővel, a nyílt tengerrel a háta mögött Pireuszból tart a város felé, fiatalemberek tartóztatják fel, és hagyja magát rábeszélni, hogy velük tartson Kephalosz házába. Van ideje. Udvarias beszélgetésbe kezd a házigazdával. Kephalosz, nyugállományban lévén dicséri az öregkor békéjét és nyugalmát, a szenvedélyek lecsengését. — Nem játszik ebben a jólét is némi szerepet? — veti közbe Szókratész. — Természetesen, az ember visszafizetheti, amivel tartozott. — S ez már azigazságosság lenne? — A többiek is közbeszólnak és elégtelen, ellentmondásos fogalmi meghatározásokba bonyolódnak. Szókratész nélkül észre sem vették volna. Most arra kérik, vázoljon föl egy igazságos alkotmányt. Az igazságosságnak abban a vároban van helye, mondja a platóni Szókratész, amelynek megvan mindene, amire szüksége van, és megtermeli, amit fogyaszt; amelyben mindenkinek megvan a feladata. Az igazságosság autarkiát feltételez. Igazságos, ha egy ilyen városban mindenki a dolgát teszi. Amiben kinek-kinek a saját részesedését azonban a belátással bírók ismerik és határozzák meg. Ezért hárul a filozófusokra az uralom. Hatalomnak és belátásnak eggyé kell válnia. Miért nem eleve egyek? — A Szókratész tervezte város talán igazságos lenne, de nem lenne szabad. Hogyan lehet egyáltalán egy filozofikus alkotmányt és uralmat a hatalmi tülekedés közepette érvényre juttatni és fenntartani?
Kephalosz szavaiból hiányzott valami. Hátramarad valami, amit Szókratész kérdésként egészít ki: Mellesleg megjegyzem, nemde a jómód is szerepet játszik a jóllétben? Igen, az ember rendezheti tartozásait. A jómódúak megengedhetik maguknak az igazságosságot. Mit csinálnak a többiek? Egyáltalán mi igazságos? Egy mellékes megjegyzés alapvetővé és fő kérdéssé válik, kiterjed, és nem lehet a végére érni. Mindig hátramarad valami, amit Szókratész fáradhatatlanul, elszántan újra felvesz.
Szókratész Athén utcáin él. Itt zajlanak a dolgok. Neki aztán tudnia kell, hogy minden állítás önérvényesítés is. Igazságos az, ami az erősebbnek használ, mondja Thraszümakhosz Kephalosz házában. Hagyd abba a filozofálást! — figyelmezteti Gorgiász legradikálisabb barátja Szókratészt. Beszédekkel kell tudni eredményesen megvédeni magadat, ha egyszer bíróság elé citálnak. Minden platóni dialógus egy Szókratész-apológia, egy utólagos felmentés. Az egész filozófiatörténet, mondja Whitehead, csak egy sor megjegyzés Platónhoz. Szókratész a halálon túl a bölcseket akarja kikérdezni arról, hogy legalább ők tudják-e, mi a jó. A szűnni nem akaró kérdezés példaképével veszi kezdetét a filozófiatörténet.
Szókratész anélkül kérdez, hogy önmagára tekintettel lenne: melyik vélemény helyes az állítások zűrzavarában? És Kalliklész: melyik véleménnyel tudom magamat érvényre juttatni, felülkerekedni, figyelmet kelteni anélkül, hogy eltipornának? Fő, hogy azt a látszatot keltsem, mintha fölötte állnék a dolgoknak, mintha fölényben lennék. Fennt messziről látom, mi az, ami közelít. A meglepetések veszélyesek lehetnek. Az állítások távol tartanak másokat; ráveszik őket, hogy dolgozzanak velük és időt nyerek egy oldaltámadásra, vagy egy rendezett visszavonulásra. Fő, hogy van egyáltalán egy álláspontom, amihez kötődni tudok, ha rám zúdulnak az események.
Honnan tudom az élet zűrzavarában, hogy hol van fenn és lenn? Lehet, hogy minden a feje tetején áll? Össze-vissza tévelygek és vizsgálnom kell a helyzetet, és azt, amit róla állítanak. Ez időbe telik. Ami hiányzik a cselekvéshez. Késlekedek. És mégis mindig maradnak bizonytalanságok.
Fölülre akarok kerülni, hatalomhoz akarok jutni. Fent szuverén vagyok, fölényben a többiekhez képest. Talán a törekvéseimben csak az érvényesülésről van szó; arról, hogy felülmúljam a többieket, talán csak támadhatatlan szeretnék lenni. Mértéktelen defenzíva. Legalábbis a magam ura szeretnék lenni, és mégis a véletlentől, jóindulattól, elismeréstől, hangulatoktól, egészségtől, pénztől, segítségtől függök. Az önrendelkezésnek határai vannak. De fel a fejjel, fő a tartás! Egyáltalán mi az, hogy szabad!
Fent áttekintésem van. Átlátom a helyzetet, túl tudok látni a legközelebbin, többet érzékelek, mint amire szükségem van. Fent luxusban leledzem, az információk túláradásában. De nem marad időm az élvezetre. Sietek. A teendő sürget, a megkülönböztetés és döntés, ami fontos és ami fölösleges, ami lényeges és ami mellékes. De néha megtéveszt. Meglepetés a fölény ellenére. Mi a lényeges: a fölény, az elismerés, az élvezet, a belátás, a szabadság, az igazságosság, a barátság? A döntés fölöslegessé válik, ha a megkülönböztetések mellékessé válnak. Akkor majd kiderül.
Szókratész a belátásban bízik. Ám a beszélgetés nem vezet tovább, ha egyikük, miként Kalliklész, kitart az álláspontja mellett. Belátás, ha egyáltalán, kerülő utakon, a szélek felől, tévutak és kitérők révén jön létre. Az érzékelés útközben feloldódott, a látószög kitágult. A szónokok ezt úgy használják ki, hogy váratlan támadásaikat mellékes megjegyzésekként álcázzák. Akkor ugyanis fellazul a figyelem. Egyébként a hiúságot és álnokságot rejtegetik.
Gorgiász és Szókratész egy tekintetben azonosak: mindketten meggyőzőek az adott pillanatban. Az egyik meggyőzi a tömeget, a másik átalakítja az egyes embert, párbeszédben cáfolja meg annak tévedéseit. Ám a belátáshoz idő kell; ez késedelemmel jár. Magától végbemegy, önként. Mire jó Szókratésznak, ha valakit rávesz arra, hogy elismerje gondolkodása ellentmondását és nemtudását? Kalliklész már egyáltalán nem ismer el semmit. Menonnak azt demonstrálja, hogy egy képzetlen rabszolga is képes egy geometriai tétel belátására. Egy intellektuel azonban nem szívesen hagyja magát megcáfolni és berzenkedik a Szókratész bábáskodásából születő belátás ellen.
A polgároknak sokáig kellett arra várniuk, hogy filozófusok egyhangúlag megmondják, mi a legjobb. Előtte mások ragadják meg a hatalmat és egyszerűen azt állítják, ők tudják. Egyáltalán hogyan lehet a filozófusokat más emberektől megkülönböztetni? Talán szabadok az önérdektől? Nem lenne jobb lemondani annak kiderítéséről, hogy mi jó és igaz, és e helyett azt jónak találni, amiben a polgárok többsége időről időre megegyezik és abban bízni, hogy a többségi kormányzat azt teszi, ami nemcsak nekik maguknak és választóiknak, hanem minden polgárnak, sőt ezen túlmenően talán még a szomszédaiknak és ellenségeiknek is jót tesz? Ilyen önzetlenséget persze nem lehet megkívánni, de olykor a felelősség révén magától előáll. Ez jóval kapcsolatos pragmatikus szkepszis talán a történeti, platónelőtti Szókratésznek is tetszésére lett volna.
A szellem arisztokráciájának, a legjobbak uralmának zsákutcájából a menet a demokrácia zsákutcáiba vezet, Athénből Genfbe, Platóntól Rousseau-hoz. A népuralomnak különösen sok bizalomra van szüksége. Mi marad belőle, ha eltűnik a felelősségtudat és a bizalom, ha a választás győztesei már egyáltalán nem törekszenek a vesztesek bizalmának elnyerésére? A demokrácia a vélemények, állítások, meggyőződések és érdekek zsarnokságába csúszik. Uralma azonban Platón szerint rövid és vad. Egyébként: nemde a zsarnokság alatt gyakran egy viszályokba bonyolódott társadalom rejlik?
Az emlékezetben Szókratész és Kalliklész marad meg, a jó állítása és a hatalom állítása. A jó azonban nem lenne valóban jó, ha nem magától hatna, azaz hatalommal ne rendelkezne. És hogy lenne képes egy puszta erőszakon alapuló uralom hatalmon maradni, ha nem lenne — meglehet akaratlanul is általánosan — olyasféle jó hatással, mint amilyen a védelem és puszta túlélés a legnagyobb ínség idején?
Ami fölöslegesnek tűnik, az belefolyik abba, ami fennmarad és elszivárog a megmaradóba, ha nem ragadják fel és vetik bele újra a vitába. Az, hogy mi fölösleges, a mindenkori érdek függvénye. Ismeri mindenki az érdekét? Nem jobb mégiscsak saját érdekünket követni és elhibázni, mintsem hogy egy magasabb instancia diktáljon? Egyáltalán mit jelent az érdek? Hasonlít az Éroszhoz, amiről Szókratész beszél; egy köztesség közöttem, mások közt, és aközt, amire kívánkozom, egy téveteg keresés, ami nem hagy alább.
Szókratész nem hagy fel a jó keresésével. Egyáltalán megéri bármi mást keresni? Minden alkalommal újraéled az újdonságtól. Filozofálása a megszakítás és kérdezés, és közben a figyelem aziránt, ami — hiányként, tévedésként — mint egyéb megmaradt. Ez az egyébként hamarosan egyáltalánná fokozódik: Tulajdonképpen mi igazságos? Erről veled együtt gondolkodom, és a fejünk fölött már csak a csillagos ég van. Csak nem belefáradni!
Egyébként egy mellékes megjegyzés a bevezető. Az egyebekben mellékes dolgok gyűlnek, amelyeket azért említenek, hogy egy fő dolgot megerősítsenek, elővigyázatosan, alattomosan kérdésessé tegyenek vagy eltereljék róla a figyelmet, és másra mutassanak rá: Mi itt a Jóról, Igazról és Szépről beszélünk, és kint lángban áll a világ. Az egyebekben egy fő dolog kérdésformában merül fel: Miről van szó egyáltalán? Ám ez is maradványokat, kétséget, ellentmondásokat, kellemetlenséget hagy hátra. Ezért vannak nehézségei Szókratésznek azzal, hogy a végére jusson. Ezért késik el az elején.
A fő ok vagy fő dolog lent vagy fent van, az alap, a fundamentum, amin minden áll, vagy isten, a könnyed szellem, a gondolkodás, a fej. Miért nem a has van a fent és lent között? A fő dolog mindig egyvalami, még akkor is, ha nem egyvalamire szögezett figyelemről, hanem több minden tekintetbevételéről van szó. Az egyáltalán mindenekfölöttihez való felemelkedésnél ezért nehezebb a leereszkedés a mellékes egyébhez, a tulajdonképpeni, a lényeges elengedése és a maradék észrevétlen leértékelésének elkerülése. Hiszen a legfőbb nemcsak a fent fölöttit jelenti, hanem ezen túlmenően a fő dolgok csúcspontjain túli lapályokat, visszatérést a visszamaradtakhoz, a sok minden egymásmelletiségéhez és zűrzavarához, az ezenfelülihez, ami ezenkívüli és egyebek melletti.
Az egyáltalán nemcsak kérdéseket, hanem tagadásokat is erősít és nyomatékossá tesz. Így Kalliklész egyáltalán nem lát különbséget a jó és a számomra pillanatnyilag hasznos között. Számára ezek csak különböző szavak ugyanarra. Egyáltalán mi a jó: egy állítás vagy eszme? Az egyébként és egyáltalán modulálják a mellékes és lényeges közti folyékony átmenetet, és így mindig újra helyreigazítják magukat. Nem a dialektika, antitézis, beszéd és direkt ellenérvelés viszi tovább a gondolkodást és cselekvést — mindkettő ugyanarra a fő dologra mered —, hanem a futólagos, mellékes, esetleges, egy történés, ami késleltetve hat.
Túl sok idő marad, túl kevés lesz kezdve vele. Nincs idő rá, későbbre halasztódik, még több maradvány. Sosincs meg minden. Valami mindig hiányzik, figyelmetlenségből, kényszerűségből, észrevétlenül. Az észrevétlen hibák tűnnek fel elsőként, amikor már késő. Úgy maradnak hátra, mint a megkésett belátások vagy emlékek. De ezek sem igazodnak a fő dolgoknak véltekhez, és csak utólag merülnek fel. A filozófia mindig túl későn jön, mondja Hegel. Számára a különben és egyáltalán a filozófia. Hegel azt állította, hogy ő nem hagyott hátra maradékot. Szókratész azt remélte, hogy ami maradt, azt az idők végezetén a Boldogok Szigetén megtapasztalja.
Mi a filozófia maradéka? Vitatott vagy cáfolt állítások, gyakran megtévesztően megfogalmazva. Vajon a filozófia az egyáltalán gyerekes zsarnoksága volna? Az állítások ellentmondanak egymásnak. Mindenütt ellenmondások, kifogások, cáfolatok vannak. A szép az igaz és jó; nem egyáltalán nem, a hamis az. Ám ezzel az állításoknak csak átmenetileg van végük. Mindennek ellenére újra talpra állhatnak és megelevenedhetnek, ha olyasvalaki jár arra, mint Szókratész. Áramütéseket osztogatsz, mint a ráják, mondja Menón Szókratésznek. A filozófiai csodálkozásra és friss kiúttalanságra villanyoznak fel.
Szókratész a holt filozófusok lakomáján jelenik meg. Már a helyükön ülnek és fenntartják álláspontjukat és állításaikat. Hová fogja magát ezúttal Szókratész bepréselni, kit fog szimpátiájával, iróniájával és villamosságával felélénkíteni és elnémítani? Utoljára egyébként Marx és Nietzsche között ült, és hol az egyik, hol a másik felé fordult. Így keletkezhet az egyébkéntből a filozófiatörténetben átmenetileg egy új egyáltalán. Aminek aztán a mindennapok lapályaiban is igazolódnia kell.
Szókratész csak ideiglenes telepedik le. Még keres; ő egy szkeptikus. A fő dolog sosem világos. Hamarosan megint az utcán van. Itt olyan összevisszaság van, hogy szédülök. Tartásra van szükségem. Ám ez enged és kinyúlik. A tartás egy szünet, megszakítás, megállás az elgondolkodásra: Egyáltalán hol és ki vagyok? Tulajdonképpen hogyhogy nem világos minden?
Tillmann J. A. fordítása