friss műút

-ról, -ről

Pataky Adrienn

Pataky Adrienn

(Sopron, 1986) irodalomtörténész, szerkesztő. Az ELTE BTK-n szerezte PhD fokozatát, fő kutatási területe a modern és a kortárs magyar költészet. Első tanulmánykötete Szabad kötöttség. Szonettekről és politikai líráról a ’45 utáni magyar irodalomból (Ráció, Bp., 2016) címmel jelent meg.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Pataky Adrienn: Élő szövet vagy, testtérkép
(G. István László: Földabrosz. Magvető, 2019)
2019. november 21.

A Földabrosz a Magvető kiadó néhány éve indított Időmérték sorozatának huszonharmadik darabja. Géher István László legutóbbi — szintén ott publikált — verseskötete (Nem követtem el, 2017) 2011 és 2013 között írt verseket tartalmazott, a tizenegyedik: a Földabrosz (2019) ezután született darabokat közöl. A szerző a vele készült beszélgetések során eruptívként jellemezte a Földabrosz anyagát: tehát indulatos, gyors lefolyású; a természetben ugyanakkor ezt a kifejezést használjuk a magmás, vulkáni eredetű kőzetekre is. Az eruptív kőzet tűzeredésű, rövid idő alatt keletkezik — vagyis a szónak az anyagisághoz (matéria) és az eredethez (genezis) van köze, amelyek mindegyike a Földabrosz központi fogalmának nevezhető. Épp annyira jelentős a kötet korporális beágyazottsága — a földi–testi létezés kiemelése, mint az ontológiai sík — a transzcendencia, a hit és az álmok világa.

Az anyagiság már a címben megmutatkozik, amely egy ritkán használt, archaikus kifejezést kölcsönöz: a földabrosz jelentése mára olyannyira elhalványult, hogy első látásra költői szóalkotásnak tűnhet. Pedig már a 18–19. században így nevezték a térképet (a térkép nyelvújításkori szó), de az összetétel második része, az abrosz önmagában is jelenthette azt. (A magyar irodalomban megtalálható a földabrosz kifejezés Csokonai Vitéz Mihálynál, Pálffy Jánosnál, Móricz Zsigmondnál vagy Gárdonyi Gézánál, sőt Juhász Ferenc egyik archaizáló versében is szerepel.) A szó líraisága továbbá játékosságában rejlik: régi jelentése révén vizuális útmutató, a valóság kicsinyített mása, de az abrosz valamit beborító eszközre, terítőre is vonatkozik, amelynek szemantikája az étkezést, evést, vendégszeretetet és otthonosságot is magában hordozza. Az abrosz mellett a föld előtag mint materiális, megfogható anyag nem hagyja a címet (és így a kötetet) teljesen elemelkedni a transzcendens és a víziók világába, a szóösszetételben találkozik a naturális és a kulturális szféra.

A másik említett fogalom az eredet/genezis, amely alatt nemcsak (természeti) keletkezést, képződést érthetünk e kötetben. Ezenkívül a megfelelő nyelv megtalálása és kialakítása, a genetikai és a kulturális örökség, de az új élet sarjadása is kötődik hozzá. Ez utóbbi a gyerekszületést, s azzal együtt a felnőtt (újjá)születését is jelenti — amelynek során a személyiség új vetületének megkonstruálását követhetjük nyomon: a szülővé, apává válást. A Földabroszban az apa már nem külsődleges, a lírai én nem(csak) valakinek a fia: a pozíciója megváltozik, kiegészül — főként a kötet záróciklusának áll a középpontjában az a tematika, amely a saját gyerek születéséről, illetve az azelőtti várakozásról nyújt mozaikszerű képet. Már az előző verseskötetnek is a szembenézés volt a legfőbb tétje: az apa hiányának tudomásul vétele. Ez a szál fut tovább a Földabroszban, amelyben a személyiség alakulásának különböző stációit láthatjuk, s végül azt, hogyan válik a fiú maga is apává. A megszólított ezekben a versekben az utód lesz, mégis épp annyira szólnak ezek — akár szereplíraként, akár az apával, az apa hagyatékával azonosulásként — az apáról, apától is.

A Földabrosz reklámszövege szerint „az érett férfikor állapotáról tudósít, amikor a döntéseknek súlya, a visszaemlékezéseknek távlata lesz”.[1] Ez a meghatározás sztereotípiák közé szorítja a kötetet, mert az egy általános állapotleírással szemben éppen egyedi impressziókat nyújt, s „az érett férfikor” helyett egy-egy folyton formálódó énről, testi és lelkiállapotról tudósít — hiszen bármennyire is hajlunk az önéletrajzi olvasatra, a kötet lírai énje mégiscsak széttartó, nincs szó egyetlen szubjektum egyetlen narratívájáról, s épp ez teszi izgalmassá az összeállítást. A legtöbb szövegnek nincsen grammatikailag neme, talán csak azok nevezhetők „férfi perspektívájúaknak”, amelyek egyértelművé teszik, hogy a készülés a gyerek születésére csupán mentális–lelki ráhangolódást jelent (ugyanis a szülőanyai test alakulása s ennek pszichikai, pszichoszociális vonzata nem játszik szerepet a lírai én perspektívájából nézve): a versbeszélő várja apává válását, gyermeke megszületését: „Ádám a látvánnyal élte meg, amit / Éva később a szüléssel” — olvasható Az alma íze című versben.

A Földabrosz nemcsak külső helyszínrajz, hanem belső iránytű is, testtérkép, mentális atlasz: eligazító eszköz, továbbá mint térkép a reprezentáció tere (Bernhard Siegert fogalmával). Vagyis: a térkép mindig kevesebbet mutat az általa vázolt területről, mint arról, hogyan figyeli és rajzolja azt meg a készítője, „a médiafilozófiai megközelítés […] olyan médiumként olvassa a térképeket, amelyek maguk is a szubjektum létrehozásának ágensei. Egy térkép jelzései és jelei nem valamely szerzői szubjektumra, hanem episztemológiai rendszerekre utalnak […]. A kartográfiai műveletek olyan szubjektumot alkotnak, amely összefüggésbe hozható velük.”[2] Ezzel párhuzamosan a tét minden egyes vers esetében a szubjektumalkotó folyamat és annak egy adott ponton történő kimerevítése, lenyomatának lejegyzése — a Földabrosz is értelmezhető episztemológiai rendszerként, amennyiben saját belső logikája, nyelve van.

A nyitóvers, az Óceáni frontok két versmondatból áll: az első tételmondata határozott kijelentés: „így szeretlek”, a másodiké bizonytalanabb, utal arra, hogy legfeljebb magában lehet biztos a lírai én, a másik érzéseiről csupán feltételes módban szólhat: „ha szeretsz”. A vers egyes szám második személyű aposztrophéi (szádon, torkolatodban, Óceánodért, nyelved, vágyad, árkod stb.) után a végére az én–te viszonyok egymásba folynak, ami a szavak performativitása révén is kifejeződik (hullámom–hullámod). Az Óceáni frontokban a negációk felől induló nyitány („[n]incs partja, fövenye, áramlatai szerint / él csak”) a szabadság, áradó víz kontextusában értelmezi a szeretett személyt s annak a lírai énnel való viszonyát; kijelentései (pl. „[ó]ceánodért felelős vagyok”) mellett a másikat meg-megszólító nyelvi aktusai és finom ismétlődései, párhuzamai teszik érdekessé, amelyek belső lüktetést adnak a szövegnek (pl. „hullámom vedd vissza […] add vissza hullámod”). Ez a vers a lírai én társát szólítja meg, míg a kötet utolsó darabja a világra jött utódot. A Földabrosz című záróvers a földhöz kötött, de az ég felé forduló arc parancsát viszi színre: „Nevelni csak arccal az ég felé, / jegyezd meg, fénynövelő tartásban lehet”. A lírai én ebben a(z ön)megszólító versben már-már pátoszba hajlóan emelkedik el a földtől „[a]rccal az ég felé”, ám rögtön vissza is vonódik: „ezer cérnával kötözve / fűszálhoz, avarszélhez, ágtörmelékhez”. S ez a „kötelék” az anyagiságból ered, hiszen minden szerves test szövetből épül fel: „élő / szövet vagy, kiterítve”. Az ember is a természet része, maga is anyag, térkép: „magad is földabrosz vagy, testtérkép”, ez a tény pedig „felszabadító, mint minden / kötelék”. Az enjambement — mint a kötet más pontjain is — kettős értelmet biztosít a szövegnek, s fordulatos továbbfutást ad a soroknak. A felszabadító kötelék oximoronja a kötet több pontján visszatér, utalva a házasságra, illetve a szerettek, családtagok viszonyaira, ezt erősíti meg a vers vége, egyben a kötet zárósora is: „és nincs olyan szívverés, mi ritmusában ne volna / megkötözve”.

A két vers, sőt, a nyitó és a záróciklus (Szemem szemeddel, Földabrosz) egésze keretet képez a megszólításaival. A kötet 68 verséből több mint 30 ide tartozik, a maradék pedig három további ciklusra (A fogva tartott anyag, A távolodó, Farkas bujkál) bomlik, amelyek belső utazásokként, kísértésekként, víziószerű kitérőkként kontrasztot mutatnak, hogy végül a könyv a záróciklusra ismét a családhoz térjen vissza, amely össze-/megtart, lehatárol. A belső ciklusokra kevésbé jellemző a megszólítás, a párbeszéd lehetősége, inkább monológszerűek és excentrikusak. A „máshol” létről tudósítanak, víziók a kiszolgáltatottságról, az idegenségről, a fogságról — egy-egy alternatív élet lehetőségét vetik fel (pl. intézeti otthonban élés, kórházi ápoltként vegetálás), a korporális, fiziológiai és állati metaforákra koncentrálva. Az olykor szubverzív sorok a tudatalatti kapuját nyitogatják; a sok animális trópus különösen alkalmas az ösztönös vagy épp az idegen, a fenyegető, a zsigerien közeli kifejezésére. A belső ciklusok által véghezvitt elidegenítést tehát a záróciklus oldja fel, az mutatja meg, hogy a lakhatatlan teret mégiscsak lakhatóvá, otthonná lehet tenni — de nem magától válik azzá.

A kötet egyik központi fogalmaként megjelölt eredet a szövet–szöveg szavak kapcsolatában is értelmezhető: az élő szövetet adja tovább, aki utódot nemz, ugyanakkor ennél sokkal többet is: a nevelés révén kultúrát, útmutatót nyújt. A földabrosz kultúrtechnikai termék, emberkéz alkotta tárgy, éppúgy lejegyzett, mint egy (vers)szöveg, amely e kötet terében, az apa–fiú kontextusban szintén továbbvitt örökségként, eredetként, identitásképző alapként gondolható el. A kötet implicit módon újra és újra rákérdez arra, mettől meddig tart egy mű, illetve hol találhatók az én határai: „Ő már én vagyok.” (Hekaté) „Tebenned újjászülettem.” (Egy szín) „Most pedig / lesznek, lettek egy testté.” (A házasság mantrája) „Új testet, új hajat hajt belőlem a sötét”. (Mutatom) „Apának lenni talán / ez: ami a legtöbbet jelenti, / az már nem nekem.” (Nem nekem)

A kötet az érzőműködésre és az érzékiségre nagy hangsúlyt fektet, különösen a távoli érzékek (a látás, a hallás, a szaglás) kerülnek előtérbe, ami a valós érzékeléssel párhuzamba állítható, hiszen a legtöbb információt (több mint 80%) a külvilágról a látás útján szerezzük (s a költészet a belső látáshoz, víziókhoz, képszerű látáshoz is kötődik), és ennek csak töredékéhez jutunk hozzá a hallás, még kevesebbhez a szaglás, s ezekhez képest elenyésző mennyiséghez a tapintás és az ízlelés útján. Az otthonteremtést hosszas szemlélődés, gondolkodás, látás előzi meg: „belázasodik / a szembe a látás kényszere, az összefűzés / kényszercsapja a képzeletbe”. (A tenyered) Az egész könyvre jellemző az a fajta játék a nyelvvel, amely e részletben is megnyilvánul az „összefűzés kényszercsapja” szintagmában: hiszen a csap homonim szóként e kontextusban több értelmét kijátssza, a csap a látás szervének egyik sejttípusa, ugyanakkor hétköznapibb értelmében főnévként az ’elzáró szerkezet’ vagy igeként az ’üt, hirtelen megszerez, valamit okoz, hozzátold, nagy erővel terjed’ stb. szinonimája (a tenyér szó is megerősíti ezek szemantikáját). De talán a kevéssé ismert jelentések is beleérthetők, például ’illeszték, termő ág, szarvasagancs’.

A Földabroszban látványos a nyelvi (ön)reflexivitás, a kötet rákérdez a nyelv megkövesült, berögzült fogalmaira, holt metaforáira, például az alábbi módon: „Nincs szeme, mégis a szeme / láttára lőtték le az apját. / Ez egy mondat.” (Nincs szeme) Ugyanebben a versben szerepel a hullám szó is olyan pozícióban, hogy kétféleképp is érthetjük, ráadásul sorzáró helyzetben, enjambement-nal törve meg a versmondatot, miként maga a hullám szemantikája is törésre utal (tér és/vagy időbeli periodikus állapotváltozásra, illetve az élet megszakadásaként a test változására): „Sose gondolja a hullám / a parton, hogy vége.” (Nincs szeme) A nyelvi–etimológiai önreflexió más szövegekben is jelentőséget nyer, például ekképp: „mályva, mintha igenév volna […], nem voltak / szavaim, ott álltam, a nadrágomban jégcsík, / szanaszét, mályva”. (Mályva) A Horogmondat már címében is egy nyelvtani fogalomból indul ki, majd definiálja is a szóösszetételt: „álomból való, felsérti / a délelőtt kérgét, utána sokáig / vakarod, mint egy rossz heget”.

A fentiekhez hasonló homonímiára lelhetünk az Üres körték esetén is, amely természeti és mesterséges anyagra is utal, s a kettő között az ember mint ágens, létrehozó áll. A versben a természet bekebelezi a mesterséges anyagot, amely a szerves anyag alaki mására jött lére: „Az üres körték foglalatát / benőtte a fű. Ártéri képlet.” Ám a természet aztán az emberi testbe is belekúszik, például e kórházlíraként aposztrofálható versben: „Mocsár a tüdőben, a belekben. / Talán egy béka is lakik ott, ahova / nem látok. […] Itt átgyógyulok a / sírba, úgy száll el a / forróság, mint a köd, szemhéjat / nyugtatóan marad mégis enyém / két hideg pénzdarab alatt, / szemgödrömre téve.” A második ciklusban, épp e vers mellett található az Intézeti otthon című darab, amely az őrület határáról tudósít. Különlegessége, hogy lírai énje nő, de elmeállapotának megfelelően nincs pontos narratíva, csak foszlányokat kapunk sorsáról: a vers egy abortusz (majdnem?) megtörténtét villantja fel. Gyereksírás, keményre nőtt méhfal, születés, illetve abortálásra alkalmas kötőtű kerül említésre — valamely trauma után a lírai én gondozásra szorul. A vers zárlatában említett találkozó, nem tudni, vízió-e csupán vagy megvalósult esemény, ám a (vélt?) szexuális aktus pillanata felidézi egy erőszak, magzatgyilkosság lehetőségét: „Eufórikus / rohanás egy találkozóra. az ölelés pillanatában / határtalan öröm, mikor ágyékom átszúrja / a kötőtű, amivel majdnem kikapartak.” Ezeknek a traumákkal, betegséggel terhelt verseknek a tétje a nyelvtalálás a kirekesztettségre, és a kijutás egy sötét, bűnökkel és bűntudattal kövezett világból, kikerülés a csapdákból, (újjá)születés — a szubverzív kifejezésmód különösen erőteljessé teszi ezeket.

A Földabrosz egyik legfőbb eszköze, egyediségének biztosítója tehát — tematikája és látásmódja mellett — szó- és nyelvhasználata. A köznyelvben ritka vagy archaikus–irodalmi szavak (pl. folyondár, ragály, medresz, káva, foncsor, zákányos), valamint az újraértelmezett kifejezések (sokszor etimológiai visszafejtésként) is előtérbe kerülnek. Előbbiek gyakran az anyagisághoz kapcsolódnak, a materialitást erősítik, amely egyébként is saját szókörrel bír a könyvben: raszterpontok, alkappakanál, sráfkocsik, sóderillat, márványló, zsírfényű, srapnelszilánk, cukorláva, zsebkosz. Utóbbiak pedig meglepő szintagmákat és összetételeket létesítenek: pl. „sörhab / hermelinje”, „újszülött emlékseb”, „pitypang küllőszirma”, „élet- / és hanghalasztás”, „az alkony hályogtanácsa”, magánnyirok, kényszercsap, seprőíz, horogmondat.

A nyelvileg szikárnak tűnő Földabrosz valójában sűrű szövésű és sokrétű, nem eszköztelen költészetről van tehát szó, még akkor sem, ha a kötet nem használ kötött formát és rímeket. Az egyetlen kivétel a 28 soros, keresztrímes, négysorosokba rendeződő Bujdosódal, amely a kötet talán legtovább munkált verseként a társadalmi düh elfojtásáról, a kiközösítés mikéntjéről szól: kié a föld, kié egy adott földrész? Közérzeti versek másutt is akadnak a kötetben, az Idegen talizmán például szintén a kiszolgáltatottakra utal: „a török / menekülttáborba szorított Nap / nehézkedése az Égen, hogy kire süt most / jobban és miért”.

Utalásokban és előképekben is bővelkedik ez a líra, nemcsak az apa, Géher István „hivatkozási alap”, találhatók allúziók szép számmal a Bibliából (sőt, több vers értelmezhető krisztológiai kontextusban; az istenhit és a kegyelmi állapot visszatérő téma) és jelen van a sorok mögött Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Pilinszky János vagy éppen Rainer Maria Rilke, akár konkrét intertextusok által is. Különösen izgalmas volt néhány versben felfedezni Nemes Nagy Ágnes költői örökségét mint rejtett mozgatórugót. A Távolodó (amely cikluscím is) A távozó című verset idézi meg, a Hekaté Nemes Nagy azonos című versét, s e sorával: „madárrá avatott érzékiség”, más szövegeit is. A Szárny csap szét vízió az én egy darabjáról, amely „belőlem útra kelt” — madártestrészek metaforáival (szárny, legyezőszerű tollsáv) dolgozik, ami szintén Nemes Nagy-verseket idéz, főként azokat, amelyekben a madár szimbolikusan a lélek, az elme és az ihlet megfelelője (pl. A távozó, Madár). A fogva tartott anyagban (amely szintén cikluscím is) a szárnyverdesés a „bőrlebernyegek izommunkája”; a vers az anyagiság természetéről tudósít, ami szintén nem idegen Nemes Nagytól: „hát mindez [filozófia, intellektuális szenvedély] mit ér erő, izom, érzékletesség nélkül? Az elvontságnak az én szememben teste van.”[3] A Gyantaillat szintén kapcsolható Nemes Nagy lírájához: a fenyővel, a „gótikus giccs”-csel, de más versekben is fellelhető párhuzam például a hínár, szobor, szomj, lomb jelentéshálóján keresztül.

Az állati és növényi trópusok jelenléte legalább olyan nagy arányú e kötetben, mint Nemes Nagy lírájában. A levélkertész című versben az elbeszélő például a „tüdőlombok vastagsága, / fénye, fényáteresztő képessége” felől érdeklődik, az Árulók sorsa a némaságról és süketségről szól: „halszáj tátog”, az Egyiptomi vallatásban a madárszárny uszonyra cserélődik („szárny nélkül a legszebb […], az emlékezet uszonyként nyílik ki, és áram-/ vonalas lesz a szorongásom, elsiklik mellőlem, / mint a hal”). Az Ez a kenyered című versben szintén a hal — amely egyébként Jézus-jelkép is — szerepel: „Csak a hal, / szálkátlan nyeled fehér / húsát, árad szét testedben, csak / a hal ér oda, ahol most vagy, / uszonyán csillog, nem üzenet, csak / vízjel”.

A világ, amelyhez a Földabrosz útmutatót nyújt, vagy amely révén létrejön(nek) a szubjektum(ok), mégis csak terra benedicta — ezt sugallja a gyűjtemény. A kötet tanúbizonyságot tesz arról, hogy a halál és a születés egymást követő és feltételező események, amelyek feldolgozása során az emberi személyiség, identitás változik, és arról is, hogy ezekről a nagy témákról lehet poétikailag szikáran, ám a szavak sokféle jelentését játékba hívva, szuverén módon beszélni. Több tájék körüljárásának, letapogatásának lehetünk szemtanúi: a külső, természeti vidéké, a belső tájé és a testé — a Földabrosz mindezek megismerésének előfeltétele és egyúttal létrehozója is, nemcsak lejegyez, létesít is.

 

[1] Lásd a kiadó honlapján ITT

[2] Bernhard Siegert: A térkép a terület, ford.: Mezei Gábor, Prae, 2016/1, 4.

[3] Nemes Nagy Ágnes: Az anyagszerűség. Társalkodás erről arról. Beszélgetés Mezei Andrással = Uő: Az élők mértana I., Osiris, Budapest, 2004, 53.

 

Szólj hozzá!