friss műút

-ról, -ről

Antal Balázs

Antal Balázs

Antal Balázs 1977-ben született Ózdon. A Nyíregyházi Egyetem adjunktusa, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, a Műút portál szerkesztője. Kemény Zsigmond Irodalmi Díjas. Vad című, negyedik kötete, egyben első verseskönyve 2017-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kollegiális napló

Antal Balázs: A postás sose csenget

2013. szeptember 04.

Surjánka kislánykora óta arról ábrándozik, hogy a postás, aki, és rajta kívül senki más, elengedett kézzel is le tud gurulni a biciklijével a bányatelep tetejéből a domb aljába, egyszer majd maga elé ülteti a vázra, és úgy száguldanak le együtt ők ketten, csak akkor a férfi nem ereszti el a kormányt, de nem azért, mintha félne, hanem hogy karjai közt tarthassa őt végig a hosszú úton, és közben csak fütyül és fütyül a szél a fülükbe, míg a postás hüvelykujja alatt csak kerepel meg a kerepel a csengő. Mindig álmodozik ez a lány, mondják az öregek róla, A tej megalszik a szájában, csóválják a fejük, ahogy a háza előtt mennek és látják, hogy a kerti hintában szundikál az alját érő gaz fölött himbálózva, hogy ha akár csak lelógatja álmában a kezét, a csalán összecsípi. Mert csalán hízik a rozsdán ezen a telepen, zsíros gyomnövények burjánzanak a repedt vasbetonon és az öregek csak hümmögnek és a vállukat vonogatják, hogy hogyan történhetett ez meg és vajon miért is, pedig ők aztán az egészet látták. Mint ahogy Surjánka is napról napra látja elromlani az ő Peti postását, de nem veszi észre, hogy egyre nyúlik, vörösödik, felpuffad az arca, a haja gyérül és megszürkül, a keze reszketeg lesz és foltos, az ajka meg szederjes és hurkás, mint a hernyó, és már régóta fel sem ül a biciklijére, csak tolja, helyette az a sok évvel korábbi pár perc marad róla benne ébren, amikor a kapu előtt húzza el a csíkot lefelé száguldva, vigyorogva a nyeregben, mögötte gyerekek futnak és kiabálnak, hogy lássák a mutatványt, és szalad Surjánka is, hogy utolérje az aljban, ahol Peti postás megáll, együtt nevet a gyerekekkel, s amelyiket eléri, annak barackot nyom a fejére, amit Surjánka ki nem áll, de amilyen a dolgok láthatatlan titkos természete, mikor ő kerül sorra, Peti postás csak a szép fekete haját simogatja és ezt a kis Surjánka akkor sem felejti el neki, mikor majd nagy Surjánka lesz egyszer, bizony szép lány. A gyerekeken kívül mások nem állják ám ezt a postást, folyton összekeveri a leveleket, félreolvassa a címzést, a dombtetőn dobja be valakiét az alsó sorról és fordítva, hogy nekik kelljen aztán le és föl meg föl és le ballagniuk vele, gyakran elszórja a képeslapokat, és csak úgy véletlen találják meg a telepiek az utcán, ő meg azalatt két cím közt egyre többet ejtőzik a boltban a pultnak támaszkodva, a táskájából találomra kivett újságban a keresztrejtvényt fejtve, és az asszonyoknak úgy köszön, Csókolom, Marika néni, hiába mondja el mind százszor, hogy nem úgy hívják, panaszkodnak rá folyton a postahivatalban, de hasztalan, és aztán hirtelen eltelik vagy húsz év, a postás nem változik, csak kívül, és bár már gyerekek nem nagyon akadnak, a telepiek mégis hozzászoknak lassan, akik fontos küldeményt várnak, elmennek inkább a postára nyitás előtt, és már csak néhányan morognak, hogy Ebbe nem lehet beletörődni, de olyanok, akik mindenkire mindig mindenért morognak. Surjánka a zsémbeskedésre sosem hallgat oda, csak legyint magában rájuk, s ha ábrándozni kezd, látja Peti postást otthon a tornácos házban, mert csak az lehet neki, a muskátlit locsolja, tarka macskája a párkányon ül, s Peti postás akkor is egyenruhát visel, csak épp cipő helyett kockás mamusz van a lábán és locsolás közben távoli bányatelepek végtelen utcáin való szeles száguldásról ábrándozik. Sokáig titkolja emésztő vágyát, hogy már bárki megmondaná, végképp lekésett róla, csak mindig a kapuban áll, ha ideje van, hogy jöjjön a postás, és azért az egyért levelezik távoli rokonokkal, hogy valamit neki is hozzon, s akkor ő mosolyogva meg tudja köszönni, ha pedig csomagot kap vagy ajánlott küldeményt, repes a szíve, hogy kicsit több időt tölthetnek együtt, és olyankor nevethet is és akkor talán elmondhatja végre. De nem mondja el egész addig a nyári zivatarig, amikor már nem is kell, mert könnyebb lesz megmutatni. Olyan hirtelen csattan ki a forróságból a vihar, hogy Surjánka, akiről azt mondják, gyakran megfeledkezik magáról, csakugyan kint felejti magát a kerti hintán – elalszik jámboran és nem neszel fel a szélre, a mennydörgésre, de még arra sem, mikor egy emberes tüsszentéssel leszakad az ég és zuhogni kezd az eső. Átálmodja magát a zuhé túloldalára, és csak mikor vége lesz, ébred, és akkor meg nem érti, ugyan mitől is lett ő egyszerre csuromvíz, és mitől nőtt hirtelen a csalán fektében föléje. Nevetve áll föl a hintáról, hogy megint mit csinált, épp mikor a postás útja végeztével hazafelé tartva a kapuja elébe ér, már csak öregesen tolva az ósdi biciklijét, de ilyet még ő se látott, hogy valaki ennyire bőrig ázzon. Nézze meg, hogy jártam, mutatja magát neki Surjánka, csöpög a víz a csíkos trikójából, végigfolyik a combján, a bokáján, a hajából a nyakába pereg le, a postás meg azt mondja, Úgy látom jól jönne, ha most forró szélben valaki szárítgatná magácskát hirtelen, és Surjánka megérti, hogy eljött az ő napja. Kimegy, a postás helyet csinál neki és felül mögé ő is a nyeregbe, hogy a reménytelen ábránd megkezdhesse végre száguldását a jólesőn fütyülő szélben le a dombról, s Peti postás nem bánja ha Surjánka a vizes kis testével nekidől a vasalt egyenruhájának közben, amíg az álmodozás véget nem ér majd odalent az aljban. De a csengőt már akárhogy nyomja, csak rozsdásan berreg zengés helyett, hogy ők se nagyon hallják.

Szólj hozzá!