„Mert az is ő, ahogy utálod, ahogy ellenállsz”
Orbán Ottó
„Kezdetben volt az Ige, ami cselekvést és állapotot jelent” — János evangéliuma prológusának nyelvtani kicsavarásával indul Spiró György legfrissebb, a Magvető Kiadónál megjelent könyve. A „humoreszkek” — ahogy az alcím jelzi — gyűjteményének egyes darabjai már ismertek lehetnek az Össz-Hang című előadásokból. A tárgyilagos és szókimondó könyv közéleti jellege folytán erősen megosztó: „Lesznek olvasók, akik balosok, és lesznek olvasók, akik konzervatívok” (156) — és valószínű, hogy mindkét fél számára keserű lesz a befogadás. Ennek oka viszont nem a kötetben van… A kötet éppen az okokra kíván rámutatni azzal, hogy a mai magyar életérzést teszi meg témájának. A nacionalista gondolkodásmódot és az általánosan elterjedt nihilt valóságismerettel és a történelmi tapasztalatból táplálkozó szkepszissel fejezi ki. A könyvből sugárzik a 20. század csődje folytán máig ható, örökségül kapott pesszimizmus, ami miatt az olvasónak nem igazán támad kedve nevetni. A szerzőnek e tragikus humorú, korszerű könyve a nemzedékeken át hagyományozódott és formálódott, a politikai döntéshozók mentalitását befolyásoló eszmék társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja úgy, hogy felülről, szinte kívülállóként tekint minderre. A törvényjavaslatok mindegyike a jobboldali politikai gondolkodásmódot és annak lehetséges túlzásait tükrözik. A kötet felépítésében egyszerű, a művészi megoldások helyett inkább a szöveg társadalomformáló szerepére helyezi a hangsúlyt. A narrátor(ok), néhány (ál)hírtudósítástól, párbeszédes és lírai humoreszktől eltekintve, parlamenti képviselők, akik éppen felolvasnak a törvényhozásban.
Az író, saját bevallása szerint — ahogy ez a könyvborító belső oldalán olvasható — humorosat szándékozott írni. Bizonyos, hogy Spiró előadásában és a tömeghatás miatt tud humoros lenni a dramaturgia, viszont a kézben tartott szövegben (főleg a párbeszédekben) a hangsúlyok megtalálása és a karakterek beszédmódjának elképzelése cselekmény hiányában megdolgoztatja az olvasó elméjét, ami a poénnak szánt kulcsszavak gyors feldolgozásának rovására történik. Emellett az olvasónak a verbális befogadástól eltérően több ideje is jut saját (szomorú) tapasztalatain keresztül, átfogóbban feldolgozni a szöveget. A keserű befogadás lehetséges okai egyik részről az egyet nem értés, vagy az irónia hiányos feldolgozása, másik részről pedig a már említett élettapasztalatok, ami miatt az irónia nem működik, hiszen az olvasó permanens küzdelemként éli meg a mindennapi, egyéni, anyagi és szellemi függetlenség megtartását abban a politikai környezetben, amit Spiró éles gúnnyal illet. Spiró magyar abszurd valóságában, a nemzeti meghasonlás világában az állam isten szerepében tetszeleg, és aki nem tesz az államért, azt elnyomják: nem az állam van az egyénért, hanem az egyén — ha még létezik — az államért, annak is a vezetőiért, akik legfőbb igyekezete minél több pénzt észrevétlenül kisajtolni a lakosságból, elhitetve, hogy a „költségvetésnek Európa által okozott nehéz helyzetébenˮ (44) az ország szegény, a fűtés luxus, „szomszédaink előszeretettel mérgezik folyóinkat, a levegőnket pedig elszívják előlünk”. (132) Ez a valóság olyan politikai és társadalmi állapotot mutat, amelyben a külső ellenség mellett/helyett már a nemzeti eszményre veszélyt jelentő belső elemekre is igen nagy figyelem összpontosul. (18) A döntésekből kiszoruló, lényeges információktól megfosztott, félretájékoztatott vagy tájékozatlan, így releváns politikai ítéletre képtelen tömeg állami bürokráciától függő abszurditása jelenti a kötetben felvázolt világ alapját. A tudományos szellemi haladást gátló babonás messianizmus és a nemzeti becsvágytól fűtött, nem a tudásuk miatt vezető beosztásba jutott politikusok világának nem is olyan görbe tükre ez. Spiró e feldolgozatlan traumákból, kisebbségi komplexusokból táplálkozó nacionalizmus (ezeréves pechszéria — 162) világában a múlt és a jövő mindig fontosabb a jelennél; a nemzet mindenáron való fennmaradása előbbrevalóbb az emberi életnél, és a nemzetközi kapcsolatok ápolása tekintetében szintén ez a döntő irányelv. A nép alacsony életszínvonala nem számít; az viszont, hogy magyarnak tudja magát, igen, sőt ebbéli elvakultságában gyökerező tudatlansága a látszólagos költséghatékonysági és -takarékossági elvek mentén kihasználható. A nemzettudatot alakító propagandamédiát és törvényhozást a minél több pénz megszerzése vezérli. Spiró érzékletesen bírálja a jobboldali nemzeti–keresztény kormányt, illetve a nemzeti nihilt — olyan kijelentésekkel találkozik az olvasó, mint az EU imperialista törekvései mentén követelt Szuperdugódíj (17) —, továbbá az egyéni érzelmi indíttatások semmibe vétele. Spiró megállapítja, hogy a lakhatási viszonyok egy visszafejlődő ország képét mutatják, és a média által alkalmazott szókapcsolatok, gazdasági kifejezések (békeidő, élelmiszerjegy, hadiállapot, nemzetközi és nemzeti feszültség stb.) a száz éve létezett, elsősorban vidéki Magyarország képét vizionálják. A Budapest védelme című javaslat utolsó cikkelye egyértelműen utal a kormánypárt által alkalmazott népszavazásoknak a közbeszédben vita tárgyát képező megtévesztő és retorikailag befolyásoló kérdésfeltevéseire. Spiró egyéni javaslattal kívánt élni az önmagát nemzetinek tartó parlamenti képviselőkről és kormányokról, ehhez pedig az általános iskola ötödik osztályosainak gondolkodását befolyásoló tankönyvrészlet adja meg a könyvben az alaphangot. Mély és bonyolult, minden sort tömören átható széles körű irónia hatja át a kibogozhatatlan és megmagyarázhatatlan eredetmondát. A tervezet a fogalmak jelentését nem ismerő tájékozatlanság és konfliktusokat előidéző ellentmondó állítások tömör halmaza, amiben logikát találni lehetetlen. Látszólag a hatalomnak mindenre van válasza, amelyek egymásnak ellentmondóak is lehetnek, hiszen a nép a mindennapi kenyér előteremtésével majd az üres szórakozással tölti életét, így nem kérdez, nem von felelősségre. A tankönyv viszont kérdez: „Melyik a világon a legfontosabb nemzet?” (9) „Hol van Trianon, amit vissza kell szereznünk?ˮ (11) Végül válaszlehetőségekkel: „Mi viszi előre a világot? A. Az aljas spekuláció. B. A hódító háború. C. A kétkezi munka.” (13)
A Budapest védelme című második törvényjavaslat-paródia olvasása közben érezhető, hogy a poénnak szánt — terjedelmük miatt itt nem idézhető — elképzelések az előadás során talán betalálnak, viszont olvasva erős túlzásként, erőltetettnek hatnak. (15, 16) Hasonló érzése támad az olvasónak a Medvetörvény és néhány szójáték kapcsán (Mária-cell — 43) is. A nyelvi humorral és a lingvisztikai képzettársításokkal az írótól eddig megszokottól eltérően több esetben találkozhat az olvasó az Egyéni javaslatban. A kötet tartalmának legfontosabb mozgatója a befogadóban viaskodó remény és pesszimizmus, így a szerző mesteri fogása, hogy e szavakkal játszik saját vezetéknevét kulcsként alkalmazva: „Dum spiro, spero” vagy spirométer. (133‒134)
A Konyhatörvény című javaslatot olvasva kiderül, hogy a szöveg fiktív kontextusa szerint az országban szükségállapotszerű helyzet alakult ki, és a tüzelőanyagok importálása valószínűleg akadozik vagy szünetelni fog, amire a javaslattevő annak lakásonkénti megszüntetését irányozta elő megoldásként. A javaslat nem terjed ki annak indoklására, hogy miért van erre szükség, de abban az országban, ahol a „lakószobákban lévő fa-, szén- és vegyes tüzelésű kályhák lebontását határidőre elvégzők a fűtési korlátozás megszegésének börtönre váltható pénzbüntetése alól mentességet” élvezhetnek, nincs is rá szükség. (22) A törvényjavaslat második része a „közösségi érzület” fejlesztésének lehetőségeire ad alternatívákat. Retorikájában felismerhető a hetvenes évek Magyarországának hangulata annyi különbséggel, hogy a kommunista jelszavakat felváltotta a politikai célból kisajátított magyar kulturális értékek hangsúlyozása (hőtartó népművészeti alkotások), így válhatott a nemzet legmegbecsültebb írójává Wass Albert is. (7, 25) Spiró megidézve a kommunista időszak korhangulatát próbál rámutatni a múlt és a képzelt jelen butaságra épült társadalmainak párhuzamaira, ahol még a családtagok is egymás besúgóivá válhatnak. A javaslattevő szóhasználatával egyértelműen tagadja az EU demokratikus elveit azzal, hogy nem alkalmazza az önbecsülést negatívan befolyásoló, sértő és megalázó „rokkant” (24) megjelölés helyett a nemzetközileg elfogadott jelzős szerkezetet.
A múltból vett minták folytatódnak az Állampolgárság című — a szerző által széles körű ismerettel kidolgozott — törvényjavaslat esetében. A képviselő az állampolgárság három fokozatát javasolja bevezetni, ami az olvasóban felidézheti a 19. és a 20. század fordulójának magyar választási rendszerét, amelyben iskolázottsághoz kötötték a szavazati jogot. A magyar nyelvvizsgán meg nem felelt személy nem elég magyar, így másodosztályú állampolgárként útlevelétől megfosztatik. Érdemes kiemelni a számos didaktikai célt szolgáló szankció közül a harmadikat, miszerint a másodrendű állampolgárok a médiában nem szerepelhetnek, vagyis szinte társadalmon-kívüliségre ítéltetnek. Spiró világában a Schengeni egyezmény csak időleges, a politikai alkalmazottak átvilágításának eredménye nem nyilvános (29), az állampolgársági vizsgáról értesítést nem küldenek ki; utóbbi esetében a lakosságnak feladata tisztában lenni saját kötelezettségeivel. Aki nem ismeri a magyar nyelvet, sem annak helyesírását, nem elég magyar; „további jogorvoslatnak helye nincs”. (30) A javaslat a következő kijelentéssel végződik: „A törvény a kihirdetés napjától számított öt és fél hónappal korábban lép életbe.” (31) Van-e kedve bárkinek is nevetni ezen a logikátlannak tűnő, a 60. oldalon még visszatérő záráson, annak tudatában, hogy a hitleri Németországban a hadkötelezettségről szóló törvényt hasonló módon vezették be — olvasható például Winston Churchill emlékirataiban.
Futurisztikusabb az Évszakszabályozás című javaslat (33), amely tárgyában némileg kapcsolódik a Szélrendelet címűhöz. (139) A képviselő mindkét törvényjavaslat szükségességének indoklásában arra hivatkozik, hogy a magyarokra nem vonatkoznak a globális tendenciák: sem a klímaváltozás, sem pedig (áttételesen) a demokratizálódás. A csak a magyarokra jellemző klimatikus viszonyokra hivatkozva, és a turul mint legendás madárfaj költési ciklusának figyelembe vételével módosítják az évszakok neveit, amelyek így hungarikumokká is válnak. Az évszakok hossza pedig a praktikus költséghatékonyság eszközeként szolgál a későbbi javaslatokban előterjesztett fűtésszabályozáshoz, mivel az elszigeteltségében büszke ország a külföldi támogatások elhárítása miatt szegény. A fűtés által megtakarított, vagy az iskolaépületek eladásából származó állami bevétel a magyarságszimbólumok fejlesztésére fordítható, ami egyértelműen nagyobb fontossággal bír, mint az általános életminőség-javítás vagy az oktatás színvonalának emelése. Ahhoz, hogy az új magyarságkritériumoknak megfeleljenek a magyar írók művei, azok évszakokat említő versei átírandók, az előző kiadások iktatandók: e munkát az OSZK-nak a Budapest belvárosából az ipari külvárosokba áttelepített „barakkjaiban” végzik rovásírással.
Spiró 2019 januárjában zárta le a kötetet, amikor még nem volt teljesen világos a várból évek óta eltávolítani próbált könyvtár sorsa, de mint talán az olvasó már tudja, ha nem is Csepelen, de végül a várnegyedtől két kilométerre délebbre kap majd helyet. A barakkokban porosodó könyvek és a velük raboskodó olvasóik képe logikusan vezeti be a kötet szerkezetében következő szinte teljes egészében reális, már létező alapokból, és a magyar médiában elhangzott jelszavakból született Írótörvény című minisztériumi munkaanyagot az írók betűhasználatának szabályozásáról. Az állam az abc-t is tulajdonának tekinti, és a magyarsághoz méltatlan írói magatartás esetén megtagadhatja annak teljes használatát. (37)
E törvényi szankciók mellett a kapitalista szemléletű könyvkiadás állami befolyásolás (cenzúra) alatt működve a nem kívánatos írók munkáit tiltás helyett egyszerűen nem publikálja. Az írótól illendő magatartást várnak el, ami azt jelenti, hogy megrendelésre dolgozik. A megrendelő elvárásaink való megfelelést szakhatóságok vizsgálják: „az írók optimizmusát, jobbító szándékát és magyarságteljesítményét egytől ötig terjedő osztóval kell értékelni”. Az MTA állami ellenőrzés alatt tevékenykedik, a különböző minisztériumi bizottságok dolgozói pedig, megfelelve az állam által meghatározott magyarságkritériumoknak, ösztönzik az írókat és olvasókat arra, hogy jobb magyarrá váljanak. A múlt átértékelésének folytatásaként a Magyar Nemzeti Nemzetiszínház arculatfejlesztéséről szóló képviselői javaslatban tűnik ki leginkább az anyagi/gazdasági érdekből a „nemzeti egyetértés jegyében” (44) végzett történelemhamisítás, továbbá A bajok helyzete hazánkban című absztraktumban a már bizonyított tudományos eredmények kétségbe vonása. (162) Ezen túl pedig „[a]z Alaptörvény szellemének és betűjének megfelelően az 1944 utáni és 1990 előtti állami díjak […] nem számítanak érvényesnek, az 1990 és 2010 között adományozott állami díjak pedig féldíjaknak számítanak. […] Az 1998‒2002 közötti időszak állami díjai teljes értékűek maradnak.” A nagy és hangzatos politikai és vallási tárgyú jelszavak sulykoló használatának propagandisztikus módszere nem egy esetben jelenik meg a kötetben a figyelemelterelés módszereként (A Karanpenge színeváltozása), így terjesztve ki a tájékozatlanságot az alsó, főleg alacsony iskolázottsággal, kevés szókinccsel rendelkező (100) társadalmi rétegek körében.
Az állami bevételek növelése, a minél több pénz visszaszerzése a gyanútlan és kiszolgáltatott nyugdíjas adófizetőtől a célja annak is, hogy bevezetik a nyugdíjasok évi vizsgáját. (58) „A nyugdíjas klubtagság nyilvánvalóan kötelező, nekünk minden idős ember egyaránt fontos. Felmentés a klubtagság alól orvosi igazolással sem adható, a klubtagság célja az egészség megőrzése, illetve visszaszerzése, ami a nyugdíjasnak jó.” (50) A tantárgyak hosszú felsorolása ez esetben is inkább erőltetetten fárasztó, mint nevetésre késztető. Ami mégis kiemelendő a többi javaslatnál lényegesen hosszabb szövegből, hogy kihangsúlyozza az embertársi és családon belüli szeretet hiányát. Továbbá érdemes megemlíteni, hogy a javaslattevő a Magyarországon néhány éve a kormány által megszüntetett andragógia szak céljait emeli ki, igaz, azok elérését ő az évszázados, tekintélyelvű módszerekkel képzeli el: „A szigor humánus és emberbaráti célja a nyugdíjas mozgósítása, az élethez, a tudáshoz, a továbbképzéshez való pozitív hozzáállásuk kialakítása, fejlesztése és tökéletesítése. […] Aki magát elhagyja, azt az állam is el fogja hagyni. Segíts magadon, és az állam is megsegít.” (59)
Spiró leginkább a magyar politikai életet gúnyolja; rámutat a jelenlegi kormánnyal kapcsolatos problémákra, de a 2010 előtti „bűnös korszakˮ-ból (92) megmaradt, rutinosan színészkedő, látszólagos ellenzékről is képet fest.
E szatírák emellett nemcsak a hazai viszonyokra reflektálnak, hanem „bárhol és bármikor, de elsősorban külföldön és belföldön” (29) történt közéleti események társadalmi lenyomatai is. A parlamenti felszólalások hangulatában érződik azok szinte titkos, a nagyközönség elől elzárt volta, éppen ezért Spiró néhány írása társadalmi közelségben láttatja az egyéni javaslatokból készült törvények szociális hatását. Az író harmincegyedik kötete harmincegy írást tartalmaz; az első nyolc parlamenti paródiát követően lép ki az olvasó az országházból, hogy gyakorlatban tapasztalja meg a felsőbb utasítások egyénre gyakorolt hatásait. A hajléktalan igazoltatását dokumentáló párbeszéd napjainkban Budapesten napi szinten elhangozhat, és el is hangzik. (103) A kötelességét kényszerűen, ámde jóindulatúan végző rendőrök és a hajléktalan félszavai, illetve ki nem mondott gondolatai meglehetősen hű képet nyújtanak a magyar társadalompolitika keresztény értékekre hivatkozó, mégis ellentmondásos működéséről. A Szomszéd című másik párbeszéd, bármilyen abszurdnak tűnik is, szintén megtörténhet Magyarországon, akár szóról szóra. A dialógus az egyének közötti társadalmi viszonyrendszer őszintétlenségének létező és széles körű gyakorlatán alapszik. Egy társadalmi kórképet mutat, amelyben a minimális empátiára való képtelenségében mindenki a maga megmásíthatatlan véleményét mondja. A kölcsönös megértés hiánya pedig tovább erősíti az előítéletek és meggyőződésék stabilizálódását. Mint önző és türelmetlen, szeretethiánytól szenvedő ember, a szomszéd rosszhiszemű és érzelmes: unalmában az életét tartalmasan kitölteni nem tudó, összeesküvés-elméleteket kiszínező, saját valóságot gyártó, beszűkült világlátású, kompromisszumra képtelen globális átlagember mintaképe, aki a legjobb alapanyag a Spiró által gúnyolt mai túlszabályozott, túlbürokratizált hivatali rendszerekben dolgozó szakértők, tanácsadók, politológusok gondolkodásmódjának befogadására és terjesztésére.
Ilyen emberrel találkozik az olvasó az Ajánlat című önironikus telefonbeszélgetés szereplőjében. Évezredes, de mindenképpen az európai kultúrtörténetben az elmúlt ötszáz évben számtalanszor megismétlődött monológot tarthat kezében az olvasó. Spiró nem rejti véka alá saját, a mai magyar irodalmi és kulturális életben betöltött listázott írói helyzetét: könnyen elképzelhető, hogy a kulturális diktatúra e középszerű végrehajtójával való társalgás megtörtént eseményen alapul, hiszen a „mai magyar vezetésnek nem nagyon tetszik, amit a Művész Úr írt, ír és írni fog, emiatt a Művész Úr nem tartozik a rendszer kedvencei közé.” (62) Mivel a rendszer szerint egy állampolgár számára „előnyt jelent a vidéki származás, a nemzethez való hűség, a Kárpát-medencei illetőség minimum hét nemzedékre visszamenőleg, a sporthoz, a jövőhöz, az öncélú magyarsághoz való pozitív ragaszkodás, a kettőnél több, de háromnál kevesebb gyerek, a családban való lét, a hitbuzgalom. Ezek igazolásáról külön törvény fog rendelkezni.” (90) Spiró szerint viszont törvény híján egyelőre más módszereket alkalmaznak: amire az Interjú című kihallgatás hangulatát idéző párbeszéd nyújt példát. Igaz, hogy az emberek megvetik és lenézik az írókat, „általában semmit” sem olvasnak (152) — írja szemrehányó szomorúsággal és beletörődéssel a szerző e párbeszédben, a hatalom mégis hódol nekik, mert nekik köszönheti a nemzet, hogy létezik és magyar.
Ebben a világban nemcsak a magyar jogszabályok által válik az írók helyzete egyre inkább szabályozottá: az Európai Unió is megalkotta az EU-tagországok számára kötelező irodalomszabványt. (73) Véleményem szerint Spiró e teljesen fiktív törvénytervezettel rámutat Európa demokratikusan gondolkodó szellemi gerincének veszélyes hiányára, ami két esetben sodorta már világháborúba a kontinenst. A humoreszkek hosszú, generációkon átívelő idő alatt kialakult mentalitásokról szólnak, amelyeknek mikroszintű társadalmi hatása erősebb és statikusabb a politikailag ellenőrzött, nemzeti rögeszmék ketrecébe zárt média által népszerűsített világnézetnél, például ezért nem szerepelhetnek EU-regényben azok, akik képtelenek az önálló állásfoglalásra. (77)
A Vízmagyar című szóvivői nyilatkozatban a narrátor a magyar sajtó helyzetét parodizálja, kihangsúlyozza a médiabefolyásolás hatalmi célokat szolgáló rendkívüli fontosságát és a befolyásolás könnyűségét. (86) Spiró tanulságosan részletezi a magyar közélet mélyrétegeiben végbemenő folyamatokat, amelyeket a szereplésvágytól fűtött, mélységet nélkülöző figurák, így a politikus — mint a színészettel és a focistával rokon közszereplői tevékenységet végző személy — a kortárs, bulvárba illő politikai újságírás közreműködésével leplez. Nem csoda hát, ha Spiró könyvéből az olvasónak esetleg a 20. század első negyven évének politikai diskurzusa jut az eszébe. E mai szórakoztatóipari munkásokat is a pénzszerzés mellett a hatalomvágy mozgatja, akikben szintén nem merül fel, hogy tetteik következménye háborúba is torkollhat. Számukra a lényeges szempont, hogy az emberek a Karanpengéről fognak beszélni, és ők tovább űzhetik mindazt, amit addig… (101) A hatalomgyakorláshoz viszont engedelmes és hasonló politikai gondolkodású népre van szükségük. E nemzetgazdasági érdek mentén tiltják be az idegen nyelv megismerésének lehetőségét (93), ami magyarabbá teszi a dinasztikus hatalomgyakorlás visszaállítására törekvő kormánypárt alattvalóit.
A kötetből nem hiányozhat a nacionalizmus térnyerésének legsúlyosabb egyénre gyakorolt következménye: a Lakosságcsere témája sem. A javaslat a határon belüli területeket érinti, így Brüsszel és az ENSZ nem szólhat bele, a Kormány szabad kezet élvez (117) egy szellemileg és gazdaságilag elszegényedett országban, ahol az emberanyag és az életminőség alá van rendelve a kulturális fennmaradásnak és a költségtakarékosságnak (Szélrendelet). Mivel a magyarság vérében van a pusztai vándorlás, a külterjes állattenyészés (122), így az önkormányzati tisztségviselők, a karhatalom helyi képviselői és a még hazánkban rekedt orvosok kivételével az elismert vallások papjainak vezetése alatt (122) mindenki áttelepítendő. (118‒119) A statisztikai nyelvet kedvelőknek írt Haljavaslatban részletezett tudományos kutatás a munkavégzés közben kiadható étkezési idő reformját szolgálja (146), ami esetében Spiró kissé alálőtt a realitásnak, hiszen hazánkban jelenleg a 2012-ben módosított törvény szerint a munkaközi szünet a napi munkaidőbe nem számít bele, és a munkavállalót a szünet tartamára díjazás nem illeti meg. De egy országban, ahol az emberek nagy része abban a tudatban él, hogy a hekk balatoni hal, ez a módosítás alig keltett felháborodást. (144)
Spiró múltidéző leleményességgel hívja fel az olvasó figyelmét arra, hogy a politika a mindennapjainak szerves része, és — főleg spiritualitással ötvözve — nagy befolyással van életére, még akkor is, ha nem követi a közéleti eseményeket. A Belső utasítás című szigorúan bizalmas irat végkövetkeztetésében a megelőző emberölés törvénybe iktatását és a keresztény hittételek közé való bevezetését tartalmazó törvényjavaslat „előkészítését, beterjesztését és sürgős elfogadását” szorgalmazza. (138) Spiró ezzel a hatalommegtartást szolgáló félelemkelés gyakorlatát, a mindenkiről a rosszat feltételező attitűd káros hatását bemutató szatírával egészen a Judit és Holofernész történetéből ismert, Isten által támogatott gyilkosságig megy vissza.
A Vitaműsor című alkotásban ismét felcsillan a szerző színpadi írói tehetsége. A szöveg, bár egy televíziós beszélgetős műsor adását dokumentálja, tartalmában, nyelvezetében és stílusában a parlamenti felszólalás és a kocsmai párbeszéd, egymás iránti igazi tiszteletet és a jobbító szándékot nélkülöző, megunt keveréke. Amíg a szereplőknek gyakorlati beleszólása nincs a haza sorsába, eredménytelenül próbálják meggyőzni egymást, az államapparátus hátterében dolgozó kitartott ügyintézők mini diktátorként döntenek sorsok felett. A pozitív érzelmet nélkülöző, a társadalmi viszonyokat rosszindulattal megfertőző szájaló önkényt versben megörökítő szerző igazán felkorbácsolja az olvasó érzelmeit (Az ügyintéző áriája). Ebben a műben domborodik ki a kötet minden sorát átható intelem: a hivatal nem előjog, hanem szolgálat és hatalmas felelősség. A lírai betétet egy szintén mindennapos társadalmi érintkezést bemutató mű követi: Spiró egy átlagos lakógyűlés jegyzőkönyvét használja fel irodalmi alkotásként. A mű érdekessége, hogy az olvasó a jegyzőkönyv hivatalosságra törekvő szövegét azonnal lefordítja a feltehetően elhangzott stílusra. A tiszteletlen, vitatkozó hangnemet az utolsó oldalon igazolja a szerző azzal, hogy idézi az elhangzottakat. Az olvasó tájékozottságát támasztja alá továbbá az is, hogy a jegyzőkönyv végén hiányzik a pontos dátum és a hely, így az olvasó rádöbben, hogy a társalgás ebben a beszédmodorban és hangulatban általános magyar jelenség. (195)
Az Átvilágítás című titkos irat a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szisztematikus és a nagyközönség számára szinte észrevétlen szalámitechnikával történő átszervezéséről szól. Ez az írás bizonyosan nem készteti nevetésre azokat, akik évek óta személyesen érintettek e folyamatokban, amelyeknek a tudósi pályát és az egyéni tudás értékét degradáló jelszava: „A fizetés nem jár, hanem adható.” (189) E munkafilozófia az elmúlt harminc év Magyarországán az alacsony fizetést adó munkáltatók széles körében elterjedt szállóigéjére emlékeztet: „Nem muszáj itt dolgozni, sokan állnak sorban az ön helyére is.” A gyári szalag mellett végzendő munkakörökkel vont fenti párhuzamot erősíti az átvilágításról tett jelentés egyik megjegyzése, miszerint nagy a szabatosság a tudósok körében, mert mindenki akkor megy ki mosdóba, amikor akar.
„Mélyen tisztelt XY Nemzettárs(nő)!” — kezdődik a kötet utolsó alkotása Levél a nyugdíjasoknak címmel. Tartalmának erős és már-már az időskorúak tiszteletét sértő modora méltó folytatása az előző, a nyugdíjasokat állami bevételnek és szavazatnak tekintő javaslatoknak. Irodalmi szempontból vizsgálva bizonyos, hogy a mű bürokráciát gúnyoló, emiatt nehézkes szövege is hatásosabb és izgalmasabb lenne élő szóban.
A kötet a Spiróhoz hasonlóan gondolkodó olvasókat megerősítheti ama meggyőződésükben, hogy a társadalmi és politikai folyamatokat elemezve helyes, ha a kritikus pesszimizmus álláspontját képviselik. A bizonyosság erősítése közben mintha Spiró e megbocsátó humorral szeretne segíteni, erőt adni; oldani kívánná e bemutatott negatív és mérgező életérzést. „Irodalmunkban amúgy is túl sok a sötét hangulatú, kilátástalanságot festő, jövőtlen szellemű, ateista, defetista, forradalmi alkotás” — olvasható a baj szó tudományosan megalapozott etimológiáját megcáfolni szándékozó, nemzeti lobogóval letakart, korlátolt képviselői javaslatban. (164) A szerző két életvitel jól ismert lehetőségét kínálja fel ironikus módon a mélyen nacionalista képviselő szájába adva: „aki a közös bajból nem akar részesülni, az elmenekül (dezertál) és külföldivé (ellenmagyarrá) válik, aki azonban itt marad, az halmozottan bajlódik tovább”. (165) Nincs remény.