friss műút

-ról, -ről

Csehy Zoltán

Csehy Zoltán

(Pozsony, 1973) költő, műfordító, irodalomtörténész. Többek közt Sztratón, Beccadelli, Petrarca, Martialis és Pasolini magyra fordítója. Legutóbbi verskötete: Nincs hová visszamennem (Kalligram, 2013), legutóbbi tanulmánykötete: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (Kalligram, 2014). Írt egy modern operakalauzt is Experimentum mundi címmel (Kalligram, 2015).

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Csehy Zoltán: A gondolat, mint mindig, most is jól néz ki
(Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt. Magvető, 2019)
2019. november 14.

Hogyan lehet a fenyegető halál botrányát kifejezni pátosz és önsajnálat, kéjelgő barokk drasztikum és vallási tételesség nélkül, miközben erre is, arra is természetes hajlamunk lenne? Például úgy, ahogy Nádasdy Ádám teszi: a tragikum és a komikum intellektuális sakkjátszmáinak költői dokumentálásával. Nádasdy új kötetében még a talajvesztés is elsősorban „csak” perspektívaváltást jelent, az irónia alulnézetét, mely olyan pillanatfelvételek létrejöttét segíti elő, melyek más léthelyzetben aligha hatnának ennyire. Nádasdy úgy beszél a test botrányáról, mintha egy mennyei kávéházban csevegne róla, kissé kosztolányisan, kissé dantésan, mintha csak felhívták volna egy teára, hogy mondja már el, mitől olyan tragikusan gyönyörű a földi szerelem, a romló hús vágya, hogy mitől kap lángra a gyújtózsinór, mert ezek a dolgok az örök istenszerelemmel eltelt, a démoni küzdelmektől szabad lelkek számára már felfoghatatlanok.

Az én folyamatos pozicionálása, a szerepterheitől való szabadulási lehetőségei kezdettől hangsúlyosan vannak jelen ebben a költészetben: a szerepekből csak újabb szerepekbe vezet az út. E kötetben Nádasdy pl. saját nem létező gonoszságát hiányoló törpeként, rugalmas polgárként, illetve önmaga állatorvosaként is megjelenik. Az én mindig a másik szemszögéből látszik, a másikban vagyunk jelen, a másikban megragadható, elképzelt jelenlétünk viszont az énképünk részévé válik. Ehhez a szereptükör-játékhoz ugyan különféle retorikák társíthatók, a más, a folytonos másság (a „hibás darab” régóta rezonáló poétikájának) szereplehetőségei azonban limitáltak. Nádasdy számára az agressziótól, a sérelemtől való folyamatos félelem az egyik legdominánsabb életérzés, ezért a megértés nála az énben rejlő védekezési mechanizmusok felismerésére fókuszál, sőt az önmegértési kísérletek eredményeit beépíti a túlélési stratégiákba. Nádasdy mégsem pszichologizáló költészetet művel: a fogható, a tapasztalati, a környezeti és az érzékelhető apróság, a marginális jelenlét példatárára hagyatkozik, hiszen csak a konkrétum vezet el a felismerésig, a sokszor szinte anekdotává fejlesztett helyzet a példázat magánhasznosításáig. „A bohócot nem bántják, csak kicsit / elundorodnak” — írja a kötet egyik összegző versében, s mintegy jelzi is az agresszióval szembeni alappozicionálást, a humor semlegesítő, lefegyverző erejét.

Ez a humor a kötetben is jelen van, de sokkal erősebb az a minőség, amit önvédelmi kedélyességnek nevezhetnénk: önmagához kíméletlen, az olvasóval szemben barátságosan, sokszor szinte ijesztően intim ez a hangnem, közünk lesz a szöveghez, a sorok beletrafálnak a sebezhetőségünkbe. De a legjellemzőbb az, hogy tátott szájjal bámuljuk a közvetlenséget, a közlékenység retorikai bravúrját, mely ugyanakkor minden hagyományos értelemben vett képalkotói, szöveggenerálási bravúrral és dekorációval leszámol, csodáljuk a célratörő gondolati egyszerűséget. Nádasdy új verseinek zöme természeti kincs: akár egy-egy kézhez álló folyami kavics vagy egy marék homokban csillanó aranyrög, egy-egy tengersóban tartósított furcsa kagyló. Nádasdy kedélyesen komoly, mondhatni, kedélyesen tragikus: a pátoszt minduntalan semlegesíti, a versből egyszerűen kiszippantja az efféle késztetéseket, megfékezi a többletjelentésekben tobzódni vágyó nyelvet, ebben a tekintetben halálosan antiposztmodern. Pontosan akar beszélni, és csak redukáltan hiszi el, hogy ezt a nyelv műveli helyette.

Ezúttal odáig megy, hogy saját költői módszerét, a poentírozós, allegorikus–anekdotázó versépítkezés technikáját is kérlelhetetlenül kifigurázza. Az Úgyhogy tovább gondolom című vers ezt remekül példázza. A szöveg nyitó struktúráiban elképzel egy fényes, simulékony jövőt („költő leszek”, „megtanulok focizni”, „lesz barátom”), majd a „kudarc” után a „sértődött” pozícióját veszi fel. Itt lép be a metaforikus terjeszkedés lehetősége: „inkább sértődött leszek, / akinek minden járna, csak az élet, / elfelejtette konnektorba dugni.” A potenciális működésre maximálisan alkalmas, ám mellőzött, a tudás, a fegyelem és a szorgalom elektromosságában csodákra képes én képzetköre azonban nem bontakozik ki. Ehelyett gondolati–verstechnikai destrukció következik: „De sajnos elröhögtem magamat, / hogy mindenről a dugás jut eszembe.” Ez a „bohócos” menekülési útvonal, ez a kétségbeejető groteszk szakasz vezet el a totális leszámolásig, mely azonban korántsem marad meg a komikum szintjén, hanem ismét pátosztalan magasba ragadja a költemény ívét, egy újabb metaforába: „Nincs pátosz, nincs sértő, nagy vereség: / cipekedünk a kijárat felé.” Ez a különleges pulzálás a kötet egyik legizgalmasabb vonása: az alantas-emberi és a patetikus-emberi, a tragikus és a komikus versengése a létsummázat hagyománypályáin. Ez lenne a komolyság „közepes, de közben azért elég rendes” szintje, amelyről egy másik vers beszél? Nádasdy mintha sokkal inkább a komolyság és a komolytalanság határainak kijelölhetetlenségével játszana. Már a kötet címe is ilyen: Jól láthatóan lógok itt. Legalább három jelentéstulajdonítási aspektus is játékba vonódik: a hagyományra kacsintva talán a villoni, az okulásul közszemlére tett akasztottak középkori humora (Az akasztottak balladája), a „gaztevő” létezés „balladai” befejezése. Az akasztottakkal Villon verse szerint az igazság és a hatalom bánt el (legalábbis Szabó Lőrinc fordítása szerint): a cserzett, lógó tetemek a szánalomra apellálnak, arra, hogy az ember önsorsába épített pozitív értékei révén saját üdvözülését segíti elő. Nádasdy világában az igazság („Kell-e mások igazába bújni?”) és a hatalom sokféle igazságot és hatalmat jelent, a beépített és beépítendő üdvözítő értékek kozmikus–eszkatologikus súlya is bizonytalanabb, mint Villon világképében. A betegség, az öregség közszemlére tesz: empátiát és szánalmat követel, a hatalmat egyetlen fókuszra transzformálja, az addigi létezésről számadást készít, az önmegítéléstől a végítéletig tartó utat szinte egyszerre véli átlátni.

A lógás érthető úgy is, mint valami komoly vagy kötelező dolog helyett semmittevéssel töltött szabadidő vagy a szabaddá tett idő tere: a heteronormatív térben kiszabott kötelességek „elmulasztása”, pótlása, a költő-lét státusza. És a lógás, mint ahogy a nyitó versben szembetűnő, lehet a semmibe tartottság egzisztenciális ősérzése is. A lógás kontextusa „hideg és világos”. Mintha a zuhanó Ikarosz kapaszkodott volna meg egy felhőben, s elfelejtette volna, mit is akart tulajdonképpen, örül, hogy ennyivel megúszta saját természetellenes arcátlanságát, az embermadárlét botrányát. Nádasdy azonban merészebb lesz, mint eddig valaha volt, és a lógás haláleffektusától tartva, a felhőmutatvány minimális sikerével számot vetve ismét bölcseleti regiszterekbe ragadja a verset: „Kell-e mások igazába bújni, / mint használt fészket használó madár?” A tudás- és normaátörökítés, a hagyományhasználat ilyen nyílt konfliktusként ritkán jelent meg nála korábban. Sokkal jellemzőbb volt az az alapállás, mely Az arisztokraták című versben éled újjá: „Én polgár vagyok, anyagom rugalmas, / ütésnek, használatnak ellenáll”. Az arisztokrata-lét teljesebb, de törékeny, önmegvalósító és hősies. És ami a legfőbb: kerek és kész egész, legalábbis, ahogy más létformák viszonylatában tűnhet.

A lét, az élet szavak rizikós versbeírására nem kell kitérni: Ady után különösen nem, a nagy kezdőbetű amúgy is tiltott. Nádasdy nem fél a szótól, főként, ha a folyamatosan odaképzelt ellentétpárjának árnyékában teremt inerciarendszert. Ez a zárlat lelepleződésként jelenik meg ebben a versvilágban, mintha a tragikum elkerülhetetlen sztriptíz lenne, az ellentétpár „elcsépelt” tagjának ideje után kitett szégyenletes pont, valami, ami nem természetes, de mégsem lehet eléggé megstilizálni, nincs elég manierizmus hozzá. Nádasdy remekül leplezi le a lét, az élet folyamatos feltételekhez kötöttségét, hogy önmagában nincs, hogy értelmetlenségében is funkcionális, mint egy-egy színpadi szerep. A Vízisí című vers pontos látlelete az életben rejlő vitalitás kiszámíthatatlan abszurditásának: vízisízni csak bizonyos sebesség elérése után, közben lehet, mihelyt ez megszűnik, kiragyog a teljes értelmetlenség, nevetséges hasonlatokba fullad a komikus tehetetlenség. De ki húzza a vízisízőt? A bergsoni élan vital dinamikus ontológiája, vagy egyszerűen a keresztény isteni örökkévalóság személyre szabott ereje, melyben végeredményben mégsem az egyed, az egyén számít, hanem az egységes emberi?

„Az élet peremén / nem álldogáltam” — mondja a Se fehér, se fekete című „kosztolányis” számadásszöveg, hogy groteszk csattanóba robbantva készítse elő a szerencsés, veszteséggel járó túlélések metaforikus játékterét: a létezés folyamata csak látszatra szakadt meg, mert életbe lépett „a félbevágott / giliszta bámulatos éledése”. Ez nyilvánvalóan nem ekvivalens az örökléttel: a „feltámadás” lehetősége fokozatosan a létszorongatottság stimulátorává válik. Fontos a tekintet mozgása is: immár lenn vagyunk, a földigiliszták világában (Per Olov Enquist például a nagy mítoszokat is ebbe a közegbe látta bele). A vízisí felszín-illúziója után ez radikális váltás, de meg kell szoknunk, ebben a kötetben jobbára minden lefelé tart, az utolsó előtti vers (Végül meguntam) is ide konkludál: „És különben is, / a bokámra tekeredett a hínár”.

A mesterek, elődök is előkerülnek: ezek a portrék afféle alkalmi felkérésre született viszonypontversek. Arany Jánostól Nádasdy ezt tanulta: „Nem a robbanás kell: fontosabb a kontroll, / ne a kabátról írj, inkább csak a gombról”. A teljesség helyett a finom részlet (nem tudatosított teljessége), az ellenőrzött, megregulázott nyelv képzete. Arany mint nehezék és őr: csak semmi elszállás, semmi eltúlzott pőreség. Adyval nagyobb a baj: messze világít „valami”, de „megöregedett”, akár a megpillantott vagy megsejtett Úristen, akit Nádasdy egyik remek versében, A testemet határozottan elveszi címűben leválaszt magáról, illetve akit úgy pozicionál, mint aki az emberszemétben elvégzi a szelektív hulladékgyűjtést. Van ebben valami mélyen ironikus és sötéten drasztikus dantei bugyoretika. A lényeg mégis az én és az Isten közti aktuális kapcsolat felszámolódását célozza meg, de még a helyettesíthetőséget vagy a változás esélyét se villantja fel. Ady természetesen tökéletes ellentéte Nádasdynak: de hogy is lehetne rokon egy ekkorára hizlalt messianisztikus hiperegó, mely nem hagyja „szóhoz jutni azt, aki kicsi”, aki mindenre monomániákus hévvel és redukált nyelven azt válaszolja: „vér meg én meg új”? Ady öngyilkos versvilága a költői statisztika lexikális ketrecében őrjöngő én mindenható ősistenségét példázza, léte a Nádasdy-féle líra tereit beárnyékoló historikus bakancstalpéhoz hasonlatos. Nádasdy törékeny világát pár begyakorlott rutinmozdulattal taposná szét, ahogy egy bogarat szokás. Nádasdy énje totálisan rugalmassá tett alapanyag, nem emelkedik („maga a magasság nem érdekes”), sokkal inkább megfigyel, variál, védekezik, belefér a neki kiszabott múlékony, olykor kényelmetlen, máskor boldog „polgári” testbe („Én nem akarom Istent provokálni”, „Én jól érzem magam a padló közelében”).

Babits Mihály zseniális, ritmikusan tekerődző verskígyói fantasztikus leleménnyel jelennek meg az Önismereti sláger című versben, mely A Danaidák című Babits-vers kottáját követi („[l]enn a pokol mélyén sülve, nagy üstökben körben ülve…”). Az antik alvilági tér helyét a keresztény pokol szatirikus tere veszi át: a víztöltögetés ritmikus feleslegét a bűnlajstrom „litániája”, és a beálló univerzális csönd helyét az anekdotát lezáró poén.

A klausztrofób terek funkcionális térré válnak: a kis szekrény például „kosztolányis” rímfiókokba rendezetten alakul „univerzummá” (Csak kirándul). A fiók, a beskatulyázás tere, a benne található ruhadarabok pedig a létezés kosztümjei. Az Egy fiókban című vers mintha a fenti vers egyetlen rímfiókja lenne, melynek elemi funkciója kiszámíthatatlan következményeket gerjeszt. A fiókot ugyanis nem az ember használja, mivel ő lakik a fiókban, ő csak afféle tárolásra szoruló embermatéria. A fiók lehet bérház, kórház, belső szoba, belakható és kényszeruniverzum. A szoba bútorai, akárcsak a szoba (legyen akár a vers első sorában felvillantott „belső szoba”) a nagy kiismerhetetlené, a hatalomé, a kiszámíthatatlané, a halálos vagy éppen érzéki kíváncsiságé: „Egy fiókban kell várni, míg kihúznak, / sőt inkább azt kell várni, hogy nehogy”.

A kötet különleges hozadékai közé kell sorolni a szerelmes versek új vonulatát is. A Jól láthatóan lógok itt kötetszerkezete e tekintetben hasonlít A rend, amit csinálok című kötetéhez, melynek szerves részét képezte Az Úr hegedűje című prózai vallomás, mely az elhunyt kedves emlékének megidézésével párhuzamosan világossá tette a Nádasdy-féle szerelmi–érzelmi–kapcsolati lírai nemi erővonalait. E kötet is tartalmaz vallomást: Az igazi Márk-változat egyszerre stiláris Esterházy-hommage, és egyszerre referenciális kulcs a szerelmes versek referenciálisabb olvasatához. A páratlan humorú és gyöngédséggel átitatott szöveg remek látlelete a szerepjátékoknak és az elfogadási rituálék irracionális varázsának.

Nádasdy — leggyakrabban metszően önironikus — ars poeticái közt különleges helyet foglal el az Ott incselkedik című vers, mely erősen erotizált, a gondolatot a maga korporealitásába álmodó attitűdből fut neki a témának. E vers szerint ugyanis a gondolat olyan, mint egy eszményi férfi: „A gondolatnak muszáj jól kinézni, / csak ha gyönyörű, izmos teste van, / akkor áll jól neki az egyszerűség.” A „kérdéses státuszú önuralom”-nak a gondolat kitartottjának kell lennie. Egyszerűség és kidolgozott szépség kart karba öltve jár. Az aszketikusan szemlélt gyönyörűség erejének anyaga lehet akár a vers is. A Hogyhogy nem fájt nekik? című szöveg az elmélyült, de megszakított, kielégületlen beszélgetést és a félbehagyott nemi aktust állítja párhuzamba. „Micsoda fájdalom, lógva maradni!” — hangzik a közös nevező. Ez a lógva maradás a kötetcím újabb értelmezési tartományát nyitja ki: a befejezetlenségtől való félelemét.

A párkapcsolati dinamika mozgásainak különösen szép dokumentuma A reggeli című szöveg, mely a széttartó különbségek természetességét egyetlen rítuson (ez a reggeli) belül mutatja be, méghozzá úgy, hogy a privát rítusokra maga a szerelem kopírozódik rá. A szerelem nem teátrális teophaneia, nem ünnepi diadalmenet, hanem váratlanul tudatosuló felismerés: „a buszon jöttem rá: ez szerelem. / Meg is kapaszkodtam.” Néha anaforák (ezt az alakzatot Nádasdy most különösen kedveli) és rímek keretébe foglalt zengedezés (Minden utca keskeny), mely az erotikus izzás humorát („nézegetem és lassan szűk a nadrág”) éppúgy magába foglalja, mint a létből kikopó test barokkos naturalizmusát („megyek és közben elkopik a testem”). A Nem is magától érkezett című versben felbukkanó szégyen paradigmaerejű: a szégyen az őszinteség ikertestvérének hat. A vers azonban az elleplező mechanizmusok jegyében a szégyent a zavarodottság fölényes pózára cseréli: az érzelmi kiszolgáltatottság az intellektuális kontroll agressziójának köszönhetően mindig „keres valami céljaihoz valót”. Ez a célelvűség szinte perverz mértéket ölthet, ahogy a felelősségtudat is. A Vegyen friss földet című vers kínál ellenpontot: az elhagyott kert(imitáció), a virágládák Istenre testálása, a teremtett világ visszaszolgáltatása jogos tulajdonosának minden látszólagos célelvűséget az önátadás őszinte gesztusának rendel alá.

A meztelenség mint erotikum és például az orvosi, kórházi kiszolgáltatottság kettőssége, illetve a költői kitárulkozás mértékének metaforikus megfogalmazása a kötet egész szövegtestét különösen felzaklatóan, ingerlően csupasszá teszi.

Nádasdy legújabb kötetének, habár elsősorban a pusztulásról, a lefelé húzó földről szól, retorikai–poétikai értelemben „gyönyörű, izmos teste van”, és így kifejezetten jól áll neki a férfias egyszerűség.

 

Szólj hozzá!