friss műút

Legfrissebb

Napindító

Velence télen — mint amikor Greta Garbo úszik

2019. november 13.

„Tulajdonképpen miért éppen ebben az évszakban megy oda?” — kérdezte a kiadóm egyszer, egy New York-i kínai étteremben, homoszexuális angol sleppjének kíséretében. „Tényleg, miért?” — visszhangozták potenciális jótevőjük kérdését. „Milyen arrafelé télen?” Gondoltam, elmesélem az acqua alta napjait; a szürke szín árnyalatait az ablakban a szállodai reggelinél, miközben beburkol a csönd, és a sápadt reggel jóllakottan ül a nászutasok arcán; a galambokat, ahogy építészet iránti ösztönös affinitásukkal kiemelik  minden egyes barokk ív és párkány vonalát; Francesco Querini magányos emlékművét, akinek alakját és két kutyáját isztriai kőből faragták ki, amelynek színe, úgy hiszem, hasonlíthat arra, amit utoljára látott, haldokolva, balszerencsés északi-sarki útján, most pedig Wagner és Carducci társaságában hallgatja a Giardini susogó örökzöldjeit; a vakmerő verebet, ahogy egyensúlyoz egy himbálózó gondola orrdíszén, hátterében a sirokkótól zavaros nedves végtelen. Nem, gondoltam, ahogy ránéztem elcsigázott, de kíváncsi arcukra, ez nem lesz jó. „Hát — mondtam —, olyan, mint amikor Greta Garbo úszik.”

 

(Joseph Brodsky: Velence vízjele [részlet], ford.: Hetényi Zsuzsa, Typotex, 2008, 95.o.)

Szólj hozzá!