Félelmetesen vonaglott a kölyköktől a pajtaajtóra szegezett karvaly a leszálló éjszakában. Eusebio, a kegyetlen játékban részt vevők legidősebbike, feszült figyelemmel leste a madarat, amelynek szeméből őrület sütött, miközben a szárnyait átütő szögek fogságában addig vergődött, míg csak volt benne élet. Ekkor a sötétedő levegőből lecsapott a tojó, éles rikoltásokkal, látszólag céltalanul, bódult kis köröket írt le a levegőben, majd kiterjesztett szárnnyal és parázsló szemmel egy helyben lebegett, utána meredeken fölcsapott a levegőbe, tébolyultan vad ingajáratban eltűnve és újra megjelenve. Mintha azért kiáltozott volna, hogy fölébressze és varázsköreivel a falu fölé terelje az égen súlyosan függő éjfekete vihart, melynek visszatartott villáma saját testét ragyogtatta föl.
(Hugo von Hofmannsthal: Szürkület és éjjeli vihar [részlet], ford.: Tatár Sándor, Európa, 2004. 133.o.)