friss műút

-ról, -ről

Piros Vera

Piros Vera

Budapesten született, jelenleg Portugáliában él, francia nyelvtanárként dolgozik. Négy éve foglalkozik rendszeresen írással. Prózát és verseket egyaránt ír. Az elmúlt három évben különböző magyar irodalmi lapokban, oldalakon jelentek meg versei, novellái.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Piros Vera: Versek

2019. október 30.

Vasárnap

Behajtott ablaktáblák mögött,
nyirkos frissességben,
a pizsamára nadrágot húzok, pulóvert,
és ajtót nyitok a szélben megdőlt nádra,
a nap nedvesen pislog.
Az almafán piros cseppekben dagad a pára,
a gyíkok még kövek alatt, dermedten
várják, míg a köd lassan eltűnik,
tíz felé előbújnak, mikor
észreveszem, nincs kenyér.
És rajtam két pulóver, júliusban,
tizenkét fokban,
az asszonyok között még így is keskenyen, félig
a sorban, bom dia, mondják, bom dia felelem.
Mélyre nőtt öregek, szélben, hidegben,
víztől koptatott, barázdált kövek, rám mosolyognak,
a turista.
Leginkább sehogy sem szólítanak.
A felszálló ködben a nap megremeg,
a veknis kocsi megérkezik,
az utcára lapos árnyékot húz,
szemközt a kávézóból Fatima integet. Tudo bem?
Minden a legnagyobb rendben,
a teraszon kávé és pastel de nata,
vasárnap reggel, Azóiában. Füvet vágok,
naponta húsz perc,
centivel kezemben méretre igazítom,
babra munka. Ezerkétszáz másodperc, vagy több,
nem tudom, fekszem a kertben,
közelről bámulom, ahogy a fűszálak elhajolnak.
Gondoltam, rég értem,
itt az emberek csak kényelmesen,
mint aranyhalak az akváriumban,
homályos vízben mozdulatlan
lebegnek,
a lassúlás elkerülhetetlen.
Saudade, ismétlem, miközben mérem a változást,
és látom magam a Múzeum körúton, február végén,
kilépek a Központiból, hónom alatt portugál-magyar szótár,
az ereszről váratlan lecsúszó hótömeg az orrom előtt puffan.
Budapest leesett, kisebb nagyobb darabokban,
mint ház faláról a vakolat, lehullott rólam,
nem maradt más, mint habarcs és tégla.
Hézagos lettem, bőröm alá világít a nap, átfúj a levegő,
kilencvenhét százalékos páratartalom,
impregnál.
Az egyik pulóvert leveszem, nyújtózom,
lábamra könnyű vásznat terítek,
és a rövidre húzott napernyő árnyékában,
a sapka és a napszemüveg közötti szűk sávban figyelem:
a víz jön-megy, habot hagy
a szélben,
remeg a levegő,
mellettem a sziklafalon az öttagú gyíkcsalád,
napoznak,
miközben a víz jön-megy, ütközik,
lomhán emelkedik,
a szörfös hirtelen deszkára ugrik, pont mielőtt
lapozok,
nem több, mint három óra, gondolom, amit a parton töltök,
a víz jön-megy, a homokban elmerül,
a homok a vízcseppekre tapad, magába zárja.
Homokszemcsék hajamban, lábujjak között,
póló alatt, a cipőben, nadrág zsebében,
ingujj hajtásában,
tapad a sóval, nem fürdöm le.
A pulóvert visszaveszem, tapad
a só, nagyszemű, karcol,
ahogy morzsolom. Ebédre
fokhagyma, rák, koriander és olívaolaj,
a teraszon terítek, széklábak között gyíkok,
cikázik az öttagú gyíkcsalád.
Kinyitom a bort, a kertkapun leesik a kallantyú,
Theo és Mirtill.
Ülünk hárman az almafa alatt.
Estére megjön a szél, pulóvert veszek,
beszedem a ruhákat mind, a lepedőket,
mielőtt a felhő, a mi felhőnk, ismét a kertbe lépne,
szorosan Theo mellé fekszem, lábunk között a villanymelegítő berreg.
Behúzott ablaktáblák mögött melegítjük az ágyat,
és öt perc után, de az is lehet, hogy órák múlva,
langyos párában, Azoiában,
félreálmodom, és a gyíkok eltűnnek.

 

Rekonstrukció

A kertkapun leesik a kallantyú,
hallom, zörren, egyszerűen bejött,
hallom, nem köszön, bekukucskál a nyitott ablakon,
nézi a bevetetlen ágyat, a bugyikat,
oldalt a függesztett karnisról férfiingek lógnak, zakók,
remélem, látja,
van, hogy kettőt is egymásra akasztok, a sok vasalt ruhát mind,
a bizsukat remélem nem veszi észre,
de a szőke parókát az ágy végében, közel az ablakhoz, biztosan,
s nem értheti, egy ilyen öreg házban marilyn-paróka,
talán eltévesztette a címet, mégis tovább kukucskál a napsütésben,
most a behajtott konyhaablakon,
hiába,
az ablaküveg tükrében csak sejtheti a képen a kakast és a kapirgáló tyúkokat,
tűzhelyen lábas, két napja odaégett a vacsora, az asztalon három pohár víz, négy,
fél doboz cigaretta, olívaolaj, citrom a konyhapulton, és só a teáskannában,
biztosan megzavarná,
a pepita mintás kövezetet, talán látja, és közepén a fél pár papucsot,
végre kilépek a teraszra, és látom, nem visel cipőt.
Nem visel cipőt,
így nem léphet a nappaliba,
nem bámulhatja a tálaló felett a pásztorlányt, se a tehenet,
mit bánom én, bár a rajzot megmutatnám,
tölgyfa asztalon papírok szanaszét, könyvek, számítógép,
fal mellett kínai faláda, a földön apró porcelán csetreszek, mindenhol,
az emeletig el se jutok, sietve ablakokat zárok mostantól mindig,
a kertkapun keresztbe vékony vasrudat fűzök,
párnám alatt konyhakés,
pedig rákiáltottam, takarodj,
s miközben hátrált kifelé a kertből, zokniban,
mégis magával vitte a házat.

 

Szólj hozzá!