„Mert akkor mire való a kitárt kapuival a bánya, ha most habozok a tárna mélyén szövétneket gyújtani!” — kiált föl Bodor Ádám idei kötetének, a Sehol kezdőnovellájának elbeszélője. (9) Nem a szerző korábbi írásaiban oly gyakran feltűnő fizikai munkáról van azonban szó: A Matterhorn mormotáiban a bányászati metaforika a múltban való kutakodással, a narrátor saját egykori identitásának feltárásával kapcsolódik össze. Az identitás, az egyes emberek kilétének és hovatartozásának feltérképezése központi témája lesz a kötet további szövegeinek is, de ezekben már nem a — végig első személyű, homodiegetikus — elbeszélő személyét érinti, hanem azokét, akik az ő életterébe belépnek vagy abból távoznak. Ilyen belépés vagy távozás pedig minden szövegben történik, ezzel is szervesülve az eddigi Bodor-írások motívumrendszerébe. Lényeges különbség azonban, hogy amíg korábban általában a főszereplő és/vagy a fokalizátor megérkezésének lehetett tanúja az olvasó (pl. Sinistra körzet, A részleg), a Sehol érkező és távozó karakterei nagyrészt az elbeszélő én életének mellék- vagy epizódszereplői. A táj felfedezése helyett az emberi kapcsolatok vizsgálata kerül előtérbe; mintha A Matterhorn mormotáinak elbeszélője belevágott volna a neki jósolt kutatásba, felfedve, ki mindenki figyelhette meg őt egy korábbi életben. „Leülsz, veszed a nagyítót, vonalzót, kiméred, hány betűnyi a hely, amit lefedtünk. Hogy ki az, akinek pont belefér a neve. Kinek meg, sajnos, nem. Észreveszed, hogy akár többeknek is. Sorba veszed őket, illik erre, illik arra, egyszerre többre is. Egy darabig nem is tudsz majd egyébbel foglalkozni.” (14–15) És valóban, a novella narrátorával együtt minden elbeszélő azokat az emberi kapcsolatait gondolja végig, amelyek a másik fél távozásával — halálával, bebörtönzésével, szakítással — végződtek. A nevek jelentősége pedig nem pusztán abban áll, hogy az idézett prognózissal összhangban nagy részük azonos hosszúságú, így egymásra írhatók volnának (Hekk, Dina, Milu, Rebi) — miközben nemcsak a nevek, de a hozzájuk fűződő történetek is összecsengenek. A feltűnő nevek valamiféle veszélyt is jósolni látszanak, előrejelezhetik a banális helyzetekben rejlő riasztó lehetőségeket: „A falu nevéből […] első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt. […] Ahogy az ember fülében vissza-visszacseng, kihallatszik belőle a Dina neve.” (Leordina, 71) A múlt vizsgálata azonban a potenciális megfigyelők keresése mellett el is végzi a megfigyelést, az elbeszélő én a többi szereplő történetének megírásával maga is egyfajta beszámolót készít.
A Sehol novellái nemcsak motivikusan, de hangulatukat és iteratív szerveződésüket tekintve is belefonódnak a Bodor korábbi írásai által teremtett mitikus szövetbe, ugyanakkor tovább is fűzik azt. A szövegekben megjelenő iterációk a szereplői és a narrátori szerep összefüggésére hívják föl a figyelmet, amennyiben az egyik szereplőnek már bemutatott eseményeket és leírásokat többször az olvasónak később külön is elmondja az elbeszélő (ilyen például a kőfejtés teremtette téli munkalehetőségek felvázolása a Hekkben). Nem hiányzik az olykor önellentmondásokba futó elbeszélő sem: a Leordina borbélya Carlos levágott tincseit „egy már hajjal félig teli nejlonzsákba ürítette […] és a hajjal teli tömött zsákot a bejárat elé […] helyezte.” (81) A szövegben később igen nagy jelentőséggel bíró hajaszacskó leírása után alig két oldallal már az olvasható, hogy a zsákban „Carlos csimbókos haja a készletnek csak csekély hányadát képezte” (83), ami nem könnyen összeegyeztethető az imént kirajzolódott fele-fele aránnyal. Az elbeszélő múltját, múltjának szereplőit vizsgálva mesél (figyel meg, kutat), és a vizsgálatra való fókuszáltsága olyan önreflexív gesztusokban mutatkozik meg, mint bizonyos cselekményelemek hangsúlyozott kihagyása. „És ezek után a ruszkovai búcsú epizódjai a történet szempontjából már merőben mellékesek, nem illenének szervesen az események sorába, ezért kár is lenne a nap hátralevő óráira szót vesztegetni.” (Leordina, 82) A narrátor tisztában van saját elbeszélő-létével: ismétel, magyaráz, hangsúlyoz. Éppenhogy csak az olvasóhoz nem szól ki, és ezzel is fenntartja a szóbeliség képzetét, amelyet olyan (akár az énekmondók gyakorlatához hasonló mnemotechnikai, illetve értéskönnyítő funkciójúnak is tekinthető) fordulatok teremtenek meg, mint Milu hajának sokszor ismételt leírásai. Így olvashatunk először a címszereplőről: „egy nyurga, loboncos hajú, világosszőke fiatal elítélt álldogál. Mondom, loboncos hajú és világosszőke”, néhány sorral lejjebb pedig újra megerősíti a narrátor a különös látványt: „Mondom, erősen szőke”. (Milu, 121)
A Sehol elbeszélései arra hívják fel az értelmezőt, hogy az új kötetet a teljes életmű kontextusában vizsgálja. Nemcsak tematikusan, motivikusan és szerkezetüket tekintve illeszkednek a korábbi szövegek közé, de azok a terek és hangulatok, amelyekben a cselekmények játszódnak, szintén a többi Bodor-kötetben létrejövő légkört idézik meg. Jelen van az ismerősen nehézkes nyelvhasználat és a nyelv hiánya — „[b]úcsúzásul azért egyet még köhintettem” (Pitvarszk, 116) —, illetve azok a tájak, amelyek, még ha referencializálhatóak is, nevük különös csengése vagy fantasztikus vonásaik miatt valószerűtlennek látszanak — „a Tisza-partot választottuk, és […] megilletődve bámultunk át egy másik országba, amelynek túlsó végét nem is olyan rég, mielőtt át nem rendezték a határokat, még a Csendes-óceán hullámai mosták”. (Leordina, 85) Azonban a megszokott, mitikus realistának nevezhető közegben a gyakorlott Bodor-olvasó számára a hihetetlen elemek nem is olyan váratlanok. Bulbuk és Kován kettősénél a Sinistra körzet két Hamza Petrikája vagy a Várakozás ikrekre ismeretében kiszámítható fordulat, hogy „ikrek voltak, ugyanazt gondolhatták” (Hekk, 55), ahogy nem meglepő a feleség megmérgezése és új asszonyra cserélése (Paraszkíva), valamint Milu mindentudása sem (Milu). Az egyesével olvasott elbeszélések pedig arra mutatnak rá, hogy a szövegeknek épp ezek a rendkívüli cselekményelemek, hirtelen változások képezik a központját: míg a Paraszkíva narrátora egy-egy elejtett megjegyzéssel szüntelenül fenntartja a halál oka körüli homályt és feszültséget, a Leordinában megjelenő, az elbeszélés folyamatára reflektáló sorok határozott tematikus csomópontokat jelölnek ki: „Mert a továbbiakban főleg hajról lesz szó.” (83)
Pontosan ezek a témamegjelölések világítanak rá arra, hogy a szövegek különálló elbeszélésekként való olvasása — ismét, ahogy azt Bodornál megszokhattuk — nem elegendő. És nem pusztán azért, mert ha így teszünk, könnyen arra juthatunk, hogy a Sehol egyáltalán nem mutat újdonságot — az egyesével olvasás azt is jelentené például, hogy hiszünk a Leordina elbeszélőjének, aki kijelöli Dinát, mint „[a]kiről nagyjából most ez a történet szól” (71), valamint a hajat mint a szöveg középpontját, és ezzel az unalomig ismert meglepetésekre irányítja a figyelmet. A feltűnő narrátorokat nem lehet komolyan venni egy-egy olyan félmondat után, amely a délutáni hokin töprengő részeg ember gondolatában azt „kora esti szabadidős program”-ként fogalmazza meg. (Pitvarszk, 110) Szintén hiteltelenítő gesztus az állandósult gyakorlatok és a jelenbeli, épp (az állítólag) a történet centrumába állított változások teljes összemosása azon a ponton, ahol az aznap érkező fiút is magába foglaló történet végén elhangzik, hogy „[í]gy megy ez reggelente évek óta minden nap”. (Milu, 131) Egy olyan olvasatnak azonban, amely felkészült az elbeszéléseken belüli és azok közötti iterációban megbomló időrendre, a megbízhatatlan szereplő–narrátorokra és a többi, jellegzetesen bodori szövegszervező erőre, áthelyeződik a fókusza, nem dől be a szövegek lényegeként a fordulatos és titokzatos cselekményt kijelölő szólamoknak.
A bodori prózavilág részeként, annak folytonosságába illeszkedő darabként érdemes tehát a Seholt olvasni, ez azonban felveti a kérdést, mutat-e mégis változást a kötet az eddigi szövegekhez képest, tágítja-e az azokban megkomponált teret valamilyen irányba. A szerző sok korábbi művéhez képest az egyik módosulást az állat és ember közötti határvonal egyre kivehetőbbé válása jelentheti. A Verhovina madarainak animalisztikus Delfináját több szempontból is megidézi Hekk figurája, hiszen az istállóban alszik a lovakkal, a verhovinai lakosokhoz hasonlóan messziről bűzlik, gúnyneve is állati eredetű; de közelíti a szereplőt a megjelenő állatokhoz az is, hogy fejét éppúgy az árnyékszékbe dugja, mint néhány bekezdéssel később a varjak teszik. Az emberi elhatárolása azonban hamar megtörténik, amikor a telepen élők, akik befogadni kényszerülnek őt, kijelentik, hogy „mi itt nem vagyunk büdösek”, és hogy addig nem nyúlhat semmihez, amíg meg nem fürdik. (47) A Milu narrátora szintén erőteljesen szembeállítja az emberit és az állatit a viharmadarak és a szőke jövevény helyzetének részletezésével: a viharmadarak „olyan éhesek, hogy az udvari latrina körül civakodnak. Ahogy látják, hogy mész az árnyékszék felé, ők is indulnak, csapatostól, készen, hogy kicsípjék a szart a seggedből. A szart, érted, a szart. Te meg visszajössz ide, a jó meleg konyhába.” (130) A megkülönböztetés az étkezések köré szerveződik, csakúgy mint a kötet egyéb, előtérbe kerülő kérdései a további elbeszélésekben: a főzéssel és az evéssel összefüggésben kérdez rá az ember helyettesíthetőségére a Paraszkíva és A Matterhorn mormotái, a halálra és a lehetséges életben maradásra a Rebi és a Hekk. Az emberek emberszerűségének egyik csúcspontját pedig azok a pillanatok jelentik, amikor az akarva-akaratlanul kibukó érzelmek tökéletes ikes ragozású káromkodásokban testesülnek meg. „Ünnep, azt mondja? Aztán szarom bele” — szól vissza Dina egy potenciális vásárlónak tőle szokatlan módon, „mert olyan helyeken, ahol éppen kuncsaftokra számít, rendszerint visszafogja magát”. (Leordina, 77) Bár az önszabályozás itt nem maradéktalanul megy végbe, beszédének nyelvi megformáltságát teljesen kontroll alatt tartja.
A kötet elbeszélései, épp úgy, mint A Matterhorn mormotái narrátorának kilátásba helyezett múltvizsgálás, nem fed fel nagy titkokat és nem okoz meglepetéseket. A jól ismert bodorádámos atmoszférát és teret (ahogy azt a cím is jelzi), a megértés ellenében dolgozó homályt és a rajta át meg átszűrődő bizonytalan humort azonban újra az olvasó elé tárja. Az első elbeszélést a továbbiak kereteként tekintő olvasat közelebb hozza annak a narrátornak a figuráját is, aki saját történeteinek értelmezőjeként válogatással és kiemeléssel van folyamatosan jelen, ugyanakkor egyszerűbb, kevésbé misztikus magyarázatot nyújt a kihagyások, elhallgatások teremtette különös hangulatra: az elbeszélés nehézségei a múltvizsgálás nehézségeiből vezethetők le.