De volt társaságom a házban is. Minthogy a negyedik emeleten lakom, alattam — beleszámítva a földszintit is — négy család táborozik, sorsával egyetemben. Senkit sem ismerek közülük; nem tudom, hogy néznek ki; azt hiszem, sosem találkoztam velük a lépcsőn. Csak a névtábláikat látom, s az ajtózáron lógó reggeli lapjaikból tudom körülbelül, miféle világfelfogású emberek. A másik házban, közvetlenül mellettem, úgy, hogy a falaink érintkeznek, egy énekesnő lakik, aki nem énekel nagyon szépen, s van egy barátnője, aki eljár hozzá és nekem játszik Beethovent; ők a legjobb szomszédaim, és olykor már-már hajlandó volnék meg is ismerkedni velük, hogy megköszönhessem azt a sok ragyogó órát, amivel megajándékoztak; de legyőzöm a kísértést, mert tisztában vagyok vele, hogy az, ami a legszebb a kapcsolatunkban, tüstént odalenne, ha kénytelenek volnánk banális szavakat váltani egymással. Néha hónapokon át csend van a barátnőimnél; és ilyenkor nálam is kevesebb lesz a fény.
(August Strindberg: Egyedül. Egy lélek fejlődése [részlet], in: Strindberg Ágost: Egy lélek fejlődése. Egyedül (1899−1900), Budapest: Dick Manó kiadása, [é.n.] A svéd eredeti harmadik kiadásából fordította Mikes Lajos)