friss műút

-ról, -ről

Reich Orsolya

Reich Orsolya

Végzettsége szerint filozófus (CEU PhD, 2014), jelenleg egy berlini jogvédő szervezet, a Civil Liberties Union for Europe munkatársa. Filozófusként alkalmazott etikával és politikai filozófiával foglalkozik. Tanított több magyar szakkollégiumban, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Bayreuth-i Egyetemen és a Princetonon.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kiskáté

Reich Orsolya: Javított kiadás
(Samuel Scheffler: Why worry about future generations? Oxford University Press, 2018)
2019. október 11.

Samuel Scheffler legújabb könyvének kiindulópontja: miközben az elmúlt néhány évtizedben erkölcsi világunk térben kitágult, azaz mind többen fogadják el, hogy tőlünk több ezer kilométerre élő ismeretlenekkel szemben is mindenféle kötelezettségeink vannak, addig időbeli gondolkodásunk szemlátomást beszűkült.

Az individualizmus és a vallási szkepticizmus, valamint az, hogy a kulturális sokféleséget egyre inkább hajlamosak vagyunk értékesnek látni, továbbá kérdésessé vált, hogy a nemzeti-etnikai hovatartozásunk önmagában feltétlen értékkel bírna, mindez aláásta a múlt jelentőségteliségéről alkotott korábbi felfogásunkat. Azt a felfogást, amely előírta nekünk, hogy tisztelettel tekintsünk az előző generációkra, és azok élete követendő például szolgáljon számunkra a hétköznapjaink során. Mi, a mai fejlett liberális társadalmak polgárai nem osztjuk többé ezt a felfogást, de nem is alakítottunk ki újat az eltűnő régi helyett.

A jövőre vonatkozó elgondolásainkkal sem nagyon más a helyzet. Nincsenek igazán jól kidolgozott elképzeléseink például arról, hogy miben is áll az emberi élet folytatólagos fennmaradásának értéke, vagy arról, hogy milyen lenne a jövendő generációk számára kívánatos jövő, és ez milyen kötelezettségeket támaszt velünk szemben a jelenben. Saját közvetlen leszármazottaink kívánatos sorsát illetően persze vannak elképzeléseink, vágyaink és félelmeink, de ezek jobbára homályosak és általánosak.

Néhányan talán azt gondolhatnánk, hogy az idővel kapcsolatos szűklátókörűségünk és a gondolkodásunk kidolgozatlansága azt mutatja: egészen egyszerűen nem foglalkoztat bennünket a saját személyes múltunkon túli múlt és a jövőnkön túli jövő. Scheffler szerint azonban ez semmiképpen sem igaz. A családfakutatás divatba jötte vagy a posztapokaliptikus könyvek és filmek hatalmas népszerűsége nem azt mutatja, hogy a mai emberek közömbösek lennének a múlttal és a jövővel kapcsolatban. Ellenkezőleg, nagyon sokan vágynak arra, hogy magukat egy hosszabb történet részeként láthassák, és nagyon sokan komolyan aggódnak az emberiség jövőjéért.

Ez az aggodalom a tudomány jelenlegi állása szerint kimondottan indokolt. A klímaváltozás már a középtávú jövőben drámai következményekkel járhat. Egyes szakértők szerint a Föld talán már a jelen század végére alkalmatlanná válik az emberi életre. Ha ezt el akarjuk kerülni, mind a fejlett, mind a fejlődő országok társadalmainak nehéz döntéseket kell meghozniuk; mérlegelniük kell, milyen áldozatokat hajlandók vállalni annak érdekében, hogy a Föld hosszabb távon lakható maradjon.

Többségünk számára nem igényel különösebb magyarázatot, miért is kellene áldozatokat hoznunk a jelenben annak érdekében, hogy gyerekeink és unokáink, és más általunk ismert és szeretett emberek jó, vagy legalábbis elég jó életet élhessenek. De miért kellene azok sorsának alakulásával törődnünk, akiket sosem ismerhetünk meg, mert csak azután születnek meg, hogy mi már leléptünk az élet színpadáról? Van jó okunk áldozatokat hozni értük? Ha igen, mi ez az ok, vagy melyek ezek az okok?

Scheffler azt állítja, hogy legalább négyféle (részben összefüggő) okunk van erre: (a) azon érdekünk, hogy a jelenben értékes tevékenységeket végezhessünk, (b) az emberiség iránti szeretetünk, (c) vágyunk, hogy az általunk értékesnek tartott és értékelt dolgok fennmaradjanak a jövőben, és (d) a látszat ellenére fennálló kölcsönös (evaluatív) függőségi viszonyunk.

Scheffler szerint ha gondolkodásunknak ezekre a meglevő, de nem megfelelően tudatosított elemeire megfelelően reflektálunk, akkor felismerhetjük a nemzedékek közötti viszonyokra érvényes igazságossági elveket, és a későbbiekben ténylegesen úgy gazdálkodhatunk az erőforrásainkkal, hogy a földi élet fennmaradjon.

Hogyan segíthet a reflexió abban, hogy a földi élet fennmaradjon? Scheffler szerint ha ráébredünk, hogy bizonyos dolgok már eddig is fontosak voltak számunkra, csak nem vettük észre, akkor az életünket az immár felismert, helyesen érzékelt értékrendünk szerint rendezhetjük be. A szerző tehát nem meggyőzni szeretne minket arról, hogy egyes értékek helyett vagy mellett másokat is magunkénak kellene vallanunk. Azt állítja, hogy már most is bizonyos módon látjuk a világot, és ez elkötelez bennünket a (távolabbi) jövőbeli generációkért hozandó áldozatok szükségessége mellett – csak erre még (könyve kézbevétele előtt) jó eséllyel nem ébredtünk rá.

Scheffler meglehetősen kritikusan szemléli a jövendő generációkkal kapcsolatos korábbi filozófiai szakirodalmat. Az álláspontok szerinte két csoportra oszthatók. A (nagyon tág értelemben vett) utilitáriusok jobbára Derek Parfit munkásságára támaszkodva a jótétemény elvének (principle of beneficence) megfelelő változatát keresik. Szerintük mindig kötelességünk a jót előmozdítani, a jövendő generációk pedig potenciális áldozatai vagy kedvezményezettjei jelen cselekedeteinknek. A jótétemény elvének megfelelő változata révén teljes választ adhatunk arra a kérdésre, hogy milyen morális kötelezettségeink vannak. A jövendő generációkkal foglalkozó szakirodalom másik csoportjába tartozó szerzők szintén fontosnak látják ugyan a jótétemény elvét, de nem gondolják, hogy a moralitás mint olyan megragadható lenne ezen egyetlen elv segítségével.

Scheffler szerint mindkét csoportbeli szerzők hibát követnek el, amikor a jövőbeli generációkkal kapcsolatos viszonyunk kérdését az erkölcsi kötelezettségek és felelősségek kategóriarendszerében ragadják meg. Szerinte bármi legyen is a moralitás pontos tartalma, az csak egy alcsoportját alkotja a megfontolásra méltó kérdéseknek. Nem pusztán azért nem szerencsés tisztán morális keretek között tárgyalni a jövőbeli generációkért meghozandó áldozatok kérdését, mert így számos – a kötelességeken és a felelősségeken túlmutató – normatív szempontot nem tudunk beemelni a diskurzusba, hanem azért sem, mert az embereknek már így is elegük van a rengeteg rájuk háruló morális kötelesség emlegetéséből. Ha a jövendő generációk létezését pusztán valamiféle ránk háruló absztrakt, minket nem közvetlenül érintő, de mégis létező és áldozatokat előíró morális kötelezettségként közelítjük meg, nagy a veszélye annak, hogy az emberek unott vállvonogatással fognak reagálni.

Scheffler könyvének gondolatmenetét, mely szerint négyféle okunk van arra, hogy az emberi faj fennmaradását prioritásnak tekintsük, előző könyvére, a Halál és az azutáni életre (Death and the Afterlife. Oxford University Press, 2013) építi, melyet a Műút figyelmes olvasói, ha máshonnan nem, Szántó Veronika kiváló összefoglalójából ismerhetnek.

Előző könyvében Scheffler amellett érvelt, hogy az emberiség fennmaradása bizonyos szempontból fontosabb számunkra, mint a sajátunk. Hiszen rengeteg tevékenységet szemlátomást annak tudatában is értékesnek találunk, hogy egyszer majd meghalunk, és mindenki meghal, akit szeretünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a tevékenységünk kívánt célja a mi életünkben nem valósulhat meg. Lehet, hogy a rák ellenszerét nem én fogom felfedezni, csak a halálom után áll elő vele egy kutatócsoport, de ettől még értelmes hozzátennem a magam eredményeit a rákkutatáshoz. Lehet, hogy a regényemet csak a következő generáció olvasói fogják megfelelő módon értékelni, kortársaim értetlensége mégsem jelenti, hogy nem érdemes megírnom. Lehet, hogy a fa, amelyet ültettem, csak a dédunokáimnak ad majd árnyékot, de nekik majd ad, és ez jó. Ha azonban nem lesznek emberek, akik meggyógyulhatnak a rákból, olvashatnak regényeket vagy hűsölhetnek az árnyékban, akkor nincs értelme a rákkutatásnak, a faültetésnek – és a regényírásnak sem túl sok.

Scheffler szerint ha tudomásunkra jutna, hogy a jövőben már nem lesznek emberek, ez nem csak azzal járna, hogy felhagynánk a nekik hasznot hajtó tevékenységeink művelésével. Az olyan közvetlen örömforrások, mint a zenehallgatás, a természetjárás, az evés-ivás és a szex sem okoznának többé valódi élvezetet. Életünket saját és szeretteink halálának tudatában is értékesnek és értelmesnek tekinthetjük. Az emberiség viszonylag beláthatóan közeli pusztulásának gondolata ezzel szemben alapjaiban kérdőjelezi meg az értékteljes tevékenység, az értelmes emberi élet lehetőségét.

Ahogy azt Szántó Veronika is írta, Scheffler szerint az a jelenség, hogy az emberiség pusztulásának gondolatára a gyász érzése lenne úrrá rajtunk, arra utal, hogy az emberi egoizmus bizonyos értelemben korlátos, vannak dolgok, amelyek fontosabbak számunkra saját magunknál. Scheffler kritikusai az előző könyv megjelenése után rámutattak, hogy még ha Schefflernek igaza is van az emberiség kipusztulásának tudatának ránk gyakorolt hatásával kapcsolatban, tehát ha tényleg mélységes kollektív depresszióba süllyednénk is, ez még nem igazolja, hogy az egoizmusunk korlátozott lenne. Ellenkezőleg, egyesek szerint Scheffler gondolatkísérlete pontosan azt mutatja, hogy saját közvetlen érdekünkben áll tenni valamit a faj túléléséért, tehát azért van jó okunk (látszólag) altruista módon cselekedni, mert különben nekünk lesz nagyon rossz.

Scheffler az új kötet második fejezetében választ ad az ellenvetésre. Ha az emberiség túlélése nem számítana nekünk, állítja a szerző, nem állna érdekünkben bármit tenni annak érdekében. Azért áll érdekünkben az emberiség túlélése, mert a jövőbeli generációk fontosak számunkra – nem pedig azért fontosak számunkra, mert érdekünkben áll az emberiség túlélése.

Az emberiség történetének közeli megszűnése mélyen megrázna bennünket, és ez Scheffler szerint azt mutatja, hogy szeretjük az emberiséget, legyen bármilyen felháborító is ez a gondolat. A szeretet olyan evaluatív attitűd, amelyben annak tárgyát pozitív fényben látjuk, és érzelmileg rosszul érintene, ha a tárggyal valami rossz történne. Az átható gyász, amit a faj kipusztulása felett éreznénk, arra utal, hogy minden fenntartásunkkal együtt vagy azok ellenére szeretjük az emberiséget.

Azok a dolgok, amelyeket értékesnek tartunk, és amelyek fennmaradása fontos számunkra, egytől egyig eltűnnének, ha az emberi faj kihalna. (Lásd a fentebbi harmadik indokot az áldozathozatalra a jövőbeli generációk kedvéért.) Nem lennének többé szép dalok, intim barátságok, sírva nevetős viccek, kedvesség, szolidaritás. Fizikai tárgyak persze egy ideig még léteznének, de nem lenne senki, aki értékelni tudná őket. Scheffler szerint bár érdekes filozófiai kérdés, hogy van-e érték értékelő nélkül, minket most félrevinne. Amikor az emberiség kipusztulásán gondolkodunk, ami rettenettel tölt el minket, az az, hogy nem lesz többé érték és értékelés a világban.

A negyedik okunk az áldozathozatalra a reciprocitás. Nem valamiféle indirekt reciprocitásról van szó, amelynek értelmében kifizetjük a következő generációnak, amit az előzőtől kaptunk. Hanem valódi kölcsönös függőségről a jövendő generációk és miközöttünk. A jövendő generációk életminősége, sőt létezése is tőlünk függ. A mi tevékenységeink értékessége és emocionális biztonságunk tőlük függ (az emberiség közeli kihalásának tudata rendkívül felkavarna minket). Ebből következően valódi kölcsönösségi okaink vannak arra, hogy biztosítsuk az emberiség túlélését és az emberi civilizáció virágzását.

Időbeli szűklátókörűség látszata tehát ide vagy oda, Scheffler szerint semmiképpen sem szabad azt gondolnunk, hogy ténylegesen nem érdekel minket, mi lesz a jövendő generációk sorsa. Ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá az értékrendszerünket, ki fog derülni, hogy valójában rendkívül fontos számunkra az emberiség sorsa és jövője – annyira, hogy ennek gyakorlati következményeivel is szembesülnünk kell.

A négy ok tárgyalása után Scheffler a kötet negyedik fejezetében saját gondolkodásának metaetikai hátterét vázolja fel, elsősorban a könyv megírása közben kapott fontosabb kritikákra támaszkodva. Fő célja, hogy rámutasson, miképpen különbözik egymástól az okok (reason) általa vallott kötődés alapú nézete és a szakirodalomban elterjedt axiológiai nézet. Az utóbbi képviselői szokás szerint azt feltételezik, hogy ha valami értékes, akkor mindjárt okunk is van rá, hogy előmozdítsuk a fennmaradását vagy létrejöttét, és azért van okunk előmozdítani valami fennmaradását vagy létrejöttét, mert az értékes. Ennek megfelelően nagyon fontos megállapítani, hogy mi mennyire értékes, és a különböző potenciális világállapotok mennyire értékesek egymáshoz képest. Scheffler szerint ez elhibázott elképzelés. Abból, hogy valami értékes, vagy akár abból, hogy elismerjük valamiről, hogy értékes, még nem következik, hogy okunk is lenne előmozdítani a fennmaradását vagy létrejöttét. Akkor van okunk erre, ha valamilyen módon kötődünk a szóban forgó dolog értékességéhez – jobb szó híján: átérezzük annak értékességét. Ha a kötődés alapú felfogás mellett kötelezzük el magunkat, nem lesz szükség arra, hogy kitaláljuk, mi a világ elképzelhető legjobb jövőbeli állapota, ami felé menetelnünk kellene, és aminek megvalósítása érdekében ezt vagy azt kellene tennünk. Jelenlegi kötődéseinket kell megvizsgálnunk, és azokkal összhangban kell cselekednünk.

Scheffler szerint kötődéseink természetüknél fogva konzervatívak. Az ötödik fejezet erről a konzervativizmusról és az időhöz való viszonyunk racionalitásáról szól. A szerző szerint értékrendszerünk időbeli értelemben nem semleges (temporal neutrality), hiszen értékalapú kötődést kizárólag létező dolgokkal tudunk kialakítani. Az időbeli semlegesség feltételezése (pontosabban annak feltételezése, hogy amikor nem vagyunk semlegesek, irracionálisan járunk el) és egy kötődési szempontokat kiiktató, mindenki iránt egyenlő kötelességeket előíró álláspont Scheffler szerint lényegében egyenesen vezet ahhoz, hogy a filozófia mindenféle fejtörők megoldásával foglalkozzék, és rajtuk keresztül próbálja megtalálni a jótétemény elvének üdvözítő megfogalmazását. Ez azonban tévút. Nem tudunk kötődni egy jövőben megszülető regényhez, vagy jövendőbeli barátokhoz, akiket még nem ismerünk. Ennek megfelelően az emberiség jövőjéhez, a jövendőbeli generációkhoz való viszonyunkat is jelenlegi kötődéseinken keresztül kell leírnunk. Feladatunk: felismerni a kötődéseket, és amint felismertük őket, azoknak megfelelően járni el.

A recenzens be kell vallja, legyen bármilyen meglepő is az eddigiek fényében: régen olvasott olyan idegesítő könyvet, mint Scheffler legújabb munkája. Ennek két oka is van. Az egyik a recenzens elvárásaiban keresendő: kellemes, 135 oldalas, strandon olvasható olvasmányra vágyott. Joggal, hiszen a kiadó leírása szerint a könyv nem csak filozófusok számára befogadható, továbbá rövid, lendületes és magával ragadja az olvasót. Ehhez képest a filozófiában viszonylag jól képzett recenzens egyetlen pillanatig sem érezte, hogy figyelme akár egy pillanatra is lankadhatna, öt oldal átszundikálása után is gond nélkül fogja érteni, hogy mi miből következik. Meglehet, hogy a nem filozófus olvasó a könyv fő üzenetét üzembiztosan megérti – de ahhoz, hogy az ember átlássa a központi állítást, tudniillik hogy a jelenlegi kötődéseink alapján igen jó okunk van klímavédelemmel foglalkozni, nem szükséges ennyi oldalt elolvasni. Az állítás mellett felhozott érvek megértése viszont már egy filozófiával professzionálisan foglalkozó olvasó számára is kihívást jelent.

Mi több, az érvek megértése nem csupán azért kihívás, mert magukat az érveket nehéz megérteni, hanem azért is, mert a fogalmak viszonya és az érvek menete gyakorta nem tisztázott. A recenzens nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a kötet azért érződik az elvárhatónál kevésbé egyenes vonalvezetésűnek, mert Scheffler az előző könyv javított kiadását írja, a korábbi kritikákra adott válaszait betoldozgatja a saját gondolatmenetébe. Ha a szerző elsősorban nem filozófusoknak szánja munkáját, akkor érthető, hogy meg akarja kímélni őket az akadémiai filozófiában megszokott száraz, folyton definíciókkal operáló, minden részérv helyét és jelentőségét alaposan kifejtő írásmódtól. Gond akkor van, ha e rokonszenves törekvés hatására a szövegből kimaradnak az útjelzők, amelyek hiányában még egy filozófusnak is küzdenie kell, hogy megértse, bizonyos részletek pontosan milyen szerepet is játszanak az érvelésben.

Mindazonáltal a recenzens nem bánta meg, hogy megküzdött Scheffler könyvével. Ha nem győzték is meg az érvek arról, hogy úgy kell látnia az emberiség jövőjéért hozott áldozatok kérdését, ahogy Scheffler látja, azt mindenképpen megmutatták: igenis érvényesen érvelhetünk egy olyan elmélet mellett, amely sok aspektusban nagyon különbözik a szakirodalomban megszokott állásponttól. És ez sem kis dolog.

 

Szólj hozzá!