friss műút

-ról, -ről

Baranyák Csaba

Baranyák Csaba

Baranyák Csaba 1967-ben született Szigetváron, jelenleg Budapesten él. Középiskolai tanár, irodalomkritikus. Írásainak témája főként a jelenkori magyar irodalom. Tanulmányai, kritikái a Műúton kívül az Alföld, a Kalligram, a Prae, az Iskolakultúra hasábjain jelentek meg. A kortárs irodalmon kívül a narratológia és irodalomelméleti kérdések foglalkoztatják.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Baranyák Csaba: Szaros-e a csizma?
(Háy János: Kik vagytok ti? Európa, 2019)
2019. október 10.

Még mondja valaki, hogy hiány van irodalomtörténetekből. Csak az utóbbi három évtized magyar irodalomtörténeti szintéziseit sorolom: Kulcsár Szabó Ernő heves vitákat gerjesztő  könyve, A magyar irodalom története 1945–91; a Szegedy-Maszák Mihály nevével fémjelzett, szintén élénk szakmai diszkurzust kiváltó sokszerzős vállalkozás, A magyar irodalom történetei; a 2011-ben Gintli Tibor főszerkesztésében megjelent Magyar irodalom; Grendel Lajostól A modern magyar irodalom története (2010, 2019), hogy az Irodalomtudományi Intézet háromkötetesre tervezett, lassan formálódó kézikönyvét, a neospenótot és Szerb Antal 2019-ben újfent piacra dobott Magyar irodalomtörténetét ne is említsem. Ebbe a sorba illeszkedik (?) Háy János Kik vagytok ti? (a továbbiakban Kvt) című munkája, mely közönségsikere dacára (vagy épp ezért) némileg paradox módon egyszerre látszik megosztani és egyesíteni az irodalmárokat. (Ld. Fűzfa Balázs[1] és Margócsy István[2] recenzióit, Melhardt Gergő kritikáját[3], továbbá Melhardt és Arató László egymással dialógusba lépő Facebook-bejegyzéseit.)

Nevezett összefoglaló munkák dömpingje mintha árnyalná a tézist, miszerint „[a]z irodalomtörténetek vagy a nagy irodalomtörténeti kézikönyvek ma bizonyosan nem az irodalom primer igényeiből származnak”.[4] Ha igaz is a lyotard-i alapvetés a nagy elbeszélések lehetetlenségéről, igény ezek szerint mégis mutatkozik az átfogó történeti narratívákra, legfeljebb keserűen vesszük tudomásul: az irodalomtudomány ma sem képes rá, hogy „egyértelműen biztosítsa az irodalomtörténet lehetőségét”.[5] Egyáltalán mennyire átfogó Háy műve, vélhetően mi a jelentősége, miért és kik értékelik jó eséllyel nagyra, illetve kiknek lesznek valószínűleg erős fenntartásai, s hogy ezek mifélék — kritikámban ezt igyekszem körüljárni.

Nem szeretném a történeti áttekintések kapcsán minduntalan kísértő kérdéseket feltenni, hogy X Y miért maradt ki a kötetből, X szerző miért kapott csak pár sort vagy oldalt, Y meg a sokszorosát. Elfogadom, hogy Háy vállaltan szubjektív irodalomtörténetet alkotott, azokról írt, akikről személyes mondanivalója volt. Tette ezt közel 700 oldalon 30 magyar költő, író portréját több-kevesebb alapossággal megfestve Bornemiszától, Balassitól kezdve Petriig és a dalszövegíró Vígh Mihályig. Magyarán nem hozott, nem is hozhatott létre „rendes” irodalomtörténetet. Számtalan interjújából tudjuk, nem a kánont akarta megrengetni, csupán élővé, élőbbé tenni a kultuszukba belemerevedett alkotókat — hús-vér, esendő emberként közelebb hozva őket az olvasóhoz. A kérdés leegyszerűsítve számomra az, hogy miféle olvasókat képes megszólítani a kötet, milyen stratégiát használ ennek érdekében, milyen hatásfokkal teszi ezt.

Amennyiben az irodalmár fő célja nemzeti klasszikusaink szoborrá merevedésének megakadályozása, alighanem megkerülhetetlen az életpályáikat övező tévhitek, mítoszok lebontására tett kísérlet. Ma már világos, hogy a posztstrukturalizmusnak nem sikerült diszkreditálnia a szerzőt, nyilván Háy könyvének sem rovom fel az életrajzi megközelítéseket (túlsúlyukat már inkább). Még akkor sem, ha (Margócsyval, Melhardttal, Aratóval egyetértve) nem hiszem, hogy bármiféle (akárcsak részben) irodalomtörténeti jellegű munka nélkülözheti a vitán felül kanonikus SZÖVEGEK (legalább érintőleges) nyelvi–poétikai, retorikai–stilisztikai megközelítéseit. Mintha feledésbe merült volna a kötet saját intése: „egy alkotó akkor tud igazán pazar gondolatokhoz jutni, amikor konkrét mű kapcsán beszél a művészetről”. (523) A Kvt-ben A közelítő télről annyit tudunk meg, hogy nyitányával „el lettünk találva” (71); az Előszóról, hogy „szürreális víziói” vannak (86); az Ágnes asszonyról, hogy hatott rá a ponyvairodalom (124); a Barbárokról, hogy „a lelki és egzisztenciális nyomorúságot expresszív erővel rakja fel” (307); a Pacsirtáról mindössze pársoros zanzát találunk (425); a „slágerversek” (520) közé sorolt Ódáról és Eszméletről pusztán annyit, hogy a Hazámmal, A város pereménnel, a Külvárosi éjjel egyetemben a „naggyá levés terheli meg őket” (536), és így tovább. Lássuk be, irodalmi–esztétikai megközelítésnek ez édeskevés, hiszen ennyiből nem derülhet ki, miért, mitől értékesek vagy értéktelenek a szóban forgó műalkotások; az odavetett minősítések maximum a Háy által is kárhoztatott publicisztikai szintet hozzák. Ám ha el is fogadom a laikus érdeklődést minden bizonnyal kiszolgáló biografikus alapozást, egy idő után feltűnővé válhat, hogy a kultikusságot nem sikerül maradéktalanul felszámolni. Például Balassival kapcsolatban „minden újabb igazságtevés a korábbi legendák tükrében csillan meg, s nem tudhatjuk […], másutt mennyire őrizzük mi is a legendát” (33); „mégsem tudhatunk sem igaz, sem hamis Petőfi-képet rajzolni, mert […] mindegyik megáll a maga lábán, csak nézőpont kérdése” (97); „Jókairól nehéz pontos leírást adni, hogy valójában ki is az, akit keresünk!” (181); „Mi igaz, mi nem, ki tudja. A sok emlék és a sok interjú sejtelmes homályban tartja a szerző (ti. Pilinszky) életét”. (593) De lehet, hogy szándék és megvalósulás ezen antinómiája rejtve marad a célközönség előtt, akik talán olyan humánértelmiségiek, mint történelem- vagy angolszakos barátaim, akiket abszolút hidegen hagytak a jelen recenzióban is felrótt aggályaim, helyette a könyv egyedi stílusát, olvasmányosságát, információgazdagságát emelték ki. Vagy azok a magyartanárok, akik minden esélyt megragadnak a kultúraközvetítésre, ezért nemcsak a szlenges nyelvhasználatban látnak tanítványaik érdeklődését felcsigázandó lehetőséget, de talán az olyan passzusokban is, mint „egy irat szerint lóért vásárolt kurvákat” (34); „szifiliszes alkoholista barom” (282); „a kukkolók megnyalhatják a tíz ujjukat” (320); „fül- és idegtépő csörömpölés” (378); „a vetésforgóban váltakozó nőismerősök”. (480) Végre nem a tankönyvízű Balassi, Ady, Móricz, Babits, Szabó Lőrinc…

A továbbiakban a kötetnek (vagyis az ezúttal szépírói szerepében csak marginálisan feltűnő alkotójának) a leggyakoribb előfeltevéseit gyűjtöm csokorba, a professzionális olvasók várható fintorgását előre jelezve. Háy szerint a morális paradigmának „semmi keresnivalója a művészet területén”. (135) Sorjáznak a művekbe emelt erényt, erkölcsöt elutasító kijelentések, hiszen „a művészettől idegen mindennemű ideologizálás”, „beázalgása az irodalom működésébe általában a legnagyobb kerékkötője a magyar irodalomnak”. (397) Alapjaiban méltányolható álláspont, csakhogy az ex cathedra megfogalmazáson túl (Vajon a Tartuffe, a Lear király, a Bűn és bűnhődés vagy az Iskola értelmezhető-e a moralitás negligálásával?) a mérce következetlen alkalmazása is zavart okoz. Mert hiába moralizáló mű a Jónás könyve, „ennek ellenére ez tűnik Babits munkái közül esztétikailag is a legstabilabbnak”. (396) Egy oldalra rá kiderül, művészileg ez mégiscsak bukás volt… Berzsenyi, Vörösmarty, Arany textusainak ideologikusságát nem bocsátja meg Háy, különösen Arannyal szemben kíméletlen. Szerinte a Toldit és a nagykőrösi balladákat is az elvárások, a „nemzetet szolgáló hozzáállás” szülte (131, 133, 141), tudomást sem véve a koncepcióba nem illő Ágnes asszonyról, Bor vitézről vagy a nemzeti költő státuszát megingató Letészem a lantot sorairól, Az elveszett alkotmányról és A nagyidai cigányokról. Petőfi agitatív, indulati líráját (117–119) ellenben — költészetet és életvalóságot művészetelméletileg roppant problematikus módon egybeolvasva — mentegeti, és meglepő módon József Attila, Petri esetében sem merül fel a morális vetület. Mondhatjuk, Arany még olcsón megúszta; a Kvt Szabó Lőrinc ellen egyenesen vádat emel immorálisnak titulált élete és írásai okán. Ekkor az elmélet szintjén már nincs szó életbeli cselekedetek és művek egymásba csúsztatásáról, a tettek szövegek helyetti megítéléséről: „Kell nekünk azzal foglalkoznunk, hogy valójában mi történt, és ezt hogyan formálta, deformálta a költemény?” (490) Viszont ez esetben miért képezi a vádirat részét Szabó nőkhöz, pénzhez, nácizmushoz való viszonya?

Ideologikusan „nem tudunk világot megközelíteni, csak világértelmezést. A világértelmezések pedig azzal kecsegtetnek, hogy lehetséges a lét mentesítése a lét súlya és traumája alól, pedig nem”. (397) Tekintsünk el most az állítás reflektálatlanságától, ugyanis  aligha tudjuk a világot mint olyat megérteni. Richard Rorty szavaival: „Csak a világ leírásai lehetnek igazak vagy hamisak. A világ magában — az ember leíró aktivitása nélkül — nem lehet az.”[6] A műalkotás alapjává tett létélmények artikulálásával eljutottunk az író–esztéta már A gyerekből jól ismerhető ars poeticájához, miszerint a műalkotás tétje a lét, nem a szépség. E tételmondatot más-más szavakkal, de a Kvt is sokszor ismétli, például: „mennyire fontos, hogy egy alkotó megőrizze a lét mélyebb rétegei iránti figyelmet” (75); „a lét minden jelentős irodalmi mű belső motorja”. (376) Nem szerencsés, ha a mű nyelvi kérdéssé válik, mivel az elsősorban valóságkérdés. (109) Magyarán a lét traumatikusságán kívül lényegében minden, a nyelvi vonatkozások is csak a dizájn részét képezik. Erről csupán annyit jegyeznék meg, hogy Petőfi köznyelvi váltását illetően épp Háy hívja fel a figyelmet nyelv és valóság kapcsolódási pontjaira, továbbá a Harmadnapon Pilinszkyjéről maga is elismeri: „a nyelv határainak szinte laboratóriumi feszegetése” (600) nélkül e költészet nem tudott volna megújulni… A legtöbb elmarasztalást e vonatkozásban persze a homo aestheticus Kosztolányi kapja: „minden eszmeiség, akár a morális paradigmák, akár valamiféle szépségidea […] esküdt ellenségei a műalkotásnak” (414); „a versekben szereplő én soha (sic!) nem él át direkt érzelmeket. Evidens érzések és érzelmek helyett negédességet vagy érzelgősséget találunk, az emberi lét publicisztikus megfogalmazását”. (416) Az „élményszerűség hiánya” (61), a „testetlen műviség” (56), „az emberi lét lényegét, a szellemi működést is meghatározó biológiai mozzanatok” lehasítása (376, 387), a „testrejtés” (608) jó pár költő versein, életművén van még számon kérve, elég elolvasni pár bekezdést Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Babits, Pilinszky költészetéről. Valódi érzelmek helyett marad a szentimentálisnak, nemzetinek mondott „hevület” (57, 77), a „mesterkélt költői hevültség” (416); még a tárgyias nyelvi sűrítés, elhallgatás poétikáját követő kései Pilinszky-líra is „nagyot mondani akarása”, „hevültsége” (606) miatt lesz felelősségre vonva. Miközben értem az okfejtés logikáját, nem tisztázódik megnyugtatóan előttem, mit gondoljak az evidens, valódi érzelmekről? A testi–lelki szenvedés, a halálfélelem minek számít? Vagy hiábavaló keresni az elmúlás gyötrelmeit a Februári óda, az Ének a semmiről, a Balázsolás soraiban? És tényleg nélkülözi a biológiai mozzanatokat a Szerenád vagy az Énekek éneke?

A kötet alkotáslélektani, kritika- és elméletellenes eszmefuttatásai („[a]z önteltnek is nézhető hit nélkül, hogy én vagyok képes megragadni a világot, rajtam keresztül mutatkozik meg a mindenség, e nélkül a hit nélkül nincs alkotás” — 594; „nem túl bonyolult a kritikusi attitűd, legfeljebb időnként a kritika szövege bonyolult, mert a szerző gondolkodás és írás helyett az elmélet tanulmányozásával múlatta az időt” — 380, stb.), valamint az intranzigens ideológiaellenesség és a lét primátusát hirdető szólamok kapcsán lehet olyan érzése a Háy-életpálya ismerőinek, hogy ezekkel már találkozott a régebbi írásokban, interjúkban. A megfogalmazott gondolatok érvényessége természetesen nem emiatt kérdőjeleződik meg, hanem azért, mert mantrázásuk holmi birtokolható, egyedüli igazságok gyanújába keveri őket, rávilágítva a Kvt esztétikai ideologikusságára. Ami ugyan minden metanyelvi, metaretorikai eljárás velejárója, de nem feltétlenül ily mértékű asszertivitással és ennyire önismétlő módon. Tudniillik a Kvt-ben mindig motorokat gyújtanak be (81) vagy épp izzítanak (121), ezek néhol titkos motorok (57), néhol belső motor (376, 400); a szerelmes vers, írhatta Balassi, Petőfi vagy Reviczky, maximum a kamaszt képes meghatni (29, 115, 169); Ady felnyomja, Petri csak felbaszná a szaros csizmát az asztalra (267, 665); hol a sikamlósság taknyos, hol az érzelgősség (115, 278); a magyar költők, mint láttuk, folyton csak moralizálnak és hevülnek — nem folytatom.

Okos, gondolatébresztő megállapításokat éppúgy találunk a Kvt-ben, mint vitatható, téves állításokat, sajnos utóbbiakból többet. Kétségtelen, hogy a Petőfi által versben hagyott leírás, elbeszélés a modern költészetben azért hiányzik, mert átkerül a prózába. (116) Vagy miért ne tűnhetne a Szabad ötletek jegyzéke terápiás szöveg helyett az analitikusát meghódítani akaró rendkívüli intellektus manipulatív ügyeskedésének? (541) A Weöres Sándor különcségét érő szakmai vádra reagálva Háy evidensen azt emeli ki, milyen közvetlenséggel képes megszólítani bennünket ez a költészet. (578) Hogy az Arany-életműben „alig akad lírai költemény” (134), nemcsak Az el nem ért bizonyosság (1972!) tanulmányainak fényében meghökkentő, ahogyan a nagykőrösi balladákat lényegében puszta „közéleti üzenetnek” (141) tartani szintúgy több mint kétséges. Csak egy pillanatra ütköztem meg azon felvetésen, hogy Arany rossz regényíró lett volna — az indoklás szerint a példaként említett Tetemre hívás csak a költői kellékek révén hat, amúgy primitív a sztorilájn. (132) Mert hát miért kéne megfosztani a verset a nyelvi eszköztártól, tán csak nem azért, mert a létkérdéseket leszámítva minden a „dizájnhoz” tartozik? Arany rossz regényíró lett volna… De nem regényíró lett. Per tangentem a determinista Háy-epika szerint minden ilyesfajta kérdés értelmetlen, a dolgok alakulása szükségszerű. A Csongor és Tünde nem epikus mű, lévén drámai költemény (82), Ady istenes versei tudomásom szerint nem „hagyományos fohászversek” (270), a Tücsökzenében nem szonettek szerepelnek (573), s a nyelvújításról sem olvastam még olyat, hogy a felső-tiszaháti nyelvjárásra silányította le a magyar nyelvet. (65) Szintén nem folytatom, megtették, megteszik helyettem mások.

Mivel irodalomkritikusi énem felülkerekedett a naiv olvasóén vagy a tanárén, szeretném egyértelművé tenni: minden fanyalgásom ellenére üdvözlöm a Kvt megjelenését, fejet hajtok a belefektetett ötévnyi munka előtt, és túlzásnak tartom Melhardt Gergő véleményét, hogy „talán a legnagyobb szerencsétlenség, ami a magyar irodalomtörténettel […] történhetett”.[7] Drukkolok, hogy vitára ingerlő elgondolásai adekvát és minél nagyobb olvasótáborra találjanak, akik majd eltöprengvén a leírtakon eldöntik, mennyire szaros az a bizonyos csizma, s felkerült-e az asztalra. Hogy elmondható-e a könyvről és szerzőjéről: „Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én.” (267)

Appendix. Jelen recenzió már átesett némi szerkesztői közbeavatkozáson, mikor Melhardt Gergő és Arató László témába vágó írásaival találkoztam. Nagy port vertek fel, ezért utólag és érintőlegesen ugyan, de reflektálok rájuk. Mindegyik a Háy-projekt éles hangú elutasításán alapul. Melhardt az egyes alkotókhoz (pl. József Attilához, Hajnóczy Péterhez) való apologetikus hozzáállást, tehát a könyv nemegyszer akaratlanul is kultikus beszédmódját ugyanúgy elmarasztalja, mint az értelmezést háttérbe szorító referencializáló beállítottságot és a férfiközpontúságot — ebben egyetértek vele. Ám kritikus kollégám nem képes meggyőzően bizonyítani (mert nem is lehet), hogy a Kvt egyértelműen a tudományos diskurzusba történő belépés szándékával íródott, az ő fogalmazásában: „ez volna » magyar irodalom mértékadó története — […] azt így is el lehet beszélni”.[8] 30 szerzővel?? — vetném közbe. Ez esetben viszont nem, vagy csak részben válnak relevánssá a tudományosság alapvető kritériumait (nincsenek hivatkozások, bibliográfia stb.) hiányoló szarkasztikus megjegyzései. Így érvényét veszti a kánon elmaradó átrendezésének kifogásolása is. A hiányolt kanonikus szubverzió inherensen sem szükségszerű, ugyanis nem ez, nem ennyi a kánon, ráadásul Háy vállalkozása sem ígérte a felforgatását. Ebből következően hiába szeretné Melhardt kizárólag a tudományos közösséggel megítéltetni a kötetet; ha azt marketingje, alcíme, hanghordozása, felépítése (ld. a tárgyilagos tudományos stílustól teljesen elütő laza, ironikus–frivol hanghordozást és a fejezetek közé illesztett — ugyan „fékezett habzású”, de — szépirodalmi textusokat: Morzsamagyarok, Sanyika stb.) csak fenntartásokkal pozicionálja irodalomtörténetnek, akkor a laikusok véleményalkotási joga sem vitatható el.

Arató László ugyancsak túldimenzionálja Háy könyvét, lehetséges hatását. Egyrészt jogosan támadja a kötet túlzottan pozitivista, életrajzközpontú szemléletét, helyesen mutat rá egyes életművek, főként Arany költészetének leegyszerűsítő, avíttas tárgyalására. Másrészt túllő a célon, amikor próféta módjára megpillantja a jövőt, melyben a hetyke, ósdi irodalomszemléletű Kvt gondot fog okozni neki. Tudniillik levezetése alapján a démonizált kiadvány — tömegesen jutva el a megcélzott ifjúsághoz és pedagógusokhoz — veszélyeztetni fogja az iskolai gyakorlatban már jórészt meghonosodott műközpontú irodalomértést, irodalomtanítást. Ha valóban e forgatókönyv valósulna meg (írásba adom: nem így lesz), az két dolgot biztosan jelentene: 1. Kamu, hogy a mai fiatalok alig olvasnak, fake, hogy a magyartanárok vérüket adnák egyetlen kamasz mintaolvasóért; valójában már egy implicit olvasóval is beérnék. (Iser szellemétől kérek elnézést az átértelmezésért, az olcsó poénért…) Lám, még a 700 oldal sem riasztja vissza a diákokat, hogy jobban értsék az irodalmat, kivétel nélkül ott rejtegetik a padjukban „a háyt”, stikában órákon is ezt olvassák, szünetekben fátyolos szemmel beszélnek róla, a mobiltelefonok érintetlenek, zavar támadt az Erőben. 2. Nem igaz, hogy az irodalomtanítás figyelme ma már a tanárok jelentős részénél a művekre irányul az életrajzok helyett (ahogy Arató helyesen állítja), ha egyetlen könyv hatása irodalomoktatásunkat a kiváló tudós tanár által vizionált veszélybe sodorja. Arató azon véleményével sem értek egyet, hogy csak a diákok előítéleteit (?!) legitimáljuk, ha (mint Háy teszi) Berzsenyi nyelvét élvezhetetlennek, elavultnak tartjuk. Jókai esetében megtehetjük ugyanezt (Arató László is megtette interjúiban!), Berzsenyinél tilos?

Mi tagadás, engem kissé meghökkent a két irodalmár majdhogynem dzsihád-jelleget öltő fellépése a Kvt ellen. (A fellépés maga nem!) Indulataik remélhetőleg nem válnak kontraproduktívvá, csakhogy elfedik a valószínűsíthető realitást, amit némi bölcsességgel (példák erre Margócsy István amúgy metszően ironikus, mégis visszafogott megszólalásai[9]) nem oly nehéz belátni: meglehet, Háy munkája nem használ az irodalom, az irodalomtörténet, az irodalomtanítás ügyének, de hogy nem árt, szerencsétlenséget pláne nem idéz elő, az szinte bizonyos.

 

[1] Fűzfa Balázs: Egyszemélyes popzenekarok?, Élet és Irodalom, 2019. május 31.; elérhető ITT

[2] Margócsy István: Kisebbségben, Élet és Irodalom, 2019. május 31.; elérhető ITT.

[3] Melhardt Gergő: Ellenpélda, Jelenkor, 2019/7–8, 875–884.

[4] Kulcsár Szabó Ernő: Az irodalomtörténet(írás) problémája, Alföld, 2012/3, 36.

[5] Paul de Man: Olvasás és történelem, ford.: Nemes Péter, Osiris, Budapest, 2002, 94.

[6] Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford.: Boros János – Csordás Gábor, Jelenkor, Pécs, 1994, 19.

[7] Melhardt, I. m., 875.

[8] Melhardt, I. m., 877.

[9] Margócsy: I. m. és Károlyi Csaba: „Irodalommal foglalkozni jó”. Beszélgetés Margócsy Istvánnal, Élet és irodalom, 2019. július 19.; elérhető ITT

 

Szólj hozzá!