friss műút

-ról, -ről

Kustos Júlia

Kustos Júlia

1996-ban született Szombathelyen. Budapesten él, tanul, ír. 2018-ban Móricz-ösztöndíjban részesült, első verseskötetén és regényén dolgozik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Kustos Júlia: Test, trauma, társadalom, történelem
(Földes Györgyi: Test — szöveg — test. Testreprezentációk és a Másik szépirodalmi alkotásokban. Kalligram, 2018; Takács Miklós: Sebek és szavak. Traumakultúra, traumairodalom. Kalligram, 2018)
2019. október 02.

Két nagyon pontos, összeszedett és a magyar nyelven írt irodalomtudományos szakirodalmat, azon belül is elsősorban a korporális narratológiát, valamint a trauma kulturális és irodalmi vonatkozásait bővítő és árnyaló könyv jelent meg 2018-ban. Ezek Földes Györgyi Test szöveg test és Takács Miklós Sebek és szavak című munkái, melyeket később önállóan is tárgyalok, azonban elsőként a két kötet együttes megjelenéséről (különösen, mert egy kiadó, a Kalligram adta ki), azoknak útkijelöléséről és az általuk képviselt irányvonalról szólok. A címben feltüntetett négy kulcsszó (azon túl, hogy frappánsan alliterálnak) a legfontosabb szövegszervező elemek, mivel Földes és Takács tanulmányainak kiindulási pontjai rendszerint ezek köré a fogalmak köré szerveződnek.

A két kötet más-más utakon és megközelítések révén, de hangsúlyozottan az irodalmi szöveg és az individuum közti kapcsolatok feltárásának szenteli magát többek közt a kultúrtörténet és kultúratudomány, a történelemtudomány, a pszichoanalitika, a feminista irodalomkritika tükrében. A szépirodalom az individuális és a kollektív trauma szemszögéből összekötő kapocs. A korporális narratológia felől közelítve a test a szövegszervezés fókusza. A kulturális trauma erős identitásképző funkcióval jár: az élmény pedig a test médiumától elszakadva akar egy másik médiumon keresztül „testet váltani”, „testet ölteni”, s ennek köszönhetően kerül feldolgozásra. A test hordozóként, viszonyítási pontként, a szöveg origójaként szerepel, narratívája elszakíthatatlan másságától, fogyatékosságától, marginalizáltságától, a textus szexualitásától (vagy: a szexus textualitásától). A fentebb kiemelt gondolatok a kötetek bizonyos szövegeinek kiindulópontjai, szándékoltan esetleges kiragadásukkal arra szeretnék rávilágítani, milyen komplex és ígéretes párbeszédbe tudnának akár lépni egymással az egyes tanulmányok megközelítésmódjai, tézisei és a szövegek egyéni célkitűzései.

A két, egymással jól rezonáló tanulmánykötet kvázi egy időben történő megjelenése több dolgot is jelez. Elsőként azt, hogy a traumatikus történelmi eseményekkel/állapotokkal (a több helyen tematizált holokauszt, valamint ’56 és az azt követő társadalmi berendezkedés) való szembenézésre végre megérett az idő — saját szókincséből merítve: a feldolgozás egy metareflexív fázisába érkezett. Másodszorra: hogy az elméleti és filozófiai iskolák termékeny működésmódjukkal ahhoz a stációhoz érkeztek, ahol a nem bölcsőnek számító nyelvi és kulturális területen is készen áll az irodalomtudomány több, tematikus kötetnyi anyagot az irodalom- és kultúratudomány, valamint a filozófia számára közre bocsátani. Harmadszorra: hogy a modernségből kinövő individuum, bármennyire is a világháborúk és a globalizáció mentén értelmezi magát (ad absurdum normalizált pontokhoz bőrszínét, vallását, nációját, származását, szexuális orientációját), még erősebben jelen van a(z elemzett) szövegekben a saját test mentén írt történelmi reflexió: Földesnél a Galgóczi Erzsébet munkáit tárgyaló „törvényen kívüliség”, Földes Jolán és Agota Kristof szerzői identitásának kérdései, továbbá az általuk alkotott narrátorok személyisége, nyelvüknek és származásuknak határvonalai; Takácsnál a Mrs. Dalloway-elemzés a szerkesztés és a tükörjáték fontossága, a Sóvirág-előadások árnyaltságának tárgyalása, vagy az Austerlitz intermedialitásában rejlő traumaközlő — vagy éppen traumát közölni képtelen — nyelvi és képi jelekről szóló rész. Ami pedig jelen kritikában a legfontosabb: hogy az elemzett szövegek ezekben az interpretációs mezőkben valamiféleképpen újra megszületnek, felszabadulnak és aktív útra indulnak, ahol ellentmondásoktól ugyan nem mentes, de annál gazdagabb recepció alakul köröttük.

A kötetekben közös, hogy kérdéseik és feltevéseik szorosan kapcsolódnak a szövegszervező eljárások motivációihoz és módozataihoz. Szövegeik kapcsolatot feltételeznek és bizonyítanak a psziché poszt-traumatikus működésmódjai, illetve a marginalizáltság kiindulópontjai és az irodalmi szöveg szoros olvasatából elősejlő (a szavak szintjén vagy akár a deiktikus elemek vonatkozási tereiként) vagy motivikusan, önmagát tükörjátékokkal exponáló mikró- és makróeljárásai között. Összefüggést teremtenek a szöveg mögött álló narrátor mint individuum pszichéje és önexponáló eljárásai közt, ezt azonban (szerencsére) a tulajdonképpeni szerző életrajzi részleteivel való (felesleges) foglalkozás helyett nagyon alapos elméleti kutatómunkával igyekeznek megoldani.

A kötetek szövegeinek nagyszerűsége többek közt abban is rejlik, hogy képesek az irodalomtudomány „elefántcsonttornyából” kimenteni a tárgyalt elméleteket és témákat, és egy olyan gyakorlati elemzés és gondolatmenet tárgyává teszik őket, melyek révén a szövegek interdiszciplináris területre vándorolnak. A kultúratudomány, a pszichológia és az antropológia területeit is bebarangoló szövegek az intermedialitás szempontjait mozgósító határokon elhelyezkedve összetett módon tárgyalják témáikat.

Földes Györgyi harmadik önálló kötetének, A Test szöveg testnek előszavában iránytűt ad a kötet olvasásához, tisztázza szövegeinek keletkezését, azoknak időbeliségét, a kötetben pedig az egyes címekhez rendelt lábjegyzetek magyarázzák, milyen konferencián hangzottak el, avagy mely kötetben, folyóiratban publikálták őket először. A kötet rendező elve a tematikus válogatás volt. Az első fejezet egy nagyon pontosan megalapozott, tág terekre barangoló, ugyanakkor feszes fókusszal bíró elméleti keretrendszert nyújt, mely lehetőséget biztosít a fontosabb elméleti különbségek artikulálására, az elméleti irányzatok közötti eltérések kiemelésére. Ezt a keretet tematikus blokkok követik, melyek tanulmányai nagyon pontosan illeszkednek a lefektetett elvekhez, s csak néhány esetben tapasztalható redundancia az elméleti bevezetőben már tárgyaltak, illetve a tanulmányban foglaltak közt. A kötet tematikus egységei a következők: A valahányadik nem, A transznacionalitás női aspektusai, A zsidó Másik. Kulcsszavakkal összefoglalva, Földes a testet a feminizmus, a zsidóság, a másság, a marginalitás, az egzotikum, a fogyatékosság (utóbbi kettőnél a freak-show-k kultúrtörténeti vonatkozásainak) tükrében vizsgálja. Az elemzések során Földes válogat a kánonból kimaradt (Lesznai Anna), saját korukban kevéssé értett és vizsgált (Czóbel Minka, Galgóczi Erzsébet), a kortárs recepcióban a testtematikát érintő elemzésekkel már megközelített (Darvasi László, Agota Kristof), avagy még kevéssé olvasott (Marie NDianye) szerzők műveivel foglalkozik. A kötetben az elméleti keret tágassága mellett az időbeliség változatossága is megfigyelhető: Szabó Dezső nőképéig visszanyúlva, majd a kortársakig ívelve építi fel (Csobánka, Darvasi, Turi) a kötetkompozíciót.

Az A valahányadik nem című egységben nagyon izgalmas kiindulópontot exponál a nőiséget, „asszonysorsot”, női karaktereket mozgató/tematizáló szövegek olvasatához, így próbálja Szabó Dezső nőgyűlöletét egy kultúrtörténeti–korai pszichoanalitikai avantgárd irányzathoz csatolni, Lesznai Anna költészetét és naplóját a metafizikai önéletíráson és a panteizmuson keresztül az „asszonyi lét” és a Werk dichotómiájában olvasni. Továbbá itt található egy, Czóbel Minka Donna Juanna című drámájáról írott hiánypótló tanulmány, melyben a doppelgänger alakján át elemzi a kora Európa értékrendjének szimbolikus fiktív alakját, a Don Juant helyettesítő női alakmást, és annak fontosságát. Továbbá itt található Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című regényének olvasata is, melyben a leszbikusság és a társadalmi berendezkedés, a helyes és helytelen (törvényen belüli és kívüli) pszichés–szexuális működésmód fontos kérdései kerülnek elő. A Szövegbe rejtett harmadik nem egy korai, de annál kifinomultabb és értőbb kritika Rakovszky mára jócskán kanonizálódó VS című regényéről, melyben Földes a testírás, testelmélet kerete felől olvassa a Vay Saroltát/Sándort tematizáló könyvet és annak addigi recepcióját. A Darvasi László történelmi regényeit tárgyaló tanulmány érzékenyen és pontosan ragadja ki az író szövegszervezésének fontos elemeit (szexualitás és test, burjánzó ornamentika, a szereplők egymás és maguk testén keresztül megvalósuló világpercepciója).

A Földes Jolán, Eva Almassy, Agota Kristof és Marie NDiaye regényei köré szerveződő, A transznacionalitás női aspektusai című egység változatos fókusszal koncentrál a földrajzi és kulturális határokat átlépő — avagy több területi és kulturális értelemben vett hazával rendelkező — szerző munkásságának különböző nyelvvel és identitással kapcsolatos aspektusaira. Izgalmas megfigyelési pont a nyelvek interferenciájának játéka (az Almassynál használt terminus: a nyelvi ikerség), valamint az identitás kettős megképzettsége és az ikerjáték illuzórikus, mesterien kidolgozott narratívája (Agota Kristof Trilógia című regényében).

A kötetet záró, A zsidó Másik című fejezetében Földes Spiró Fogság című regényét vizsgálja, s szempontjai mentén tisztán kiolvasható, hogy a szerző ebben a szövegben tud a legkiterjedtebben kibontakozni (összevetve az elméleti kerettel), hiszen a Másik, a nomád, a testi fogyatékkal rendelkező, és a zsidó identitás mind benne rejlik Uri karakterében.[1] Így aztán A Másik utazása című szöveg egyfajta mesterszonettként áll össze az egész kötet tükrében izgalmas kérdésfelvetéseivel és navigációjával. Az ezt követő Másod- és harmadgenerációs holokauszttrauma feminista vetületben című tanulmány a zsidóság holokauszttraumájának áttételeződő hatásait vizsgálja, s ehhez idézi Hirsch elméleti keretét a trauma átadhatóságáról, Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című családregényét és Turi Tímea A boldog Kertész című esszéjéből a szerző saját családján belüli kapcsolódási pontjait a holokauszt-traumához.

Földes átkalibrálja a szerzőről, valamint a narrátor testéről és fizikai viszonyulásairól (a test mint a percepció centrumáról) való gondolkodást. Azokban a tanulmányaiban, melyek kifejezetten e köré csoportosulnak (legerősebben a már említett A Másik utazása című tanulmány) a narrátor testét nélkülözhetetlen szöveginterpretációs elemmé teszi — más-más aspektusokból a Galgóczi Erzsébet homoszexualitást tematizáló regényeiben is előtérbe kerül az adott test saját nemét kívánó vágya, és a Don/na Juan/na című tanulmány is kivételes módon rendeződik át a doppelgänger-elméleten keresztül. A kötet szakmai érdemei csaknem kifogásolhatatlanok. Azonban sajnálatos módon a szerkesztői munka (vagy inkább annak hiánya) zavaró réseket hagy. A kötet végéről hiányzó bibliográfia felett még könnyebb lenne elsiklani, viszont a bizonyos szöveghelyeken csonkán álló idézőjelpárok vagy a következetlen hivatkozási rendszer zavaró hibák. A primer szövegek pontos bibliográfiai adatainak hiánya megakaszthatja azt a kutatót, aki a kötet segítségével szeretne valamilyen további munkát végezni egy adott szöveghelyen. Ha ezeket a hiányosságokat a következő kiadás előtt sikerül összegyűjteni, egy „felhasználóbarátabb” második kiadás születhet.

Takács Miklós Sebek és szavak című harmadik önálló kötetének olvasását (utólag) úgy vélem, hogy Kitekintés című utószavának olvasásával érdemes kezdeni, mivel ott található egy nagyon személyes és szép kommentár azzal kapcsolatban, hogy a kulturális traumák csendje miként hálózza be jelenkorunk mindennapjait: milyen fontos helyek váltak az emlékezet helyévé, majd emléktáblájuk eltűn(tet)ése után jelöletlenségükben beszédes helyekké. A kötet különlegessége olvasatomban az intermedialitás felőli és egy kiforrott interdiszciplináris megközelítésmódban rejlik. A könyv, csakúgy mint a Test – szöveg – test, fontos összefoglalója saját témájának, elméleti keretének tárgyalása szép ívet teremt, hiszen az alapvető fogalmak tisztázása mellett alapos munkával tárja fel a kulturális trauma bírálatát, majd az emlékezethely és a generációk közti traumatizáltság folytathatóságával zárul. Takács kötete jól szerkesztett, nem csak a hivatkozások egységessége jellemző rá, de a primer szövegek adataiban és a felhasznált szakirodalom listájában is könnyű kiigazodni.

Földeshez hasonlóan Takács is tág keretrendszert mozgósít, melybe előszeretettel dolgozza bele a művek intermediális működésmódjaival kapcsolatos megfigyeléseit (Sóvirág-előadás, Austerlitz) és az interkulturalitásban rejlő izgalmas kérdésfeltevéseit (Anne Frank és a nemzeti hovatartozás). A kötet rendezőelve a trauma különböző reprezentációs lehetőségeinek a bemutatása. Az elméleti fejezetet és az Anne Frank-tanulmányt — mely mintegy demonstratív szövegként áll közvetlen az emlékezethely és kulturális trauma szakirodalmát áttekintő szövegrész után — a Trauma és… nagy fejezet követi, melynek tanulmányai mind kiegészítő párjai a nagy címnek. Hogy tudatos gesztus-e a trauma töredezettségének ilyenfajta bevonása a kötetszerkesztésbe, nem reflektált, mindenesetre ez a darabjaira töredezettség szépen összecseng a tárgyalt témával.

A második nagy fejezet tárgyalja a trauma és tanúságtétel kapcsolatát (Trauma és tanúságtétel), és Fahidi Éva Sóvirág-előadásának bizonyos elemeit — többek közt a tanú és a hallgató testét, a tanú egyediségét és tapasztalatainak általánosíthatóságát — állítja a középpontba, Kováts Judit Megtagadva című regényén át a trauma és a traumatizáltság egyik alapkérdését járja körül: az erőszak traumatizáló hatását egyéni és kollektív szinteken (Trauma és erőszak). A Trauma és képiség című alfejezetben a G. B. Sebald Austerlitz című regényéhez adott olvasatában a kísértetiesség (a freudi unheimlich) a vezérszál, mely körbelengi a vizualitás szerepét és helyét a kötetben, mint egy múlt idejű esemény rögzítését, mely (a traumatikus működésmóddal egybecsengően) a megörökítés által folyamatos ismétlődésre lesz képes. A szöveg tétjeként tűzi ki annak bizonyítását, hogy Sebald a képek használatával miként tematizálja a trauma ábrázolhatatlanságát. Továbbá a trauma átörökítésének lehetősége („szekunder traumatizáció”) is felmerül — ami a Földes-kötet utolsó szövegével összeolvasva — a holokauszttraumák (elszenvedő vs. bűntudattal küzdő német generáció) különböző megközelítései miatt izgalmas kérdéseket vethet fel. Háborúk mentén szerveződik a Cseres Tibor Hideg napok című regényével (az 1942-es újvidéki mészárlás története) foglalkozó Trauma és tettes-emlékezet című alfejezet. Szintén a háború poszttraumatikus működésmódjának szövegalkotói eljárásaival foglalkozik Takács a Trauma és narrativitás című szövegben, mely Móricz Szegény emberek című novellájában a traumát mint a traumatizált egyént a társadalomtól és a traumatizáló esemény előtti önmagától izoláló eseményt jelöli ki, a bekövetkezett változásokat pedig a közvetlen környezethez (hozzátartozókhoz) való viszonyban követi nyomon. A Trauma és gender ugyancsak a háború egyéni pusztítására fókuszál, azzal a különbséggel, hogy az általános felé mozdítja a perspektívát (Mrs. Dalloway és Septimus tapasztalatainak és érzelmeinek egymásra olvasása). A kötetet két kortárs magyar szerző műve zárja: Nádas Péter Párhuzamos történetekének elemzése a Trauma és kompozíció tárgyalásaként kap helyet, Borbély Szilárd Halotti pompa / Egy gyilkosság mellékszálai című köteteinek vizsgálata pedig a Trauma és jog alfejezetben.

A már említett Kitekintés fontos pontja a kötetnek, mivel itt is újra kinyitja saját kérdését: miben rejlik a Sebek és szavak fontossága. Itt tág irodalmi diskurzusokat jelöl ki, és utolsó szavaival is erősíti az irodalomtudomány társadalomtudományba és szociálpszichológiába való beépülésének hasznosságát. Takács kérdései és elemzései a háború, a holokauszt és a PTSD működésmódjaira koncentrálnak. Szövegeiben megközelítésmódja az elméleti keretben lefektetettekhez mérten vándorol tanúságtétel, emlékezet és az identitást újra-konstruáló narratívák közt. A kötetről általában elmondható, hogy vagy már egyéni recepciójuk során több szempontból vizsgált szövegekre alkalmazza elméleti keretét, ezzel próbálva újra-/felülírni eddigi interpretációs mezőjüket, avagy ismertetni eddigi olvasataikat (Virgina Woolf, G. B. Sebald, Anne Frank, Móricz Zsigmond, Nádas Péter vizsgált művei), vagy valamilyen okból (még) kevésbé kanonizálódott művek felé fordul (Fahidi Éva, Kováts Judit, Cseres Tibor, Borbély Szilárd művei). Takács elemzései az első szövegcsoportot tekintve olykor nem merészkednek messzebbre, mint a puszta keretbeágyazottság, s így a szövegek tétjei nem mutatnak túl az újratematizálás aktusán. A Sebek és szavak nagyszerűsége olvasatomban az elméleti keret alaposságában: a traumakultúra és a traumairodalom történeti áttekintésében, az irányzatok alapos ismertetésében rejlik. Az ezt követő kilenc tanulmány a lefektetett alapok jól átgondolt, illusztratív kiegészítéseként, de akár önállóan is helytálló szövegekként is olvashatók.

 

[1]  „Hősünk, Uri mint értelmiségi, mint római zsidó, mint (enyhén) fogyatékos testű személy az idegen, a Másik tökéletes példája”. (Saját kiemelés: K.J., 299)

 

Szólj hozzá!