A létezés nem más, mint fájdalmas tükröződés, egy ópiumszívó álma, Rúmi-költemény, Shahram Nazeri előadásában, a zarb ostinatója megrezgeti az ablaküveget az ujjaim alatt, ahogy a dob kifeszített bőre is remeg, folytatnom kellene az olvasást, nem Gruber urat bámulni, ahogy eltűnik az esőben, nem a fülemet hegyezve követni az iráni énekes kavargó melizmáit, amelyek ereje és hangszíne pirulásra késztetne sok európai tenort. Meg kellene állítanom a lemezt, így képtelenség koncentrálni; hiába olvasom át tizedszer ezt a különnyomatot, nem fogom fel titokzatos értelmét, húsz oldal, húsz szörnyű, vérfagyasztó oldal, és éppen ma érkezett hozzám, ma, amikor a szabódó orvos talán nevet adott a betegségemnek, hivatalosan is betegnek nyilvánította a testemet, szinte megkönnyebbülve, hogy végre diagnózissal — halálos csókkal — illetheti a tüneteimet, egy diagnózissal, amelyet már csak igazolni kell, hogy elkezdhessük a kezelést, mondta, és követhessük a betegség lefolyását, na tessék, már itt tartunk, elnézzük, ahogy egy vízcsepp legördül, hogy eltűnjön, és végül újra egyesüljön a Nagy Egésszel.
(Mathias Énard: Iránytű [részlet], ford.: Tótfalusi Ágnes)