friss műút

-ról, -ről

Könyves-Tóth Zsuzsanna

Könyves-Tóth Zsuzsanna

(1990, Budapest). A Budapesten született és jelenleg is ott élő zenetörténész középiskolai tanulmányait az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolában végezte, amely nagy hatással volt későbbi életére. Egyetemi éveit a Zeneakadémián töltötte, ahol MA muzikológus és tanári diplomát szerzett, majd zenei újságíróként, rövid ideig könyvtárosként, később a Zeneakadémia kommunikációs igazgatóságán dolgozott. 2017-ben kezdte meg doktori tanulmányait szintén a Zeneakadémián, amelynek jelenleg is hallgatója, mellette zenetörténet tanárként és zenei szerzőként is működik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Színház

Könyves-Tóth Zsuzsanna: Short pause, long pause

2019. szeptember 25.

A miskolci Bartók Plusz Operafesztivál egyik legnagyobb szenzációjának ígérkezett Eötvös Péter 2014-ben befejezett operája, Az aranysárkány magyarországi bemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban június 16-án. A mű egyesek várakozását ugyan nem váltotta be, a többségben azonban egész biztosan mély nyomot hagyott.

A 2019-es miskolci fesztivál alapvetően népszerű operákat felölelő repertoárjába bár nem tökéletesen illeszkedett az Eötvös-mű, mégis egyértelmű fénypontja volt az egyhetes programsorozatnak. Az opera rendhagyó mivoltáról a fesztivál igazgatója, Kesselyák Gergely úgy nyilatkozott, hogy „a darab valószínűleg tényleg kilóg valamelyest a népoperák sorából, […] azonban az Operafesztivál nem akarja megmondani, hogy mitől lesz ma népszerű egy opera. Könnyen lehet, hogy épp Az aranysárkány lesz az, amelyik »populáris irányban is célba talál«”.[1] Valóban, egy alig ötéves karriert magának tudható opera esetében még korai lenne megjósolni, mi lesz a sorsa a későbbiekben, Eötvöst illetően azonban már most kétségtelen, hogy korának nagy operaszerzői közt tartják számon nevét.

Az idén hetvenötödik életévét ünneplő Eötvös Péter, bár sokféle műfajban alkot, hírnevét mára többnyire operáinak köszönheti. Hivatásos zenei pályafutását alkalmazott zeneszerzőként kezdte, így színdarabokhoz és filmekhez írt kísérőzenét. Szintén meghatározó volt számára, hogy éveken keresztül a Vígszínház zenei vezetőjeként működött. Bár korábban is próbálkozott teljes operák írásával, interjúiban szívesen említi első operájaként a Három nővért, amely 1998-ban hozta meg neki a máig töretlen nemzetközi sikert. Azóta nyolc operát fejezett be, s jelenleg a berlini Staatsoper felkérésére ír egyet, illetve erősen foglalkoztatja egy magyar nyelvű, Krasznahorkai László szövegére írt színpadi mű is.[2]

Az aranysárkányt — eredeti címén Der goldene drache — az Ensemble Modern és a frankfurti operaház felkérésére írta 2013 és 2014 között, s ennek megfelelően az ősbemutatóra is Frankfurtban került sor 2014 júniusában. A librettó alapja Roland Schimmelpfennig azonos című színdarabja, amelyet 2009-ben mutattak be Bécsben. Eötvös először Budapesten a Katona József Színházban, Gothár Péter rendezésében látta a darabot, később pedig megnézte Bécsben is Schimmelpfennig rendezésében. A prózában előadott mű nehézsége abban rejlik Eötvös elmondása szerint, hogy csupán öt színész van jelen a színpadon, viszont összesen tizenhét karakter szerepel a drámában, így mindenkinek több szerepben kell helytállnia.[3] A zeneszerző úgy találta, a zene képes segíteni a nézőt a befogadásban, s a végeredmény is erről árulkodik: művét nem operának, hanem zenés színháznak nevezi, s valóban talán Az aranysárkány megközelítése az egyik legprózaibb összes operája közül.

A szöveget saját maga dolgozta át librettóvá Schimmelpfennig jóváhagyásával egy kéthetes hajóút alatt, az angol változatot — amelyet a miskolci bemutatón is hallhattunk — és a szöveg zenéhez való prozódiai hozzáigazítását pedig Vajda Gergely készítette. A végeredmény egy kilencvenperces darab, amely az eredeti negyvenöt helyett huszonkét jelenetből és három részből áll. A történet — mint ahogy arra maga a szerző is felhívta a figyelmet[4] — mintha egy film képkockáiként bontakozna ki a szemünk előtt. Egy prózai színház esetében kevésbé vagy egyáltalán nem lehet megoldani olyan hirtelen jelenetváltásokat, amelyek alapvetően adottak egy film esetében, a zene viszont képes elősegíteni a filmszerű élményt. Talán ezért is tűnik elsőre kicsit töredezettnek a szövegkönyv, ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, látszik, hogy egy több szálon futó történetről van szól, s az epizódok bár külön-külön is értelmesek, a végén kiderül, minden összefügg mindennel. A fő cselekményszál a Németországban illegalitásban élő kínai fiú — The little one az angol szövegkönyv szerint — története, aki egy thai–kínai–vietnámi étterem konyhájában dolgozik. Elkezdi a fogát fájlalni, de mivel névtelenül, egészségbiztosítás nélkül alkalmazzák, és pénze sincsen, nem marad más választás, mint ott helyben kihúzni a rossz fogat. Az amatőr kezelés azonban rosszul sül el, s a fiú elvérzik a konyhában. Testét a falon függő, aranysárkányt ábrázoló szőnyegbe csavarva dobják a folyóba, ahol a fiú teste és lelke megkezdi kétéves hazaútját Kínába. Ezt az elbeszélést szakítja félbe nagyjából minden második jelenetben néhány kisebb életkép: a véletlenül teherbe esett lány, akinek barátja nem fogadja el közös életük ezen fordulatát; a tücsök és a hangya tanmeséje, amely a fiú prostitúcióba kényszerített lánytestvérének kálváriáját mondja el; az étterem vendégeiként feltűnő két légiutas-kísérő, akik tányérukban rálelnek a beteg fogra; vagy a lány nagyapjának története. A téma kétségtelenül mindig aktuális, s e kisebb miniepizódok még több kérdést vetnek fel megmutatva a migráció és illegalitás kérdésének összetettségét.

A szerepeket tehát összesen öt énekesre, egy szopránra, egy mezzo-szopránra, két tenorra és egy baritonra osztották ki. Minden énekesnek van a partitúra szerint egy kiemelt identitása, mely nemére és életkorára vonatkozik. Ezen minőségükben narrátori szerepben lépnek fel, kommentálják, elmesélik a történéseket. Emellett vannak konkrét szerepek is: a főszerep a fiatal nőé, aki a kicsit játssza, s talán éppen kitüntetettsége miatt, ennek az énekesnek — akit a miskolci előadáson Einat Aronstein alakított — több bőrbe nem is kell bújnia. A fiatal izraeli szopránénekesnő színrelépésének első pillanatától kezdve képes volt együttérzést ébreszteni a közönségben, amihez nem csak hibátlanul megformált énekszólama, de színészi alakítása is hozzájárult. Személyes kedvencem a szereplők közül mégis talán Meláth Andrea alakítása volt, aki a hatvan fölötti nő szerepében az öreg szakácsnőt, a teherbe esett unokát, a hangyát, vagyis Hansot, a bolttulajdonost, aki lányokat futtat, és a kínai anyát alakította. Magabiztos mezzója rendkívül szellemes előadással párosult, így képes volt akár az előzőhöz képest tökéletesen ellentétes karakterbe is átvedleni fél perc alatt. Szintén összetett szerep jutott Andrew Mackenzie-Wicksnek, aki fiatal férfiként egy ázsiait, a pincérnőt, a nagyapát, a tücsköt és a kínai nagybácsit alakította. E szerepek közül az egyik leghumorosabb — bár énekszólamot nem kapott — a tücsök volt, amely éppen emiatt vált végül egyben a legtragikusabbá is. A hatvan fölötti férfi szerepét a színészként is aktív Daniel Norman kapta, s egy ázsiait, Evát, a barna hajú stewardesst, az unoka barátját és a kínai apát énekelte. A társulat másik magyar tagja, Mikecz Kornél csupán három szerepet kapott — egy ázsiai nő, Inga, a szőke stewardess és egy kínai nagybácsi —, cserébe a darab egyik kulcsjelenete neki jutott: Inga, akiből barátnőjével ellentétben nem undort váltott ki a véres fog megtalálása levesében, hanem egy különös érzést, miszerint a fognak jelentősége van. A híd szélén áll tanácstalanul, végül a folyóba hajítja a fogat, ugyanoda, ahová a kínai fiú testét dobták. Ezzel a képpel zárul az opera, különös módon egy látszólag jelentéktelen szereplővel, aki mégis az egyedüli valódi együttérzést mutató karakter.

Mindebből már kiderült, hogy a szerepek neme és hangfaja egyáltalán nem számít, mondhatni véletlenszerű, ki mit énekel — sokkal inkább a kontrasztok, az emberi érzések szembeállítása lehetett a vezérelv a „szereposztáskor”. Persze nem példa nélküli az eset Eötvös életművén belül sem: A Három nővérben például a női szerepek mindegyikét kontratenor énekes játssza. Erre utal is Eötvös Az aranysárkány londoni bemutatójának botránya, illetve elmaradása kapcsán, ahol azért mondták le az utolsó pillanatban a premiert, mert egyetlen ázsiai sem volt az énekesek közt. „Kíváncsi vagyok, mit kezdtek volna azzal, amikor a Három nővér Natasáját afroamerikai férfi játszotta, aki koloratúrát énekelt?”[5] — tette fel az elméleti kérdést akkor a zeneszerző, aki vezetői alkalmatlanságnak találta, hogy végül kihátrált az operaház a produkcióból. S valóban, maga a felvetés is értelmetlen egy olyan opera kapcsán, amely még csak kísérletet sem tesz bármilyen jellegű politikai állásfoglalásra, s a rasszizmus vádja is kizárt, hogy felmerüljön. Mind a színdarab, mind az opera kapcsán fontos leszögeznünk tehát, hogy nem egy konkrét jelenséget, inkább korunk nagy problémáit, az illegalitást, a külföldre kényszerülést, a kiszolgáltatottságot, a modern kori rabszolgaságot, vagyis összefoglalóan, Eötvös szavát idézve,[6] az emberi magatartást vizsgálja.

Az érzések, cselekedetek mögötti indítékok kifejezésében nagy segítséget jelent a színpadon elhelyezkedő tizenhat tagú kamarazenekar. A művet Eötvös alapvetően utazó produkciónak szánta,[7] ez indokolja a zenészek kis számát és a viszonylag egyszerű díszletet és jelmezeket is. Mindez nem jelenti, hogy a zenekar hangzása vékony vagy egyhangú lenne, ellenkezőleg. Az opera ázsiai témája a hangszerek terén nyer igazi jelentőséget: a hagyományos nyugati hangszerek mellett olyan ázsiai instrumentumok is szerepelnek a partitúrában, mint a tibeti cintányér, a kínai glissando gong vagy a bambuszból készült guiro, a történet hétköznapiságát és a helyszínt pedig az egyszerű konyhai eszközök adják: feles-, boros- és söröspoharak, wok-fémkanállal vagy egy vágódeszka, amelyeken olykor az énekeseknek kell játszaniuk. Mindezen túl egyéb szerep is jut a zenekarnak: időről időre előadói utasítás szerint puhán be kell jelenteniük a szüneteket (pause, short pause, long pause), amely nagyban hozzájárul az egész opera tragikomikus hangvételéhez. Ezt a rendkívül összetett, színészi játékkal is már-már felérő feladatot ezúttal az Israel Contemporary Players kapta meg, amelynek nem mellesleg művészeti vezetője, Dan Yuhas is miskolci születésű, s amelyet ezúttal Nagy Zsolt vezényelt. A zenekar szerepe, bár másodlagosnak tűnhet, valójában sokkal nagyobb, mint amit tudatosan fel tudna a hallgató fogni: atmoszférát teremtenek, érzelmeket tolmácsolnak, jelzik a nüansznyi, mégis lényeges váltásokat, snitteket. Az Israel Contemporary Players játékosai ezt a feladatot maradéktalanul teljesítették, szinte együtt lélegzett velük a közönség, így nem csoda, hogy talán a legnagyobb elismerést is ők kapták az opera végén. Az énekes és hangszeres gárda egyébként még egy előadáson játszott együtt Tel-Avivban, feltehetően ez is hozzájárult a gördülékeny interpretációhoz. A rendező Bruno Berger Gorski volt, aki éppen azért remekelt, mert nem akart többet hozzátenni, mint amit a szövegkönyv és partitúra sugallt.

Eötvös legtöbb operájában felfedezhető a humor és a komoly témák keveredése, így most is a látszólag könnyed hangvétel mögött hihetetlen mélységek bújnak meg. „A tragikomikus darabok a legszebbek”[8] — mondja Eötvös. Ennek eredményeképpen néha az ember nem biztos benne, hogy illik-e éppen nevetni, mert a legviccesebb pillanatokat olykor egészen meghökkentő groteszk, borzalmas dolgok követik ugyanolyan könnyed hangvétellel elmondva, mint az előzőleg elhangzottakat. Ilyen volt például a tücsök kissé jazzes, kifejezetten szórakoztató tánca, amelyre Hans kényszerítette a kínai lányt. Neve egyébként csak a német/európai szereplőknek volt, az operában ezzel is jelezve a bevándorlók kötéltáncon egyensúlyozó sorsát, névtelenségét. Talán a fesztivál alapvetően népszerű műsorpolitikájának köszönhetően e végletekig elmenő groteszk humor a közönség egyes tagjait távozásra késztette, amely számomra szimbolikus jelentőséggel is bírt: ahogy a nézők nem bírták elviselni a véres, fekete, szuvas fog naturalisztikus leírását, úgy sokan képtelenek szembenézni a fent említett problémákkal. Mindemellett — úgy vélem — ismét legitimitást nyert Eötvös egyik leggyakoribb művészi eszköze: könnyebb nehéz témákat viccben, zenében elmondani, s könnyebb ennek a befogadása és elfogadása is.

S ha már a befogadásnál tartunk, a darab zenei szempontból is érthető, sőt, nagyon is élvezhető. A zene legtöbb esetben a szöveg szolgálatába áll, így az énekesek gyakori megszólalásmódja a Sprechgesang, vagyis énekbeszéd. A darab ősbemutatóján felirat nélkül, hangosítással énekeltek a művészek, amelynek indokoltságáról a Paradise reloaded (Lilith) című operája kapcsán a következőket mondta Eötvös: „Fontos, hogy az énekesek egészen a suttogásig képesek legyenek halkítani éneküket, és legalább ilyen fontos, hogy a néző totális hangtér-élményben részesüljön. Ne legyen probléma a zenekar hangerejének beállításával, hadd szólaljon meg a maga természetes dinamikájában. A nézőt vegyék körül a hangok. Ugyanúgy, mint egy moziban.”[9] Ezúttal ugyan nem volt mikroport az énekeseken, magyar felirat azonban — érthető okokból — igen. A szöveg tisztaságával szerencsére így sem volt probléma, s ez nem csak az énekesek érdeme: Eötvös a kottában rendkívüli precizitással rögzíti, milyen hangot szeretne hallani hatásos, de néha szokatlan eszközökkel. A hatodik jelenetben például Hans és a tücsök vannak a színpadon: az utóbbi, mivel nyáron elhegedülte minden pénzét, segítségért fordul a fösvény boltoshoz, aki táncra bírja és üzletet ajánl neki. A narrátornak, mikor kimondja Hans nevét, meg kell nyomnia az „sz” hangzót, mintha egy kígyóról beszélne — ami nem áll messze a valóságtól. A tücsök a gong hangjával együtt jelenik meg, amely az első, származására utaló jel a darab során. Hans unszolására elkezd táncolni, melyet többek közt egy mikrofonhoz közel megpengetett műanyag fésű hangja kísér, amúgy tücskösen.

Még egy jelenetet mindenképpen ki kell emelnem: a kínai fiú hazatérő énekét, amelyre Eötvös csodálatos monológként[10] utal. Miután a konyhán dolgozók, a fiú akaratlan gyilkosai bedobják testét a folyóba, egy hosszú, kétéves utazás veszi kezdetét. A leírás ismét nagyon naturalista, ennek ellenére valóban csodálatos szöveg. A fiú teste eljut az Északi-tengerbe, elhagyja Norvégiát, Finnországot, Oroszországot, áthalad a Jeges-tengeren, míg végül Japánon keresztül végre megérkezik a hazájába, Kínába. „It was a long way. And I have only lost a tooth” — vonja le a végső konklúziót a fiú. Szólama ezúttal nem énekbeszéd, hanem egy már-már tonális dal, amelyben az egészhangú és pentaton skála is időről időre felcsillan. Ritmikája maximálisan illeszkedik a nyelv ritmusához, amely ismét visszakacsint arra az Eötvös által gyakran szóba hozott témára, mennyire fontos számára a nyelv és a haza kérdése. „Haza — ami a nyelvet és a kultúrát jelenti”[11] — olvassuk a miskolci előadás kapcsán készült beszélgetésben is, melyben hozzáteszi, számára az otthont az jelenti, hogy együtt dolgozhat, beszélgethet a legnagyobb magyar művészekkel.

Az egyik személyes kedvencem, Inga karakteréhez kapcsolódik egy korábbi, első ránézésre kicsit érthetetlen jelenet: egy emlékként tűnik fel Eva és Inga beszélgetése során, mikor éppen az Atlanti-óceán, Gabon, Angola, Gambia és Szenegál felett repültek el, hogy Inga egy csónakot fedezett fel a mélyben, tele emberekkel. E kép talán értelmet nyer egy későbbi, 2016-os Eötvös-mű, az Alle vittime senza nome által, amelyet a zeneszerző azoknak az arab és afrikai embereknek az emlékére írt, akik akaratukon kívül túlzsúfolt hajókra kapaszkodtak fel abban a reményben, hogy majd egy boldogabb világba érkezhetnek, de az olasz partok elérése előtt elsüllyedtek a nyílt tengeren.[12] Akár véletlen az egybeesés, akár nem, mindenesetre jó példa a szöveg nagyon finom utalásaira, rejtélyességére is. Végül az opera szintén a szőke légiutas-kísérő hídon játszódó, néma jelenetével és egy, az együttes által bejelentett hosszú szünettel zárul. Long pause — mondják a zenészek, s érdemes magunkban is egy hosszú szünetet tartani, mert amit kilencven percben kaptunk, azon még hetekig fogunk rágódni.

Librettó: Roland Schimmelpfennig, a szerző azonos című színdarabja alapján Eötvös Péter

Szereplők:
A fiatal lány (a kicsi) — Einat Aronstein
A 60 fölötti nő (öreg szakácsnő, unoka, a hangya, Hans, a kínai anya) — Meláth Andrea
A fiatal férfi (fiatal ázsiai, a pincérnő, a nagyapa, a tücsök, a kínai nagybácsi) — Andrew Mackenzie-Wicks
A 60 fölötti férfi (egy ázsiai; Éva, a barna stewardess; az unoka barátja; a kínai apa) — Daniel Norman
A férfi (egy ázsiai; Inga, a szőke stewardess; kínai nagybácsi) — Mikecz Kornél
 
Közreműködik: Israel Contemporary Players
Karmester: Nagy Zsolt
Rendező: Bruno Berger Gorski
Bemutató: 2019. 06. 16. — Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház

 

[1]   Csák Balázs: „Nem akarjuk megmondani, mitől lesz népszerű egy opera…”, Operaportál; elérhető ITT
[2]   Seres Gerda: Krasznahorkai László két regényéből készülhet opera, InfoRádió, 2018. április 8.; elérhető ITT
[3]   Roland Diry: „Der goldene Drache”. Ein Gespräch mit Péter Eötvös, Ensemble Modern Magazin, 2014. január; elérhető ITT.
[4]   Uo.
[5]   Csepelyi Adrienn: Eötvös Péter: tartozom ennyivel a nyelvnek, Népszava, 2018. jan. 30.; elérhető ITT
[6]   Csörnök Mariann: „Az emberi magatartás érdekes”. Az Aranysárkány — az Eötvös-opera Magyarországon először az operafesztiválon = Bartók Plusz Operafesztivál műsorfüzet, Miskolci operafesztivál Nonprofit Kft., 2019, 14.
[7]   Németh Marcell: Dzsessz és székely zene, ez vagyok én interjú Eötvös Péter zeneszerző, karmesterrel, Lángoló gitárok, 2014. január, 20.; elérhető ITT
[8]   Margot Weber: Vergnügen süβ-sauer. Ein Interview mit Peter Eötvös, Theater Koblenz, 2018. május 7., elérhető ITT.
[9]   Molnár Szabolcs: Ádám asszonyai. Eötvös Péter: Paradise reloaded (Lilith) = Müpa Magazin, IX/1 (2014. január–február ), 11.
[10] „wunderbarer Monolog” — Diry, I. m.
[11] Csörnök, „Az emberi magatartás érdekes”, 14.
[12] „My work has been created in memory of the numerous Arabic and African individuals who unwittingly climbed into overcrowded boats in the hope of arriving in a happier world and sank in the open sea before even reaching the Italian coast.” Eötvös Péter műismertetője saját honlapjáról.

 

Eötvös Péter: Az aranysárkány. Mindegyik fotó a Bartók Plusz Operafesztivál tulajdona.

 

Szólj hozzá!