friss műút

-ról, -ről

Bujdos Attila

Bujdos Attila

(1959, Sátoraljaújhely) újságíró

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Színház

Bujdos Attila: Helyhatározó
(A Miskolci Nemzeti Színház 2018–2019-es évada)
2019. szeptember 19.

Hol élünk?

A futó benyomásnál határozottabban érzékelhető: minden eddiginél többször rugaszkodott neki a 2018–2019-es szezonban Béres Attila színháza, hogy a számára is adott hely és idő dilemmájával kezdjen valamit. Az, hogy pontosan miért és hogyan kérdés számukra az „itt és most” leírása, az érintett előadások alapján részben megérthető. A jelenre szorítkozó kérdés többféle megközelítésre adott alkalmat az együtt alkotó közösségnek, éltek is vele, bár tehették volna azt is, hogy nem bonyolódnak bele.

Fontos, az egész évadon áthúzódó témájuk egyébként sem a helybéliség volt, hanem az emberi szándék, akarat és viselkedés torzulása, a személyes dráma és ebben az ítélkezni kész közösség szerepének megmutatása: kivételesen erős, a nézői jóérzést és igazságérzetet mozgósító, a dühöt előhívni képes tárgyalási jeleneteket láttunk a Rusznyák Gábor rendezte Édes Annában, a Jóembert keresünk Béres Attila-, és A velencei kalmár Mohácsi János-féle változatában: a jogi keretben formát öltő erkölcsi elvárás úgy is megmutatkozott, mint az erkölcs és az erkölcsös élet ténylegesen hiányzó gyakorlatát leplező közös magatartási forma. Kosztolányi Dezső, Bertolt Brecht, William Shakespeare klasszikusnak mondható története ezekben a rendezői felfogásokban kortársként és az általános színházi dilemmákon túl nagyon is érthetőként volt képes ábrázolni magát a problémát, rámutatva a feloldhatatlanság reménytelenségére, a sorsszerűségben a kitettségre: nem pusztán az számít, hogy hősük milyen, de az is, mivé formálják a beszorítottságban a körülmények, a hős önnön kontrollált és ellenőrizhetetlen reakciói.

Az önmagukban is súlyos jelenségek mögé nézve az úgynevezett normával, a tekintélyvezérelt viselkedés elvárásaival való szembehelyezkedés lehetetlent kísértő nehézségét és szükségességét ábrázolta David Eldridge Ünnep című művének Szabó Máté rendezte változata: megszólalni, ráolvasni a bűnét az erőszaktevő családfőre, lehántani a tisztes polgári lét minden vállalhatatlant elfedő rétegeit a társadalmi lényről, míg ott nem áll pőrén, érvényes és bármilyen szempontból elfogadható magyarázatok nélkül, kizárva saját életéből, osztozni az abúzusért és az annak elhallgatásáért viselt felelősségben — keserves, az igazság kimondásával járó valódi feloldozás nélküli folyamat, amelyet a lelki gyötrelmek mélységéig hitelesen bont ki a szorongás hangulatába bevonva az előadás. A Thomas Vinterberg Dogma-filmje nyomán született színpadi mű kimagasló értéke a szezonnak — hideg fényű, folyamatos feszültségben tartott megrázó alkotás, kevés eszközű, rendkívül egységes színészi játékkal. Közösségi teljesítmény a miskolci színháznak abban a korszakában, amelyben az alkotók önmagukkal szemben szigorú művészi–minőségi követelményeket fogalmaznak meg: az Ünnep közreműködői társulatként rendelkeznek mondanivalóval a súlyos társadalmi kérdésről, és hihetően, tiszta érzésekkel képesek beszélni róla.

Megkívánja-e tehát a helyzet a helyhez közelítést? Hiszen a színház közösségének akkor sem kellene elégedetlennek lennie, ha a közösség színháza soha nem mutatna rá a színpadon a lokalitásra: a kínálat tartalma és színvonala akkor is megengedi az azonosulást, vagy az elfogadásnál bonyolultabb és absztraktabb bármiféle viszonyt.

A kötelék megnevezése egyfajta önkéntes vállalás 2012 óta, amikor az ide szerződött fiatal színművészek átgyalogolták a fél országot, és a saját történeteikből, Deres Péter szövegkönyve alapján született Mi és Miskolc című előadásukban, Szőcs Artur rendezésében megelőlegezték az éppen-itt-alkotás fontosságát: ez az a város és ez az az épület, ahol a korban, tudásban és tapasztalatban előttük járó szaktársaikkal jó és értelmes színházat készülnek csinálni. A szándék nyilván nem teljesen önös: a kedves közönség jól ért(h)ette, hogy az eljövendő korszak értük is való.

És tényleg, az „éppen itt” sokszor és sokféleképpen alkalmazott jelzése voltaz előadásoknak a kezdetek óta: Béres Attila 2012-es Chicago-rendezésének nyitóképében a játékba érkező színészek ennek a színpadnak a deszkáira rakták le a bőröndjüket: megérkeztek, dologhoz láttak, készek folyamatosan kitenni magukat az elvárásnak, megítélésnek.

Edward Albee Mindent a kertbe Zsótér Sándor-féle változata 2016-ban különösebb tét nélkül is hálás poént gyártott az itteni helység- és étteremnévből.

A környékről való mélyebb gondolkodás — a drámai keretet szétfeszítő táj és lehetőség formájában — Szőcs Artur 2015-ös Ványa bácsijához köthető. A zárt térben a valóságot helyettesítő természetfilmek naturalizmusát Asztrov videója közelíti a jelenhez: az idillit a felélt környezethez, a lebányászott tapolcai hegyekhez. Csehov művét — a történettől nem teljesen idegenként, mondhatni abból következően — a hajléktalanság ma ismert problémája felé nyitotta ki a rendezés, a végkifejlet utáni időket Vojnyickij fedél nélküli emberként mesélhette, és mesélte is.

Míg Szőcs Artur nem tartotta szükségesnek nevén nevezni a helyet, csak hagyta dolgozni a mozgóképes látvány ismerősségének nézői élményét, Rusznyák Gábor Három nővér-rendezésének színpadképében — a Khell Zsolt korábbi, kaposvári díszleteit tovább gondoló Debreczeni Borbála terében — kiírták a falra, hogy ez: Miskolc. A játék részévé tette az elmúlt évad előadása, hogy Csehov alakjait éppen ebben a városban tartja fogva a múlt, éppen itt képtelenek bármit is kezdeni a jelenükkel, és éppen itt passzé a jövő. Csehov általánosan azonosítható élethelyzetei a mi jelenünkben mutatkoznak meg, mégsem kellene az azonosítás ítéleteként gondolnunk a szituációra, de nem is tolhatjuk el magunktól a ráismerés szépségét és fájdalmát: itt és most is születnek és enyésznek álmok, alkalmasint éppen a sajátjaink is. Andrej szavait szintén alkalmasint saját, vállalható helyzetleírásunknak is odakínálja a színpad szélén álló Fandl Ferenc a „romlott levegőről”, „a kialvó isteni szikráról”, arról, hogy „a kétszáz éve fennálló városunk százezer lakosából egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet”, akit szenvedélyesen lehetne utánozni. Nem kell felismerni a bennünk lakozó Andrejt, de tiszta szívvel nem is vonhatjuk ki magunkat az önvizsgálat alól: a város Andrej és a Prozorovok Miskolca, vagy a sors és a körülmények tragikomédiával leírható viszonya nem veszíti érvényét Csehov művének keretein kívül. Így egyszerre konkrét és a valóságtól elemelt jelkép a befejezés pályaudvara: van jövés-menés, működik a hangosbemondó, elvileg közlekednek a vonatok, elviszik a helyőrséget, meghozzák Prozorovékat, a helyváltoztatás lehetséges, kellene indok: menni, maradni. A döntéshez ott a minta. Éppen most mutatták meg: minek mi a következménye.

Béres Attila nem nevezi Miskolcnak Brecht Szecsuánját, a 2018-as kamaraszínházi előadásban a jó embert az istenekkel külvárosias környezetben keresteti — ha a miskolci patakmederre ismer Cziegler Balázs díszletében a néző, végül is nem olyan nagy baj, lesznek ennél súlyosabb gondjai is a dráma sodrában —, a rendező máshogyan köti a helyhez a történetet. Az előadás nagyon erősen figyel a jóra való képesség és képtelenség, vállalás és elvetés között összeroppanó emberre, a hatást a végletekig fokozza, hogy van, aki a rezdülésekig, az elfojtott és visszatartott érzésekig és azon túl pontosan ábrázolja Sen Te és Sui Ta viszonyának kettősségét, a személyiségrészek közötti összetartozást és az ebben az egymás szorításában létezésnek a tarthatatlanságát: minél inkább összetörik Láng Annamária ebben a gyötrődésben, annál kínosabb érzés látni a szenvedését, ahogyan a jóságot — úgy is mint erkölcsi elvet és főleg gyakorlatot — nélkülöző színpadi világ mind inkább hozzáér a saját világunkhoz. Ahogyan a szereplők a nézőtérről kiabálva hozzák meg az ítéletüket Sen Te jóságával kapcsolatban, az kikezdi a hagyományos színházi alaphelyzetet: eldöntendő, hogy lehet-e annyiban hagyni, ami történik. Vagy a többséggel hallgató ember éppen most válik részévé az ítélkezők társaságának, akár egyetért velük, akár nem, akár akarta, akár tiltakozna a személyisége beolvasztása ellen. Kihez van inkább köze. Tartható-e a nézői fegyelmezettsége, látszat-e a látszat, hogy ez: színház, vagy a hallgatásával épp most igazolta valakinek — a rendezőnek — a róla is való ítéletét: de hiszen itt ül, nézi, amint felé halad a történet. Elnézi.

Az évad tartogatott a már vázolt pozicionáláson, az ismert színpadi történetekben alkalmazott, értelmezést és jelentést adó, vagy azt módosító megoldásokon túl a helyet közelebbről is megnevezni és leírni kész előadást is: meglibbent a függöny, láthattuk mögötte villanásnyira ezt a színházi alkotó közösséget, és egyfajta változatot rá, hogy miként tartják lehetségesnek és érdemesnek a miskolciságról beszélni, 2019-ben. Ez nem a Mi és Miskolc-féle kiinduló helyzet, bár alapjaiban emlékeztet rá: valahová tartó alkotók közössége megpróbálja legyűrni az ezúttal nem földrajzi, hanem talán személyes, embertől emberig, embertől a jelenvalóságig húzódó távot. Közben mégsem önvallomás születik, nem arról beszélnek, hogy nekik mi ez a város, hogyan része az életüknek, milyen réteget kínálva épül a sorsukba, hat rájuk, vagy sem, a javukat és az épülésüket szolgálja, vagy elvágja őket a szakmai kiteljesedésben még többet ígérő lehetőségektől. Tág tér, vagy szűk levegő. Nem mentek bele, mindegy is miért: más utat választottak. Az Agave színrevitele: kényszerpálya, amennyiben elfogadták, hogy Mikó Csaba felkérésre ír a színháznak egy Miskolc-történetet, s ezzel haladnak együtt. Az előadás egyfelől udvarias és figyelmes gesztus, van miről beszélni, estéről estére megtölti a Játékszínt, kíváncsi emberekkel. És inkább kényelmes, mint kényelmetlen szituáció: a valóságból született, de a mese felé túloz, gondosan elkerülve, hogy megnevezzen helyest, igazságként különítsen el bármit a tények és vélemények alaktalan halmazából. Nem kell úgy tenni, mintha tükörbe néznénk, és senki sem mutat ki a színpadról: ilyenek vagytok. Vagy olyanok. Lett volna erre is lehetőség, még az sem biztos, hogy ártott volna. Találgathatunk: meglehet, nincs még felkészülve senki ennél mélyebb helyzetjelentésre. Mikó Csaba szerzői munkájának felvetése egyébként nem alaptalan, egy volt iparváros — sorstársai közül némiképp kilógva — nem számolt el a múltjával, nem nevezte meg a lehetséges jövő alapjául szolgáló, még használható múlt töredékeket. A népesség körbelakja a város szívében a rozsdatemetőt, bár kezdhetne is valamit a vasgyári örökségével, kezelhetné értékén, vagy értékként, de inkább enged épülni helyette valami párhuzamost, vagy még attól is eltartót. Közel érezhetjük ezen a ponton Mikó Csaba művét ebből a szezonból Csehovéhoz: menni, maradni, várni, ahogy telik az élet, keresve boldogságot belesüppedni a boldogtalanságba.

Agave. Keresztes Sándor, Rusznák Adrienn, Mészöly Anna, Farkas Sándor, Bodoky Márk. Fotó: Éder Vera

Jóembert keresünk. Láng Annamária, Harsányi Attila. Fotó: Éder Vera

Három nővér. Tenki Dalma, Czakó Júlianna, Mészöly Anna, Szirbik Bernadett. Fotó: Gálos Mihály Samu

 

Szólj hozzá!