A tizenkét legjelentéktelenebb tény

„… és minden áldott reggel megszólalt a
telefon. Kikeltem az ágyból. A telefont
nem kellett felvenni. Az évekre előre el
volt intézve.” R. Brautigan

 
Már arra is gondolt, hogy jegyszedő lesz a moziban, aztán elhatározta, hogy megmássza a legközelebbi 8000 méter feletti hegycsúcsot, aztán azt, hogy a legközelebbi 4000 méter felettit, aztán rövid ideig egy összkomfortos bérlakás két és fél szobájában létrejött köztársaság élén állt, de nem sokkal később hívogatni kezdték telefonon, és körülötte minden tárgynak és élőlénynek a súlya a kétszeresére nőtt, így kedvetlen magándiktatúra lett a köztársaságából, mellesleg különös szokásokat vett fel (például gyűjteni kezdte a keddi napilapokat), de ezek csak átmeneti kitérők voltak, mert végül felismerte, hogy nincs más dolga, mint felidézni a tizenkét legjelentéktelenebb tényt az univerzum életéből. Rögtön azzal kezdte, hogy megelégedett hattal. Ezt talán meg sem kellene említenem, annyira jelentéktelen, de végül elegendőnek gondolta, ha a hat leglényegtelenebb tényt rögzíti. Attól félt, hatnál több dolog — bármiből (filmsorozat-részből, nyugtatóból, virágszálból, és persze gombócból vagy lényegtelen tényből) — , tehát például kétmillió-egy vagy tizenkettő, de már hét is: sok lenne. A hetedik már többet mondana róla, mint az univerzumról, a nyolcadik megsemmisítené, a kilencedik új életre keltené, a tizedik, a tizenegyedik és a tizenkettedik pedig jelentőssé emelné munkálkodását. Maradt hatnál.

(A leglényegtelenebb tények)

A lehető legjelentéktelenebb ismert ténynek azt tartotta, hogy reggel fölkel és bekapcsolja a felültöltős, hörgő mosógépet, de gyorsan belátta, hogy ez nem tény. Ezt csak álmodta. Inkább annál maradt, hogy a folyó felé a senki által nem használt szervizútig kifutó telkek közül az egyiken csak félig készült el a kerítés.
Jelentéktelen ténynek érezte nevét és egyéb adatait, de beleakadt a szeme egy reggeli televízió-műsorba, ahol egy alacsony asztal két oldalán ülő emberek beszéltek, és rájött, hogy ezek sem tények, hanem semmik. Igazán jelentéktelen tény viszont, hogy a gimnáziumban nem tanított egyetlen ételnevű tanár sem. Gombóc, Gombás, Guba, Babos, Borsos — semmi ilyesmi. Élt ilyen név alatt botanikus, fizikus, mezőgazdász, újságíró, de nem tanított egyik sem a gimnáziumban. Leszámítva persze a kedves, ősz hajú Süti nénit, de neki ez a beceneve volt, ami nem számít. Talán érdemes még megemlíteni, hogy italozással kapcsolatos nevek sem merültek fel: Borvendég, Bornemissza, Bevilaqua. Nem. Senki. Sehol.
Ismert egy embert, aki azt hitte, van lift a kórházban.
A mozi melletti ház kapuja mindig nyitva állt. Mintegy véletlenül, oda sem figyelve. Mintha mindegy lenne, mégis szívósan, kitartóan, minden napszakban, reggel, délben, este, dacolva minden körülménnyel, az időjárás viszontagságaival mit sem törődve (jeges szél, zápor, havazás, vihar), télen-nyáron. Ha szemben állunk a mozival, bal kéz felé apró exkluzív bár sötétített üvege (pontosabban olyan bár, ami exkluzívnak szeretne tűnni, viszont ismerte a pincért és néhány törzsvendéget is, úgyhogy) mindig csukott ajtóval, szemben a mozi széles bejárata, jobb kéz felé egy jóval a mozi fölé magasodó, de keskeny, félteleknyi bérház, földszintjén szűk bejárattal — mindig nyitva. Ha tehát a folyó felől, mondjuk, az uszodába megyünk a széles sugárút bal oldalán, akkor: bár, mozi, nyitott ajtó a sorrend. Ha visszafelé jövünk, mondjuk, a Központi Pályaudvarról a Városháza tér felé (amin különös módon nem állt városháza) a széles sugárútnak ezúttal a jobb oldalán, akkor pedig: nyitott ajtó, mozi, bár, meg persze aztán minden egyéb még sokáig. De ezt a bejárati ajtót nem látta még becsukva.

A vikingnél éppen annyival volt magasabb a hegedűs, mint amennyivel ugyanez a hegedűs alacsonyabb volt a 49-es buszjárat (és persze az összes hasonló buszjárat) ajtajánál. Ami viszont éppen megegyezett egy hordozható Ibanez gitárerősítő magasságával, ami tehát azt jelenti, hogy ha a viking a 49-es busz lépcsőjén egymásra rak két Ibanez erősítőt, és erre rálép, akkor éppen beszorul az ajtóba.
Nem kórházban, nem nászi ágyban, nem atomreaktorban, nem tengeralattjáró fegyverkamrájában, nem villám sújtotta majomkenyérfán, nem lövészárokban, és nem is krokodil szájában, hanem női fodrászatban hangzott el ez a pár szó: „túl van rajta, vége”. És még ezek is: „le kellene vágni a hajad!”
Van lift a kórházban.
A próbababák mindig ültek az áruház kirakatában. Mi lehet ennél banálisabb? (Még akkor is, ha tudtuk, hogy az álló próbababákat Kulikovics a „rábeszélés” módszerével életre keltette, majd az élükre állt, és elhagyták a civilizációt. Maga helyett pedig itt hagyott egy robotot — és az ülő próbababákat. Kulikovics nem tagadta egyértelműen az elméletet, csak sejtelmesen mosolygott.) Tehát mi lehet ennél banálisabb? Például az, hogy a frissen mosott farmer mindig nehezebb, mint a koszos. Ez nagyon pontos megfigyelés, de Vanda nem fogadta el ténynek. Viszont Vandát sem lehet komolyan venni, mert egyszer azt mondta, hogy jól áll neki a herpesz. Az alsó ajka közepén, amikor már mérges feketére varasodott. Olyan, mint egy tetoválás. Éppen azon gondolkodott, mennyire jelentéktelen tény, hogy reggel, amikor nagyon olyan, mintha mindenki munkába menne, és benéz a fodrászat hatalmas üvegportálján, akkor valaki mindig éppen összesöpri a levágott hajakat. De nem ez tűnt lényegtelen ténynek, hanem az, hogy erről eszébe jutott, hogy nem mindig történik pont így. Ha pedig ez eszébe jutott, akkor ez ide illeszkedő jelentéktelenség, vagy ez már egy másik felsorolás része lehetne. Mondjuk, a kényszeresen felidézett, nem biztos, hogy megtörtént jelentéktelen események sorozatában. Szóval éppen ekkor elege lett a jelentéktelen eseményekből, ráadásul utánaszámolt és rájött, hogy a legnagyobb jóindulattal is már hétnél tart (próbababákat, herpeszt nem számolva). Tehát: elég. GONG!

(Ellenpróba. A leglényegtelenebb tények 2.0)

Ménakától északra már nincs igazán semmi. Az ansongói országút alig érzékelhetően, de folyamatosan kelet felé fordul, mintha kitérne a sivatag elől. Aki onnan jön, azt már érdemes megkérdezni, honnan szalajtották. Bár valószínűleg nem lesz könnyű szóra bírni.
Órákkal korábban tűnt fel a horizontvonalon, a pusztaság túlsó felén egy fekete, vibráló folt. Miután az óriásdarazsakról kiderült, hogy csak a hőség és a túlerős fény okozta érzéki csalódás széteső darabjai, a darazsak összeolvadtak egyetlen lassan közeledő alakká. Még magasan járt a nap, amikor a férfi a kerítéshez ért. Zöld gyakorló, bakancs. Semmi más: tarisznya, hátizsák, bármilyen poggyász. Megállt zsebre dugott kézzel, különösebb kíváncsiság nélkül nézte a dróthálót, mögötte két szürke pálmafát, odébb alacsony épületeket. Ember sehol. Rágyújtott. A kutyák azonnal észrevették, nekirontottak a kerítésnek, hörögtek, fuldokoltak, harapták a drótot. Zöld gyakorlóban a cigarettázó idegen férfi rájuk mordult. Aztán tovább indult, hát persze, nem ide jött. Legalábbis úgy akart tenni, mint aki csak egy pillanatra állt meg, éppen csak rágyújtani, éppen csak vetni egy pillantást a kerítésen túlra. És ügyelt rá, hogy jól látszódjon: egyedül van. Mégis nyilvánvaló volt, hogy ez így lehetetlen. Kell lennie valami különleges magyarázatnak a jelenlétére (egyáltalán arra, hogy életben van), de még nem lehetett tudni, mi az. Továbbindult. Ment a kerítés mellett, a kutyák hörögve követték a drótháló másik oldalán. Újra zsebre dugta a kezét. Még pár másodperc, és észreveszi, hogy csak félig készült el a kerítés. Ráfagy az arcára a mosoly.
A rakétaválság után közvetlenül nem vált komolyabb hírré, hogy San Juarez szigetén a felkelők blokád alá vették a fővárost, majd szépen, csendben, hogy tényleg ne váljon komolyabb hírré, elüldözték a kormányt. Néhány minisztert, akit tudtak, azért lecsuktak, a belügyminiszter azonban már a blokád kezdetén jobbnak látta elszökni a fővárosból. Átvágott a dzsungelen, a tengerparton mindig észak felé tartva elért a kikötőbe. Tudta, jobb, ha nappal nem mutatkozik, és egyébként is az a legbiztonságosabb, ha egyáltalán nincs szem előtt. Szerencséje volt, a kikötő éjszakai kocsmáiban gyorsan elintézett mindent. Pár nap múlva egy óceánjáró rakterében feküdt. Egy hét múlva Afrikában volt, a keleti part nagyvárosai igen alkalmasak arra, hogy aki menekül, eltűnjön végleg szem elől. Mire újra felbukkant, már a sivatagi port verte le magáról Tangerben. Innét viszont papírok nélkül már nem jutott tovább. Menedékjogra nem számíthatott sehol, nem volt éppen folttalan belügyminiszteri tevékenysége. A háta mögött több ezer kilométerrel a hamis papírok beszerzésétől nem ijedt meg. Mintha jegyet lyukasztana a városi tömegközlekedésben. Kelet-európai útlevelet sikerült szereznie. És a nevem, a nevem mi lesz? Paczal László. Hmm. Furcsa hangzású, de mindent összevetve, megfelel. És a foglalkozásom? A foglakozásod középiskolai tanár.
Mogorva tél lett a Maine-i Rocklandben, igazi nagy hideggel. Hópelyhek szállingóztak, mintha dobálnának velük valakit, de nem világos, kit. Aztán alig vánszorogtak át ezek a megfagyott pelyhek a hidegen, a szürkére fagyott hidegen. A dolog igen egyszerű volt. Az óceánparttal párhuzamosan húzódó út mellett három-négyszintes épületek álltak, szintenként négy nyaralóapartmannal. Nyáron teljesen megteltek, télen alig lézengtek bennük. Azért ilyenkor is megfordult itt néhány vendég. Akadt köztük író, aki a nyugalmat kereste, extrémsportolók, akiket a téli óceán vonzott, eltévedt turisták, bujkáló szerelmesek, és még néhányan, akiknek a szándékairól semmit sem lehetett tudni. James Whatwoodot három éve körözték betöréses lopásért, bankrablásért, gyilkossági kísérletért, meg még valamiért, amivel nagyon ráléphetett néhány hatalmasság tyúkszemére, mert a szövetségiek is beszálltak az ügybe. Az utolsó füles szerint az egyik apartmanban húzódott meg, de nem tudták azonosítani egyértelműen. Az utasítás szerint meg kellett várni, amíg kilép az utcára. Ketten a szemközti oldalon a kirakatok előtt ácsorogtak, ketten egy autóban a bejárat előtti leállósávban, másik kettő pedig a következő utcasarkot biztosította, ahonnét akkor is nagyon sokfelé lehetett továbbmenni, ha eltévedt vagy nem is akart továbbmenni. A háztetőkön, az épületek mögött pedig még egy seregnyi jól felszerelt, feszült, mindenre kész ember. Nem könnyítette meg a dolgot, hogy várni kellett. Hogy nem lehetett tenni semmit, csak figyelni és várni, amíg ki nem lép az utcára. Ráadásul a ház kapuját kitámasztották, talán pont Whatwood. Így, aki bentről, a lépcsőházból igyekezett kifelé, még a benti homályból alaposan kikémlelhette, mi a helyzet az utcán. Kintről csak a sűrű megveszekedett semmit látták, és amikor megmozdult valami a sötétben, megfeszült az ügynökök ragadozóösztöne. Eszükbe jutott, hogy bezárják az ajtót, mintha véletlenül, de amikor megpróbálták, kiderült, hogy ki van kötözve. Ha elkezdik nyiszatolni, azonnal lebuknak. Nem volt mit tenni, a kapu nyitva maradt — talán örökre.
A Titanic katasztrófája utáni évben a Cynthia utasszállító gőzöst is majdnem hasonló szerencsétlenség érte Montevideo közelében. Szerencsére még nem járt messze a parttól, amikor léket kapott, irányíthatatlanná vált, rövid ideig magatehetetlenül sodródott, majd megfeneklett és feldőlt egy homokpadon. Az utasok és a legénység megmenekültek, csak néhányan szenvedtek kisebb sérüléseket. Persze hatalmas pánik tört ki, így ez, nyugodtan mondhatjuk, csodaszámba ment. A 23-as, 24-es, 25-ös kajütökből a folyosó felé nem tudtak menekülni, oda ugyanis betört a víz. Hozzá kell tenni, hogy csak a 25-ösben tartózkodott két utas a szerencsétlenség pillanatában. A kajüt ablakát próbálták betörni, mert úgy látták, ezen az oldalon még bőven a vízfelszín fölött maradtak. A hajó érzékelhetően süllyedt, tudták, nem sok idejük maradt arra, hogy valamit kitaláljanak. Ráadásul nagyon gyorsan vízfelszín alá került a kajütablak is. Pillanatokon belül a szobájuk is megtelt vízzel. A plafonhoz közel a felszínen tempóztak a levegő szűkülő sávjában. Félőrülten nézték egymást, apa és fia. Ekkor nagy zökkenéssel megállt a süllyedés.
— Ne, ne az ablakhoz! Menjünk az ajtó felé! — Üvöltött az apja.
— De miért?
Az apa nagyon jól tudta, hogy megfeneklettek, de a hajó az oldalára dőlhet, és a mozgásából úgy ítélte meg, hogy ha dől, az ő oldalukra fog dőlni. Ha viszont megállt a süllyedés, a folyosón is maradhatott levegő. Maradt esélyük, hogy feljussanak a fedélzetre. Ha megvárják a dőlést, beszorulhatnak a kabinjukba, és akkor vége. De egészen egyszerűen nem volt idő mindezt elmagyarázni. Rá kellett vennie a fiát, hogy gondolkodás nélkül tegye, amit mond. Most már nem üvöltött, halkan utasította fiát, sziszegve, mintha a túlvilágról.
— Az ablak nem jó. Menj ki az ajtón.
— Jézusom, ez kezd olyan lenni, mint amikor azt bizonygattad, hogy lift van a kórházban.
A fia szemei vérben forogtak, de nevetett. Talán a halálfélelem okozta sokk késztette arra, hogy ne vegyen tudomást a körülményekről. Megpróbált úgy tenni, mintha egyszerűen egy újabb kínos vitába bocsátkoztak volna egy régebbi helyett, amiről azonban ő nem akar megfeledkezni.
Egyetlen esély maradt, a vízben tempózva, ahogy tudta, megragadta, és az ajtó felé lökte az idős férfi a fiatalabbat. Egy rövid merüléssel a folyosón is voltak, ahonnét, ahogy valóban megdőlt a hajó, a víz egy része elfolyt. Úszniuk kellett, de nem tűnt reménytelennek elérni a lépcsőt.— Már hogyne volna!!! — Üvöltött vissza diadalittasan az apa.
Nyugat felé tartott napok óta. Elhagyta a kereskedelmi utakat. Azt remélte, így nagyobb biztonságban lesz, hiszen a rablóbandák gazdag kereskedőkre vadásznak, nem magányos kóborokra. Pár nap elteltével kételkedni kezdett az okoskodásában. Gyanakodva méregette mindenki, akivel csak találkozott. Később megértette, a helyiektől nem kell félnie.
Az ötödik napon érte utol a vikinget. Éppen alkonyodni kezdett, jóval előtte haladt furcsa, letört szarvakkal díszített sisakjában. Patak partján vezetett az út, a Grodno mögött húzódó hatalmas erdő egyik hosszan elnyúló tisztását érték el. Lehetett fél mérföld köztük. Amint kilépett a tisztásra, meglátta a vikinget. Megállt, visszahúzódott a fák közé. Meg akarta várni, mit tesz a másik. A viking is megállt, aztán leült, talán észrevette őt, és úgy tett, mintha nem lenne más dolga, mint hogy egy tisztás közepén, teljesen védtelenül lepihenjen. De nem vehette észre, nagyon óvatos volt az utóbbi napokban. Ha észrevette, akkor jóval korábban. Most látta elérkezettnek az időt, hogy szembenézzenek? Kitérhet előle? A viking lepakolta a felszerelését, kotorászott a zsákjában. Talán mégsem rá vár, egyszerűen éjszakai pihenőhelyet keres. Ekkor lépett ki az erdőből, a tisztás túloldalán a bargok harcos, aki (ezt még ilyen messziről is jól lehetett látni) két fejjel magasabb volt a vikingnél. A viking is észrevette, megállította a mozdulatát. Keze a zsákjában. Nem lehetett látni, mit akar kihúzni belőle.
A lövészárokban elviselhetetlen meleg volt. Gőzölgött a föld. Bármerre nézett, nem látott egyetlen ismerős arcot sem. Ufók, marslakók. Fehér vagy zöld arcú idegenek. Ha hozzá szóltak, válaszolt, de nem is értette, mit. Nem élt. Pontosabban egy addig nem ismert életet élt. Valahol a saját és egy idegen ember létezésének a határvidékén. Két tudat, két szív, két test — igaz, egyetlen súlyos jelenlét. Nem is értette, melyikükhöz szóltak, amikor meghallotta a szavakat.
— Túl van rajta. Vége.
Aztán csend lett, egy mindenen túli régmúltból itt maradt csend. Végre csend. Sajnos, nem sokáig, ismét fájdalmakat okoztak neki a szavak.
— Le kellene vágni a hajad.
Abban már nem volt biztos, hogy ezeket a szavakat valóban hozzá intézték, és abban sem, hogy tényleg hallja, vagy csak képzeli, hogy valaki egészen közel hajol a füléhez és azt hajtogatja monoton, szürke hangon: nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.
Kitámolygott a kórteremből. De balszerencséjére egy másik kórterembe jutott, onnét ismét egy másikba, idegen, és egyre rémesebb betegemberek közé. Labirintus, amelynek minden fordulójában egy tucat Minotaurus haldoklik. Fejében apró, fájdalmas robbanásokkal jelent meg a világ minden kétségbeejtő jelensége. Ráadásul egyszerre: kórlapok, orvosi monológok, ehhez komor bólintások, köpenyesek sürgése-forgása, ágyneműcsere, fertőtlenítő, halk szuszogás. Kinézett az ablakon, de csak azt látta, ahogy a világ többi része zsúfoltan, lihegve, izzadtan kész kórházba kerülni. Ha jobban figyelt, azt is látta, hogy alig-alig vannak a kórházon kívül. Mindenki itt van, és itt is marad. Nyúlós, nyákos bőrök, nyirkosság és láz. Sosem tapasztalt, most mégis ismerős, erős szagok. Öröktől fogva tartó bizonyosság a kórház. Még érezte egy idegen kéz szorítását a tenyerén. A szorítás fogyatkozó elszántságát, alig-erejét. Beszélni nem tudott, a szorítással akart üzenni, de neki nem volt ereje hozzá, hogy megértse, mit. Színtelen színek, csöpögő folyadékok, bénító érzések. Az a legrosszabb, hogy nem is értette pontosan, mit érez. Mit kellene éreznie. Támolygott a folyosón, maga sem tudta, merre. Csak pár perccel később, már az épületen kívül jut majd eszébe: talán ő maga is beteg. Nem lehet más. De abban a pillanatban, még bent, egyszerűen csak szétnyílt a fal előtte, átlépett rajta, a bent várakozó emberek nem szóltak egy szót sem. Szerencsére mindenki a földszintre ment, így neki sem kellett magyarázkodnia. Lent kiszállt a liftből. GONG!

(A leglényegtelenebb tények, original version)

…csak a nagyon hülyék vágyakoznak jegyszedői állás után, még akkor is, ha majd egyszer meg lehetne kérni a videotékás lány kezét, nem csak elvinni táncolni, hanem feleségül kérni, tényleg, teljesen komolyan, de még így is, még ezzel együtt is, igenis mindenki rockandroll sztár akar lenni, természetesen én is, állok fent a színpadon gitárral a kezemben és énekelek, negyvenezer ember pedig velem énekeli azt a dalt, amit én írtam, és ha papíron nem is tűnt valami csodálatosnak, negyvenezer, illetve negyvenezer-egy torokból elég jól hangzik, ja, és a macska csak neked hagyja, hogy megsimogasd, erről álmodtam, persze nagy marhaság, mert így is van, nem a rockandroll, hanem a macskasimogatás, miért pont ezt álmodom, amikor egyébként is ez van, jobb lett volna egy olyan nem tudom hol vagyok típusú ébredés, mint ez a rockandrollsztáros–macskás, persze csak akkor, ha kellemes és szép bizonytalansággal jár, nem csak azzal, hogy nyúlik a fejem ki a párnából, mint egy odaragadt rágógumi, nehezen szakad el, aztán, amikor elszakad, jönnek a súlyos felismerések, erre a napra ígérte H. I. és P. G., hogy lehozzák a hegyekből a rossz hűtőszekrényt, és talán a maradék deszkákat is, meg ki tudja még mi mindent, amiről már hetek óta beszéltünk, nekik ez nem kis fáradtságukkal járt, mert megfelelő autót kellett szerezni, felpakolni, időpontokat egyeztetni, bejutni a lezárt házba, aztán összekaparni benzinre a pénzt, egyáltalán, hogy rászánják magukat, és mégis, annak ellenére, hogy mindezzel tisztában voltam, nem akartam azzal foglalkozni, hogy H. I. egy furgonon bekocsikázik a városba, akármit is hoz magával, mert szabadságon voltam, és ezúttal olyan szabadságon és annyira, de annyira szabadságon, hogy nem akartam tudni semmiről, és nem csak arról volt szó, hogy aznap nélkülem építik fel és nélkülem bontják le a díszleteket, és este biztosan nem én fogok besegíteni a világosítónak, hanem a teljes visszavonulásról, a mindent kizáró nyugalomról, igaz, amióta kórházba került a szerelmem, kényszerűségből én mostam, és hát az estéimet nem szívesen áldoztam erre, ezért rendszerint reggel gyürkőztem neki a feladatnak, még hajnalban, azonnal felkelés után, mielőtt elindultam, és ez most sem maradhatott el, ha nem akartam teljesen lerongyolódni, és persze mosás előtt, utasítás szerint, átnéztem a gombócba gyúrt ruhákat, ami eléggé rettenetes, mert nem szeretek levetett ruhák zsebében turkálni, még a sajátoméban sem, pláne találni is valamit, de szerencsére most semmi, aztán mégis, hoppá, az egyik puhára koszosodott farmernadrág zsebében, miért pont a zsebében, tudja a fene, egy nyaklánc
…nem szóltak fanfárok, nem mondta senki, „ez szép volt”, de nem is mondhatta, mert a gépet végül elfelejtettem bekapcsolni, ez már csak akkor jutott eszembe, amikor kiléptem a házból, és nem a belváros, hanem a külső kerületek felé indultam el, hátrafelé átvágtam a kerten, így sokkal egyszerűbb és rövidebb, hiszen csak félig készült el a kerítés, a szomszéd bagolyfejű, szakállas kutyája pedig átkaparta magát hozzánk, és itt előttem nekirohant a kerítés már elkészült részének, de veszettül, a drótnak is fájt, annyira meghajlott, mintha a kutya nem látná a fémszálakat, csak azt a zöld embert a kerítésen túl, rászóltam, mielőtt a félig elkészült kerítés végénél valóban rávethette volna magát, és láss csodát, szót fogadott, visszaporoszkált a kerítés mögé csalánbokrokat szagolgatni, a zöld kabátos ürge nagy nyugalomban loholt, csak a füle nyúlt meg, hogy meghalljon minden neszt és surranó kutyaléptet, de nem hallhatott mást, csak az én cipőim alatt csikorduló kavicsok zaját, mögötte bandukoltam a szervizig, ez az az ember, akivel pár éve úgy döntöttünk, hogy nem ismerjük meg egymást, de most még arra sem volt szükség, hogy hűvösen ne ismerjük meg egymást, mivel a háta mögé léptem ki az utcára, és biztos voltam benne, hogy nem fog megfordulni, aztán mégis megfordult, talán a kutyát kereste, nem csak hallani, látni is akarta, hogy nincs már sehol, én meg akkor vettem észre, hogy nem is az én emberem, nem ő az, eltöprengtem, hogy kit kivel kevertem, és egy picit azon is, hogy csak most vagy már évek óta, de mindegy ez is, én balra fel a görkorcsolya-pályához, ő egyenesen a szerviz felé, olajfoltos kocsibejáróhoz, nyers betonvilágba, a görkori-pálya háta mögé, ahová én igyekeztem, ha nem is a pályához, de a pálya mellé…
…gőzölgött a büfé fennen hirdetve az örökkévalóság átmenetiségét, mert bár az örökkévalóságnak jobb lenne az örökkévalóságát hirdetni, de ha ez a büfé is bekerül a képbe, az ember önkéntelenül reménykedni kezd abban, hogy itt semmi sem végleges, hogy itt tényleg minden csak átmeneti, a büfé környéke fényes, a gőzfelhők is kifényesedtek, és néhány lopott hazugságot írtak a homlokára, vagyis a büfé párás ablaküvegére, térj be hozzánk, különben mind a ketten éhen halunk, ez az egyik hazugság, mert alig-alig tért be ide vendég, mégsem halt éhen senki, persze ez is hazugság, mert szezonban esténként jól fogyott a dzsúsz, és néhányan azért idejártak ebédelni, mégis olyan az egész, mint egy lezárt parkoló, vagy egy félig elkészült autópálya-felhajtó, és akkor tényleg értelmeződni kezdett bennem az éhenhalás eszméje, de legalábbis a meghalásé, ezzel párhuzamosan pedig még valami, ami szinte ugyanaz, hogy tényleg elképzelhető, hogy itt valaki enni fog, és persze Szabó, az én Szabóm, Szabócskám pontosan ott, ahol reméltem, éppen ott reggelizett, ette a szétfőtt virslit, átverekedtem magam a bejáraton, télbe forduló borongós takony idő, acélkék felhők feszültek a pálya fölé, nem sok jót ígértek, a magasvasút megzörgette az eresztékeit, a lámpák éppen kialudtak, persze jóval később, mint ahogy kellett volna, a fényes hidegbe csorgatták sápadt, sárga fényük — teljesen feleslegesen, friss volt és éles a levegő, és jó volt a zsíros gőzt és egy arra járó autó kipufogóbűzét a frissesség mellé beszippantani, így reggel nem lehetett hallani a görkorcsolyák reszelő-remegő hangját, amitől mindig nyugtalan lettem, mintha a fogamat fúrnák, vagy valaki más fogát, de közvetlenül a közelemben, és hallom ahogy a fúrófej forgácsolja az engedelmes anyagot, mindenesetre a környéknek kísérteties háttérzajt kölcsönzött, és felértékelte, felnagyította, eltorzította a többi mindennapos körülményt, szemétdarabok és csillogás, hó ígérete az orrban, műanyag dzseki, kitérdelt melegítő, drága edzőcipő, és ezek együtt már majdnem kiadnak egy Szabó nevű bárkit, aki a büfé mögött éppen utánfutót mosott, koszfoltos rendszámtáblát: TA-12-44, a kerekek fölött háromszög alakú, vörös fényvisszaverő sakálszem, százezer éves rutinnal fogta a slagot, csak éppen a cipőmig folyt a víz, és amilyen idő kerekedett, pár órán belül lefagy, és minden virslievő hanyatt vágja magát délben, csak arra a pár percre rakta le a slagot, amíg bekapott ő is pár virslit mustárral, ha meghal, tartsanak az orra alá műbeles virslit vizenyősre főzve, rögtön felül, mindenki felépít magában egy életben maradási stratégiát, az övé az volt, hogy halottnak tettette magát, arcszíne és kiolvadt-hűtő-tekintete, pikkelyes bőre tökéletesen visszaadta mindazt, amit egy halottól elvárunk, és szinte biztos, hogy a halottak is főtt virslit esznek, engem azonban nem tévesztett meg, amint az ujjai közé fogta a vékony, kopott nyakláncot és feldobta párszor szakértően, rögtön láttam, hogy él, nézte, hogyan rándul össze a tenyerében a csillogó, semmi ékszer, aztán gyorsan visszaadta, hamis, nincs semmi súlya, értéktelen, nem tört össze a hír, mondtam is Szabónak, gondoltam, de biztos, ami biztos, körbenéztem, hová dobhatnám ki, a büfé mellett alacsony büfészínű kuka állt, telis-tele műanyag poharakkal, tányérokkal, villákkal, kibólintottak belőle jócskán, oda begyömöszölhetném, bár annyira tele volt, hogy tényleg gyömöszködni kellett volna, úgyhogy inkább meg sem próbáltam, Szabó közben áttetsző vékony háromszögletű szalvétájába törölte zsíros száját, ami nem lehetett zsíros, csak párás, zsírpárás, két kézzel fogta a vékony papírdarabot, úgy gyűrte össze az arcán, alig lehetett hallani, mit mond, hát ez van, pacal, nagyon sajnálom, tényleg, de nem ér semmit, a pacalra felkaptam a fejem, hogy mi, mit mondtál, röhögött, semmit, pacal, semmit, nem érdemes megsértődni, legegyszerűbb, ha megmondom neki, hogy hülye, hülye vagy, már régen nem tanítok, de azt hiszem, ezt tudta, legalábbis ő úgy tudta, hogy mindent tud, mondta is rögtön, azt is nagyon jól tudom, már nem nevetett vagy valami, csak nézett a nagy fejével, a biológia-szertár formalinba mártott, behunyt szemű denevérei jutottak róla eszembe a gimnázium harmadik emeletéről, nem kellett volna ide jönnöm, elmegyek inkább úszni, pedig nem akartam, úgy indultam el, hogy ma még úszni sem fogok
…ráfordultam a sugárútra, amikor utoljára nem gyalogszerrel jártam erre, belém jött egy busz jobbról, bevertem a fejem, folyt az orrom vére, de a folyó vér még nem sokat jelent, én voltam a bűnös, nem vitatkozhattam, a lámpa, a tábla ellenem szólt, a Titanic bárból előbújtak a zöld arcú vendégek, érdekesebb volt a friss törés az autón, a fejen, a műanyagdarabkák az úttesten, mint az elsötétített üvegportál mögött főni a semmi levében, az üvegportálra ráadásul idióta tengerészjelképeket ragasztottak, horgonyt női tangába akadva, korábban Montevideo bár néven működött, még korábban Cynthia poharazó néven, nehéz eldönteni, melyik volt nagyobb tévedés, de egy horgonyt legalább bele lehet akasztani egy tangába, talán Cynthiáéba, talán Montevideóban, aztán a mozi és a nyitott bejárati ajtó, innét már csak pár sarok az uszoda, az uszoda, ami szupermodern, emberrel nem is beszéltem, automata ajtó, mint a metróban annak idején, mágneskártyás öltözőszekrény, fotocellás zuhany, aztán a teát is egy automatából vettem ki, a hajszárítóról azt hiszem, nem kell mondanom semmit, egy tábla figyelmeztetett a frissen mosott padló veszélyességére, hát ezért volt nagyon jó kilépni a párás nehéz szagokból a friss, éles, hideg levegőre, visszafelé gyorsabban is haladtam, be akartam előzni az éppen elmúló reggelt, otthon kell még találnom Gáborékat ugyanis, ajtó, mozi, bár, ja, nem, vissza, vissza, vissza, beléptem a mindig nyitott ajtón, be az ajtón, fel a harmadikra, futottam felfelé a lépcsőkön, a harmadikon az ajtó zárva, de az első csöngetésre megnyílt, bent lefojtott üvöltözés, reggeli készülődés rántottaszagban, az egyforma gyerekek mind a fürdőszobában, Angi kereszttűzben a konyhában, Gábor az atlétatrikóban még ágyban fekvő apjával vitatkozott, aki éppen látogatóban volt náluk, és csak mondta, mondta, mondta, mindenki rám mosolygott, de csak egyetlen pillanatra, aztán vitte tovább a reggeli lendület, félrehúzódtam, hogy ne halljam, mit beszélnek üvöltve, a könyvespolc felé fordultam, olvastam a címeket, kopott borító, felsebzett gerinc: Ménakától északra, sivatagi útirajz, ezt még én adtam kölcsön Gábornak húsz éve, kinyitom, tartalomjegyzék, első fejezet: az asongói országút, felette Gábor neve tollal, idegesítően iskolás betűkkel, igen, minden kölcsönkönyvbe azonnal beleírja a nevét, ha tetszik neki, ha nem, éppen jött, az erkély felé kormányozott, ott tudunk beszélni, mondta, amíg elszív egy cigit, de jó, hogy jöttem, tiszta őrültekháza, nem az ablakon hajolt ki, mint rendszerint, hanem az erkélyajtó felé tolt, beszélnünk kell, de nem bent, az ajtó felé nyomult, gyorsan, minél gyorsabban érjünk ki, nem bántam, siettem úgyis, pontosabban úgy akartam tenni, mint aki nagyon siet, amíg az erkélyajtó felé haladtunk, az apja csak mondta, mondta, mondta, nem figyeltem, min vitatkoznak, de rendszerint hajmeresztő dolgokon, a gyerekek végre kiáramoltak a fürdőszobából, szabad a pálya, de az öreg nem mozdult, csak mondta, mondta: kőolajembargó, rakétaválság, vagy hogy mi a helyes magatartás, ha autóval folyóba zuhansz, Gáboron csattant minden mondat, ő nem tudta, amit tudni kellene, Gábor idegesen pislogott, aztán csak azt hallottam, mert nem tudtam nem hallani, üvöltötte ugyanis a fülem mellett, mielőtt behúzta az erkélyajtót mögöttünk, hogy te jó ég, ez már majdnem olyan, mint hogy van lift a kórházban, csodálkozva néztem rá már kint, bár jobb lett volna, ha eleresztem a fülem mellett ezt a mondatot is, mert ettől aztán úgy érezte, meg kell nekem is magyaráznia a dolgot, nem képes megérteni, hogy ebben a kórházban nincs lift, amikor tavaly a doki rossz gyógyszert írt fel, mentő vitt be, de hordágyon hurcoltak a lépcsőn, erre azt mondja, persze, hiszen járóbetegnek vettek fel, érted, járóbetegnek, ettől megint dühbe jött, résnyire nyitotta az ajtót és bekiabált, a kórházban nincsenek járóbetegek!, az erkélyen majd megölt a hideg, nem kellett volna levennem a kabátomat, Gábor nem didergett, nagy gondosan vette elő a sütő begyújtására szánt túlméretezett gyufát, meg a dobozban az utolsó, és mint ilyen: összenyomódott, meggörbült cigarettát, nem tudom, miért gondoltam jó ötletnek, de odaböktem neki, hogy de hát a kórházban tényleg van lift, elkerekedett a feje, nem csak a szeme, micsoda, elgondolkodtatott a bepárásodott tekintete, ezért gyorsan hozzátettem, csak hülyéskedtem, nem érdekes, aztán megkért, hogy bárkinek, de úgy értsem, ahogy mondja: bárkinek, aki kérdezi, mondjam azt, hogy velem volt ma este, nem gond, ugye, kérdezte hülyén, mire én azt mondtam, hogy nem, pedig gond volt, mert ez a bárki egyedül a felesége lehetett, akit jóval régebben ismerek, mint őt, Gábor végig sem szívta a cigijét, ezután már mindenre rábólintott, persze elintézi H. I.-t meg a furgonját, és elviszi Vandát is, és itt hagyhatom a cuccom, ha nem akarom cipelni egész nap, és adott még egy ötöst, ami az előző ötössel együtt tíz, nem maradt más hátra: megköszönni, elbúcsúzni, lelépni egyetlen perc alatt, hát persze, késésben vagyok, Vanda vár, vár már, bár a fene sem emlékszik, mikorra beszéltük meg, mindegy
…ezúttal nem futottam, csak lekocogtam a lépcsőn, aztán az ajtón ki, és jobbra, jobbra el, valaki valamiért szereti a kereszthuzatot itt, mi másért lenne nyitva mindig ez az ajtó, de hát semmi közöm ehhez, egyébként is rohanok, Vanda délelőttös, ez biztos, és még az is, hogy rettenetes női fodrászatban két percnél tovább maradni, de várni kellett, mert éppen dolgozott, nem tudott azonnal jönni, végül mégis odajött, vagy inkább odalibbent, és azt mondta, hogy délelőttös, hát persze, egyébként nem lett volna ott, jöjjek vissza délre, és akkor együtt mehetünk, oké, ez rendben, és eleve így volt megbeszélve, pont ezért jöttem, csak az időpontra nem emlékeztem, a kórházat jobban rühellem, mint a női fodrászatot, amikor léptem ki az ajtón még azt mondta, hogy jól áll nekem a herpesz, visszaléptem, micsoda, de jól értettem, tényleg azt mondta, hogy jól áll nekem a herpesz, mégiscsak jobb iskolákba kellett volna járatni ezt a gyereket, nem mondana ilyeneket, és talán lenne már férje is, és nem érezné extrém sportnak a párkapcsolatokat, mire ezt végiggondoltam, már túl voltam két háztömbön, és fogalmam sem volt, mit csinálok délig, és éppen jött szembe a Woltex nagyáruház, Kazimir, aki nem hajlandó betenni a lábát ide, azt állítja, hogy az áruházban próbababákat árulnak, nem azt, ami a próbababákon van, azzal csak megpróbálják eltakarni őket, Kazimirról mindenesetre eszembe jutott a reklámban tátogó aligátor szájában kaparászó madár, az aligátorról a „dobáljak-e a tóba kavicsot” ősi dilemmája, a dilemmáról a barbecue-bár és rögtön mellette a kínai gyorsétterem előtt várakozók sora, a várakozókról a repülőtéri gyorsjárat megállójában a buszmegálló-táblára szerelt hangszóró géphangja, erről pedig eszembe jutott, mihez kezdjek magammal, amíg nem jön Vanda, lemegyek zenét hallgatni a szemben lévő zenediszkont promóciós CD-ihez, de ekkor megérkezett a viking.
…a vikingből nemsokára valóságos rocksztár lesz, zenei adók kedvence, a hegedűsből pedig talán bankigazgató, az ő hegedűtokjában mindig több a papírpénz, mint az apró, két szokványos utcazenész-karrier, a hegedűs szmokingban, a vikingen bunda és viking sisak, egyszerre érkeztek az áruház előtti kiszélesedő placcra, pont akkora távolságra a metrófeljárótól, hogy feltorlódjon a tömeg, de ne jöjjön ki a rendőr, úgy méregették egymást, mintha komoly leszámolásra készülnének, ilyen ez, közben átmentem a túloldalra, a túloldalon le az alagsorba, az alagsorból a pincébe, végre a kiterebélyesedő alvilág plüsspuha léptei, diszkontlevegője, párátlanított lehalkított zenéje, és a végtelen sorok végén a méretes fejhallgatók, a szomszédban a Push the sky away-t hallgatta egy lány, háromszor-négyszer egymás után, szeretem, ahogy kiszűrődnek a hangok a fejhallgatók alól, de csak akkor, ha felismerem, mi szól a szomszédban, az album borítójára azonban máshogy emlékeztem, valami válogatás-lemez lehetett, ezért aztán én is meghallgattam a Push the sky away-t, de én az eredeti albumról, és akkor megjött a gyerek az anyjával, és beálltak közénk, a gyerek sírt valamiért, de ebben a mindent felfaló diszkontpuhaságban nem tűnt komolynak a dolog, mint egy mobilapplikáció vagy egy új PS-játék, amit már hat éves kortól ki lehet próbálni, homályosan emlékeztem, hogy az anyuka Vanda barátnője, beszéltünk is pár mondatot, mivel a gyerek bömbölése miatt zenét hallgatni nem lehetett, amiből kiderült, hogy nem az, akire gondoltam, aztán rohantam, mert úgy éreztem, elbeszéltem az időt, és megint elkések, Vanda már biztosan az ajtó előtt vár idegesen, de aztán kiderült, hogy éppenséggel korábban értem vissza, ami azt hiszem, rosszabb, be kellett lépnem a riasztó, kellemetlen, betegszagok közé, a rettenthetetlen melegbe, behúzódtam gyorsan a sarokba, mindjárt dél, és mehetünk, itt, éppen itt, itt és itt fogom végezni, minden jel arra mutatott, egy női fodrászatban, már hallottam is, ahogy valaki azt suttogja — nem nekem, de azért hallhatóan: túl van rajta, vége, végre felismertem Vandát, aki a vállamat fogta és azt mondta, le kellene vágni a hajad, én meg úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy tudja, mennyire utálok itt lenni, és azt sem venném észre, hogy nem is olyan nagyon titokban jól szórakozik ezen, valamelyikünk azt mondta a másiknak: nem lesz semmi baj, ha én mondtam neki, vagy ha ő nekem, akkor is egy igazi férfi-a-női-fodrászatban mondat, valamit tennem kellett, kitérni a női fodrászat szembejövő reflektorai elől, hát kínomban a zsebeimben kezdtem turkálni, mintha rettenetesen keresnék valamit, ami nélkül itt és most beomlik a föld alattunk, ez jó, mert tudom, hogy nincs semmi a zsebemben, tehát addig keresgélek, ameddig jól esik, de hát ezt sem lehet sokáig csinálni, vagy hát, egy pillanat, ez meg mi, előhúztam a zsebemből a nyavalyás nyakláncot, pár órával korábban eldobtam, úgy emlékeztem, és halványan arra is, hogy mégsem, aztán jött végre Vanda megint, immár átöltözve és mondta is rögtön, hogy mehetünk
…nem bírtam sokáig, a szagok, a színek, a minden, ami ott gomolygott, jojózott a kórteremben, nem bírtam ezt az aszfaltszürke bénázást, mi a fenét mondhatnék, tehetnék, kérdezhetnék, felbontani az ásványvizes palackot, meghámozni egy narancsot, amit nem is hoztam, kitámolyogtam gyorsan a folyosóra, nem láttam, nem is értettem, hol vagyok, annyira pipa voltam, éreztem, hogy nem kellene, de a gyorsabb menekülés érdekében beugrottam a teherliftbe, nem szólt senki semmit, aztán ki az épület elé, ott vártam meg Vandát, jó sokára jött, látszott, hogy nagyon mérges, hogy lehetsz ilyen szemét, hogy nem bírsz ki öt percet egy kórteremben, nem az elfekvő, csak vakbélműtétesek, mentegettem magam, holnapután úgyis kiengedik, nincs semmi baja, mi?, vonított Vanda, igaz elég halkan, megműtötték baszki, lábadozik, tök szarul érzi magát, nem evett napok óta, megszorítod a kezét és kijössz?, műtét?!, vakbélműtét, naponta ezret csinálnak, annyira komoly, mint a tévémaci, Jézusom, tévémaci, miket beszélsz, hogy jön ez ide, hogyhogy hogy, úgy, és ezért nem mentél ma dolgozni, ezért, és az hogy jutott eszedbe, hogy neki add azt a kurva láncot, hoztam neki ajándékot, mi a baj ezzel, de hiszen az az én nyakláncom, tőletek kaptam, ez nem az volt, dehogynem, csak megismerem, nem, de, nem, Vanda fejéből magasnyomású gőz szivárgott az ég felé, sokkal kevésbé megkapóan, mint a virslifőzőlé gőze a büfé környékén, ment vissza a fodrászatba, bár délelőttös volt, tehát semmi dolga ott, azt hiszem, nem akart még hazajönni, nem ismerem a saját lányom, te jó ég, de jól ismerem a mozdulatait, ahogy jár, ahogy visszafordul egy pillanatra, és jól ismerem a reakcióit, mindenre tudom, mit fog mondani, csak azt nem tudom soha, mi lesz az, ami majd kiváltja belőle ezeket a jól ismert gesztusokat, és nem is akarom tudni, jobb, ha egyáltalán nem is gondolok rá, mentem visszafelé, délután már csak a hegedűs hegedült, a viking lelépett a gitárjával és a klaffogó sisakjával, a formás kis erősítőjével és a recsegő hangfalával, nem látszott vértócsa sehol, mégsem került sor a leszámolásra, megoldották békésen a dolgot, helyes, de amikor felszálltam a 49-esre, látom, hogy ott áll az ajtóban, fején a sisak, lábánál a gitárja, szája felrepedve, én két megállóval odébb leszálltam, kis híján ki kellett löknöm a buszból, mert mintha beszorult volna, nem tágított az ajtóból, onnét gyalog mentem, még nem haza, be akartam ugrani a színházba, de a hátsóbejáratnál a rendész nem engedett be, hiába magyaráztam, hogy visszavettek, ma csak szabadságon voltam, de hát minek is engedett volna be, visszafordultam, vettem magot a pintynek, fekete teát magamnak, reggel majd tovább alszom, nem mosok többet, minek már, lehet, hogy holnap hazajöhet, de holnapután biztosan, sötétedni kezdett, kedves szívszorító téli szürkület, mentem át az úton, pontosabban mentem volna át, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, és átmehessek, és akkor majd le a metróba, de mielőtt váltott volna a lámpa, megállt egy autó a zebra előtt, a járda, az aszfalt szénfekete lett, mintha eső áztatta volna, de nem emlékszem, tehát nem esett, mindenesetre sötét vízmélység fölött álltam, tétováztam, amikor egy ladik nekicsapódott halk loccsanással a partnak, mégis előírásszerűen, és mégis figyelmetlenül, vagy másra, mindig másra irányuló figyelemmel, koszos, fehér autó, most koszos tengerek vándora, minden vitorla bevonva, a mögötte tülekedő egyéb autók mégis nagy ricsajt csaptak, fékeket csikorgattak, gázt adtak, dudáltak, de ez az autó nem törődött semmivel, éppen itt ért partot, éppen ide sodródott, itt állt meg, aztán letekerte valaki az ablakot és