Avitusra is hatott ez: „a nemesebbek uralmában meg kell nyúgodni; az isteneknek is, a kikhez ők fordultak, úgy tetszik, hogy a rómaiak döntsék el, mit adjanak meg, mit vegyenek el, s nem tűrnek magukon kívül más bírákat.” Ezt válaszolta nyilvánosan az ampsivárok előtt; Boiocalusnak pedig azt, hogy barátságára való tekintetből neki adni fog földet. De az visszaútasítván a mintegy árulás díjáúl szánt ajánlatot, hozzá tette, hogy „olyan földünk, a melyből megéljünk, talán nem lesz; de olyan, a melyben meghaljunk, bizonyosan lesz,” s így mind a két fél ingerűlt hangulatban vált el a másiktól.
(Tacitus: Évkönyvek. [Annales]. XIII. könyv. Ford.: Csiky Kálmán. in: Tacitus fönmaradt összes művei, 1. kötet. Lampel Róbert [Wodianer F. és fiai] Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, 1903. 356.o.)