friss műút

-ról, -ről

Hutvágner Éva

Hutvágner Éva

bábtörténész, író, az OSZMI muzeológusa, az Art Limes folyóirat és a Kalligram Kiadó szerkesztője. Önálló szépirodalmi kötete az Örök front című kisregény.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Hutvágner Éva: Kis hiányjelek három pár lábbal
(Németh Bálint: A hangyák élete, JAK–Magvető, 2018)
2019. augusztus 14.

A borítón (Borsik Miklós rajza): fekete háttéren kriksz-krakszos alakzat, mint egy (mondjuk, hangyák által) véletlenszerűen bejárt terület, apró nyomok egy akvárium, vagy a föld sötétjében. Ezek a Bestiárium hangyái, de nem a novelláé, hanem a novellásköteté. A szövegek képről képre, versről versre a hangya-motívumot bontják ki, az állatok megérkezését egy lakásba, majd ezt toldják, mesélik, árnyalják tovább. A szerző nem hagy túl sok töprengeni valót az olvasónak — már a kötet nyitó akkordjai közt, a hetedik versben (A birtoklás szerkezete) megnevezi a forrást: „és onnantól / a szobában, pontosabban Az elfoglalt ház című Cortázar- / novella második harmadában kellett élnem.”

Alapvetően szeretem azokat a versesköteteket, amelyek kizárólag egyben, sőt, kizárólag a megjelenésnek megfelelő sorrendben olvashatók. Németh szabadversei közül nem lehet kiemelni verseket, mert önállóan kevesebbnek tűnnek, mint a szerkezetbe ágyazva: a kötet hangulatát, fő stíluselemeit pont a versek egymáshoz képest való megjelenése, az utalások, ismétlések, áthallások adják. A vékonyka, mindössze 28 verset magába foglaló szövegegyüttes (amikor azt gondolnánk, még hátravan a fele, nem, onnantól már csak az előző JAK-kötetek felsorolása következik) valójában egy finom műgonddal megszerkesztett versciklus. Talán egyetlen történet elmesélése, egyetlen motívum kibontása, egyetlen kulcsfogalom többszöri megfogalmazása, egy kapcsolat, talán szakítás történetének díszletei közt játszódó lételméleti kérdés precíz kibontása, egy, a pulton hagyott magányosan száradó mosatlan csésze képébe burkolt lételméleti vagy íráselméleti tézis megfogalmazása. És ez nagyon jó, hiszen vezérszála lesz a kötetnek és indoka az öniróniának. A kötet úgy szól önmagáról, a benne szereplő versekről, hogy cinizmusába meghatottság, átgondoltságába spontaneitás, kimódoltságába hozzáférhetetlenség vegyül.

A kötet pillanatnyi megállókkal, visszatekintésekkel, előre- és hátrautalásokkal egy parányi történetet tár fel, egy hiány történeteként íródik meg — még valamiféle cselekményt is lehetséges rekonstruálni, egy konkrét történetet, amely a versek szálaiból összefonható. A banalitást kockáztatva (beváltva, a maximumra játszatva) ezt most meg is teszem. Jön valaki, vagy bárcsak jönne valaki, aki észrevenné, vagy bárcsak észrevenné, ha jönne, a pulton hagyott csészéjét, meg a hiányát úgy általában az otthagyott lakásban — majd jönnek a hangyák, rá az üres pohár alján száradó cukorra, ezeket a hangyákat konstatálva a lírai én a sarki kínaiba rohan rovarirtó szerért, és kitakarítja őket, mielőtt (Corazár-módra) végképp elfoglalják a házat.

És hogy miért is kellett feltétlen ezzel a vicceskedő retorikai fordulattal élnem, hogy egyszerűsítő történetmesélésként foglalom össze a verseket? („Dán királyfi sokat töpreng, majd mindnyájan meghalnak”): mert maga a kötet is éppen azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként íródik és mennyire nem találja tárgyát a vers. „Egy ideje már csak az üres poharat emeltem / a számhoz, mintha innék. A meglepő az volt, hogy A hangyák élete című régi versembe küldtél, holott szívesebben választottam volna Rilkét / vagy Csajka Gábor Cypriánt…” (A hangyák élete. 1. — számozás tőlem: H. É.); „Mert akkor hiába párhuzam, hiába / hasonlat. Akkor hiába beszélek róluk, nem beszélhetek / róluk.” A kötet szervező erejeként egyszerre nevezhető meg a történetszál egy-egy kiragadott eleméhez való időbeli visszaugrás, és ugyanúgy a vers megírásának mint cselekvésnek az újrafogalmazása. „Mikor A hangyák élete című verset írtam, még nem voltak / hangyák a lakásban.” (Előszó)

Németh szövegegyüttesének tétje a vers és a szöveg tárgya közti viszony: „Amit láttak, valódi volt, ez igaz — csakhogy az ajtón át, / amelyen benyitottak, nem a valóságba, hanem egy versbe léptek, / pontosabban a hangyák életéről szóló ciklus banális terébe, / ahol egyedül ügyelek a rendre, amíg te távol vagy.” (Szinopszis) A hiány eszerint értelmeződik át a szerelem, egy lakás vagy akár hiányzás hiányából — mint a Dead but dreaming című versben, vagy a Hézagban: „Milyen lesz, ha már nem fog hiányozni, ettől félek” — a szöveg és a referencia közötti „térré”. A hangyák élete harmadik versében (igen, három vers található ebben a kötetben ezen a címen) így fogalmazódik meg ez: „Persze most sem volt igazam mert aztán, mint a régi lakásban, a fürdőszoba csempéi között legelőször, egy esős napon felbukkant / az első hangya a vers és a valóság közötti fekete résben.”

A kötet erősségének tudható be, hogy annak ellenére, hogy egyértelműen egy tömegközéppont felé gravitálnak a versek, a szövegegyüttes egybefüggő terében létrehoz olyan mellékösvényeket, amelyek új és új ízt kölcsönöznek a textusnak mint egésznek. Ilyen, legerősebb motívum a halasztás, halasztgatás motívuma, amely nemcsak mint téma ágyazódik a kötet egészébe („De hiába várom hetek óta, nem jön / azért nem jön, mert nem is hívtam, / mert ha hívtam volna, akkor se jönne”), de kiérdemli a kötet legerősebb szövege címet is. A hangyák helyének meghatározása a halasztás gépezetében című szöveg az előző kötet címadó verséhez mérhető kiemelkedő, precízen építkező textus, bizonyos szempontból jelen kötetünknek is kulcsverse, az előbbihez hasonló nyelvi–gondolati szerkezettel. Míg a másik csúcsvers (Kiküszöbölés) a „mert meghalt” ismétlésére épülő nyelvi alakzatra építi hatását, a vers hiányzó (!) alanyának hétköznapi, megszokott tevékenységeit és viszonyát a lírai énhez, addig itt a szerkezet már az elhalasztott cselekvések egymásból induló sorát állítja egy nagy, a vers egészén végigvonuló gondolatsorba. „Ha álmodsz, nem álmodsz, / hanem az ébredést halasztod el, ha felébredsz, nem ébredsz fel, hanem a rágyújtást halasztod el” — a vers halasztgató hősének mindennapi cselekvéseit sorolva végig tágítja a köröket: a permutációs alakzat egyszerre lesz válasz a hiány kérdéseire (a már említett rés/foghíj-motívum ráíródik a halasztás és a hiány fogalmára) és tetőzi be lezártságával („és ha mindezt még egyszer végiggondolva rájössz, hogy a hangyákról bizony elfeledkeztél, akkor az alvást, az alvást halasztod el” — zárja körré a vers a szerkezetet) a versciklus történetét, megelőlegezve és magyarázva a körülötte megjelenő szövegek cselekménybe ágyazhatóságát.

Németh előző, Kiküszöbölés című, 2014-es kötete óta sejthetjük, hogy a szerző legerősebb oldala a variációs ismétlésekre alapuló gondolatritmusok szerkesztésében van — sőt bizonyos értelemben a kötet felépítése, az újra és újra elmesélt történetegységek összjátéka miatt az iménti, első kötet egyenes folytatásaként tekinthetünk A hangyák életére. A megszólaló E/2–E/1 váltakozása itt már egyértelműen a hiányzó alak megszólításává válik.

Németh elegánsan, finoman ironizál saját szövegein, a versciklus megírásán és azon, ahogy a hiányzó személy iránt érez, illetve azt feldolgozza. A hangyák élete harmadik szövege nem különösképpen emelhető ki ebből a szempontból sem a szövegegyüttesből, hiszen, bár tele vannak pakolva olyan kulcsmondatokkal, melyek magyarázatként visznek végig a köteten — „Egy ideje már csak az üres poharat emeltem / a számhoz, mintha innék.” (A hangyák élete, 1) „Nem akarom, hogy félreértsd, de engem / éppen ez érdekel: nem a hangyák élete, sem / az, amit gondolok róla, hanem a vékony, mély / repedés a kettő között.” (Hangyák élete, 2) —, bár ismétlik egymást — „Így kezdődött elölről az életünk”; „Így kezdődött elölről megint az életünk”, A hangyák élete, 1 és 3 —, bár utalnak az írás, a vers tere és a referenciaként hozott lakás tere közti kapcsolatra, ez ugyanúgy elmondható a többi versről is. Nem érthető, miért emelte ki Németh pont ezt a három szöveget a ciklusból az azonos verscím alkalmazásával.

Mégis elmondható, hogy A hangyák élete jól szerkesztett szövegegyüttes — figyelemre méltó pontossággal összerendezett versciklus, más szóval továbbmutató második kötet. Üdítően friss öniróniával dolgozik és a szabadverseken belül, illetve a kötet egészében is látványos gondolatritmus jellemzi. Csak ritkán, szórványos esetekben jellemző rá egy-egy stílusidegen, a gondolati egységből kieső pár mondat („A hangyák kémje vagyok, úgy tartják, de nem is felhősödik el néha a homlokom, / nem tudják, holnap miért viszem megint vásárra a bőröm.” — Ekcéma), homályos, erőltetett csattanó („Ments meg a kezdettől, gondoltam. / Aztán máshogy kezdtem gondolkodni.” — Úgy tűnik, hogy itt marad) vagy túlterhelt sorok („ahogy a mosogató előtt álltam, nem az ő életüket néztem a fehér / csempén, hanem a magamét. Nem lehettem / részvétlen kamera. Pontosabban, mert rész- / vétlen kamera nincsen: nem lehettem nem kamera.” — Adalékok a hangyák életéhez). Szerencsésen összezárnak a szövegek, és minden apró hibájuk ellenére is erősnek bizonyulnak, beváltják a Németh első kötetéhez méretezett reményeket.

Mindezek közt még örülhetünk is a versek énjével, hiszen már a hetedik versben (A birtoklás szerkezete) kiderül, hogy ez a történet hiába szól a hiányról és a halálról, ha egyszer happy end a vége: „A kényelmetlen állapot nyár végéig fennmaradt, akkor foglaltam vissza a lakást.” Vagy éppen akkor jutunk el arra a pontra, hogy hiányozni kezdjen a hiány?

 

Szólj hozzá!