Mint egy cápauszony

Győrfi Viktória prózája

Négyen ülünk egymás mellett a reptéri kilátóterasz egyik szürke kőpadján. Egy rakodó, a bokájára csúszott sárga térdvédőkkel, egy huszonéves fiú a feje tetejére copfozott hajjal, egy idős férfi csíkos pólóban és papucsban, meg én. Nemrég nyitották meg újra ezt a részt, pár hónapig felújítás miatt zárva volt. Az idevezető folyosó festékszagú és tiszta. A falakon a reptér története évszámokban, grafikákban, a képek mellett világoskék piktogram-emberek egyenruhában. A fotocellás ajtók sötétített üvegén matricafeliratok. Boldogságot nem kapni pénzért, de repülőjegyet igen, ami majdnem ugyanaz, olvasom az egyiken.
Összehúzom magam, a többiek mellettem ugyanígy ülnek, így férünk csak el az egyetlen árnyékos padon anélkül, hogy egymáshoz érne a vállunk. A két másik pad üres, pár méterrel arrébb tűz rájuk a déli nap.
A Cyprus Airways gépe a kilátóterasz alatt parkol, figyelem a kiszolgálási folyamatot. Az első és hátsó rakterekbe szalagon futnak fel a csomagok. Az egyik rakodó bemászik a csomagtérbe, sárga láthatósági mellényét gombóccá gyúrva gyömöszöli a hátsó zsebébe, mielőtt elkezdi a szalagon érkező poggyászokat a gép hasába dobálni.
Negyven perce adtam át a fiam egy földi utaskísérőnek, most látom őket kijönni a terminálból, együtt sétálnak a gép felé. Kíséret nélküli gyerek, így mondják hivatalosan, a fedélzeten a légikisasszonyok gondjaira lesz bízva. Ahhoz még túl fiatal, hogy egyedül utazzon, a földön és a levegőben is kíséri egy-egy légitársasági alkalmazott. Szeretnék szólni neki, jelezni, hogy itt vagyok, nézzen fel. Halk, artikulálatlan hangot adok, csak a bácsi fordul felém, a karom visszaejtem az ölembe. Felmennek az első lépcsőn, belépnek a repülőbe, a gyerek az apjához repül egy hónapra. Mikor eltűnik a szemem elől, mintha valaki egy merőkanállal próbálná kirángatni a gyomrom a testemből. Miközben megdörzsölöm a halántékom, lenézek, a rakodó bokáján az elrongyolódott térdvédő ide-oda ugrál, ahogy a fiú ritmusra mozgatja a lábát. A zene kihallatszik a fülhallgatójából.
A keresztfiam is állandóan fülhallgatóval járkált, ha csak egy alsógatya volt rajta otthon, akkor is, a telefont a gumis derékrész tartotta. Tavaly felvették a pécsi egyetemre, kollégiumba költözött, az apja hetekig képtelen volt egy értelmes mondatot összerakni. Megakadt, nem jutottak eszébe a szavak, ha mégis, nem passzoltak oda, ahová tette őket, mesélte a keresztfiam anyja. A párbeszédeik egyszerre voltak mulatságosak és kétségbeejtőek, a saját felesége sem értette a zavarodottságát. Komolyan kezdek aggódni érte, hívott fel egyik reggel, a férjem olyan lett, mint a félszemű macskánk. Állandóan nekimegy az ajtófélfának, meg a bútorok szélének, a válla és a combja csupa kék-zöld folt. Hiába mondom neki, hogy lazítson, próbálja élvezni inkább, hogy nincs tele a ház hangos tizenévesekkel, akik a felső szinten dübörögnek, állandóan kifosztják a hűtőt, és szombat hajnalban zenekari próbát tartanak, nem használ. Pedig örülnie kéne, végre azt csinálhat, amit akar. Semmit sem akar.
A földi utaskísérő kilép a gépből, a többi utast csak most kezdik felengedni a fedélzetre. Azt képzelem, hogy a gép törzse átlátszó, látom a fiam az első sorban. A személyzet egy tagja épp leguggol mellé, rámosolyog, narancslével kínálja. Lehet, hogy nem narancslé, hanem kóla, megbeszéltük, ha egyedül repül, kérhet azt. Máskor nem ihat, csak ilyenkor, ma londoni átszállással megy, tizenkét órát utazik. Egy hónap múlva újra úton lesz, akkor a nagyszülőkhöz, én csak szeptember közepén látom újra. Örülhetnék, azt csinálok, amit akarok, fel akarom hívni a keresztfiam apját.
A Cyprus Airways mellől most gurul ki a SAS, a szomszédom két lánya holnap ugyanezzel a járattal érkezik. A nyári szünet felét töltik itt, pont előző este újságolta a fickó, mikor összefutottunk a lépcsőházban. Tele volt a keze csomaggal, friss gyümölcsök, halak, több karton ásványvíz, vett egy minipálmát is. Nem értettem, azt minek, szerintem a szigeten van épp elég, a kisebb lánya imádja, magyarázta, Norvégiában nincs ilyen, ha vége a nyaralásnak, hazaviszi magával.
Nézem, ahogy a fiam gépe gurul a futópálya felé, mint egy cápauszony, olyan, csak a hátsó farokrész látszik ki a bokrok felett. A pálya végén megfordul, ezt nem látom, csak tudom, az elmúlt évek alatt sok felszállást néztünk végig, amikor a család jött látogatóba. A gép nekifut, egyre gyorsul, újra megjelenik a látóteremben. Felállok, érzem, hogy valami bugyog fel a torkomon, megállítom, visszamegy. A zsebemből előhúzom a mobilom, napszemüvegem a fejem tetejére tolom, így jobban látom a telefonom kijelzőjét, miközben lefotózom, ahogy a hatalmas test a levegőbe emelkedik. Most sokkal inkább emlékeztet halra, mint madárra, lomha és nagydarab. A hajtóművekből kiáramló meleg levegő mindkét oldalon örvényt hagy maga mögött, mintha két átlátszó tócsa úszna a levegőben. Elküldöm a képet a volt férjemnek, majd beállítom a járatszámot a Flight Radaron. Mire visszanézek, a tócsákat már elfújták a légáramlatok.