friss műút

-ról, -ről

Visy Beatrix

Visy Beatrix

(1974) Irodalomtörténész (PhD), kritikus. Fő kutatási területe a Nyugat korának lírája, Babits Mihály esszéi és irodalomtörténete, továbbá a fénykép narratív esztétikája a 20. századi magyar prózában. A kortárs irodalom elkötelezett olvasója.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Visy Beatrix: „megtalálnak majd a szavak”
(Fenyvesi Orsolya: A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez, Scolar, 2018)
2019. augusztus 01.

A hiánnyal való küzdelem, a jelen-lét, jelenvalóság lenyomatainak elmaradásától való félelem, a nemlét tátongása, tehát a horror vacui a kortárs lírának is fontos kérdése. Nemcsak azért, mert a megszólalás az alkotó én „létfontosságú” művészeti manifesztációja, létezésének, önkifejezésének, emberi–művészeti létének feltétele, hanem mert ebben az esetben, tehát a művész esetében, a belső világ (gondolatok, érzések, észleletek, léthez, élethez való viszony) artikulálásának, műalkotássá formálásának defektusa, hiánya, bent rekedése mintha az alkotó önnön létezését, a zajló idő semmijéből kiváló, majd oda visszahulló parányi létezésének bizonyságát is kockára tenné, eltörölné. Mindehhez a költészet esetében a nyelv alkalmatlansága, a nyelvi megelőzöttség, artikulálhatóság ismert (nyelv)filozófiai, művészeti csomagja társul mintegy száz esztendeje, egyre feszítőbb kérdéseket, kételyeket és poétikai megoldásokat eredményezve.

A töredék problémája és esztétikája a romantika óta látványosan van jelen a művészetekben. Hátterének, filozófiájának fejtegetése most túl messzire vezetne, ebből az összetett folyamatból itt mindössze talán azt érdemes kiemelni, hogy a 20. század második felében a fragmentáltság, a montázs, illetve maga a töredék és a törmelékes nyelv egyre több figyelmet, megvalósítási módot kap a prózában és a lírában egyaránt. A magyar próza és líra 70-es évek végi fordulatánál, a hagyományosabb, a késői modernség inkább még teljességre törekvő, egységbe fogó alkotói törekvéseivel szemben az epikus elbeszélőformák, narrációt szervező elemek felszámolódása, feltördelése érhető tetten. A lírai műfajok és versnyelv kikezdésének számos jelenségeként a töredék(esség), a kerülőutak bejelentése és műbeli gyakorlata, a jelentések és a megszólaló én rögzíthetetlensége kap reflexiókat (a fordulathoz köthető, címükben is szemléletes példák: Töredék Hamletnek, Talált tárgy…, Magyarázatok M. számára, Metaforák helyzetünkre, Körülírt zuhanás), de könnyen ide sorolható Tolnai Ottó, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc költészete vagy Parti Nagy Lajos grafitneszes nyelvmorzsalékai is. Időben ismét ugorva, a kétezres évek kortárs lírájában mindezek a poétikai jelenségek egyfelől kifutnak, némileg el is fáradnak, másfelől továbbra is alkotói kételyeket, dilemmákat jelezve újabb irányokat, ötleteket nyernek. A legutóbbi évekből elegendő Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv című kötetcímére (és kötetére), Bertók László Firkák a szalmaszálra gyűjteményére, Aczél Géza (szino)lírájára, a Torzószótár két kötetére, Babiczky Tibor Félbehagyott költeményeire vagy némileg más gesztusként Erdős Virág Hátrahagyott verseire gondolni.

Ebbe a vonulatba illeszthető Fenyvesi Orsolya legújabb kötete is, A látvány, amely mellett ugyanakkora erővel (betűmérettel), hangsúllyal követel helyet az alcím: Kommentárok meg nem írt versekhez. A kísérlet ismét a hiány artikulálására, valami el és ki nem mondhatónak, sőt ebben az esetben el nem készültnek, meg nem írtnak a körbejárására irányul. A hiányra rámutatni, a hiányt jelenvalóvá tenni ugyanis csak valamivel lehet, a jelzés, a rámutatás, a körülírás, körülrajzolás fedheti fel a hiány létét, mivoltát. Fenyvesi Orsolya kötete elrendezésében a tükrös, kettős szerkezettel él, az oldalpárok egyik felét verssorok, verstöredékek, ekképp azonosítható szövegdarabok foglalják el, a másik oldalt pedig a prózaformában írt magyarázatok, versmetodikai, alkotáslélektani kérdések, filozofálgatások töltik ki. A kommentár hagyományos értelemben már valami elkészített tárgyhoz, műalkotáshoz, tehát egy már meglévőhöz fűzött magyarázó, közelebbről megvilágosító megjegyzés, fejtegetés; a befogadás közben, kapcsán születő gondolatok, érzések kifejtése. A szigorúan vett meghatározás értelmében a kötet feszültségét az adja, ami további kérdéseket generál, hogy a meg nem írt verseket miként lehet kommentálni, magyarázni, és miként születhet a hiányhoz kifejtett, részletező reflexió. A beillesztett verssorokkal, rövid darabokkal szembeszegezett kommentárok azt a benyomást, látványt keltik, hogy az olvasó beavatást nyerhet a versek születésébe, az írásnak és a lírai alkotásnak a titkaiba, hogy virtuális társszerzővé léphet elő. Ám miközben a magyarázatok szövegei szabadon áramlanak, tágas asszociációkat, felvetéseket járnak be egységről egységre, s ezek megfogalmazása szintén egy sűrített, képszerű, enigmatikus esszényelven, vagy még inkább prózába formált líranyelven történik, arra kell rádöbbennünk, hogy Fenyvesi Orsolya ideális befogadója maga Fenyvesi Orsolya. Valójában kizárólag az ő alkotói elképzelésében, fejében vannak meg azok a gondolati–érzelmi felvetések, kérdések, amelyek a verseket és a magyarázatokat valóban összekapcsolhatják, hiszen a kiegészítések, magyarázatok a versrészletektől távoliak, általánosítók, sok esetben inkább csak lazább kapcsolódásokat, érintkezéseket fedezhetünk fel, az elmélkedések számos hasonló verstöredék mellé odailleszthetők lennének. Tehát mi, a többi olvasó, inkább csak követhetjük a szerzőt kérdésfeltevéseinek, fejtegetéseinek tükörlabirintusaiban, mivel a tükör nem mindig ott és úgy tükröz, ahogy várnánk, és nem egyszer mintha megtévesztő, átlátszó üvegtáblák között bolyonganánk. A versek maguk a látványok, a kitehető és kitett töredékek, a kommentárok pedig a feltárulkozások, a látvánnyá tett gondolatok, reflexiók, így végeredményben, lényegében ugyanaz történik az oldalak mindegyikén, csak a forma más. Az egész inkább egy látványosság benyomását kelti: belső tartalmak, érzések, vívódások, gondolatok kívülre helyezése az őszinte feltárulkozás jegyében.

Ilyen módon a végeredmény közelíthetne egy tautologikus struktúrára (bár az a kommentár létjogosultságát tenné vitathatóvá), ám a verstöredékek olyannyira fragmentumok, cím és szerkezet nélküli egységek, amelyek nem közelíthetők meg a töredék mint egész ismert esztétikája alapján, illetve ebben az esetben nem működnek az egészelvű műalkotás meghaladásának formájaként sem. Ezeket a verstöredékeket valahogy nem lehet elég komolyan venni, műalkotásokként tekinteni rájuk. Valóban a meg nem írtság jelei csupán. Szétporladnak a kommentárok közt, amelyek igyekeznek erős kontextusba helyezni a kószáló sorokat, képeket, és jóval túlnőnek a meg nem írt verseken. Pedig maguk a megjegyzések is bekezdésnyi különálló szakaszok, gondolattömböcskék. Érthető mindez úgy is, hogy épp ez lenne a koncepció, a játék és az eljárás. Ám a hiány — mértéke, minősége, szükségessége, létet meghatározó mivolta —, amelynek a helyét ezek a filozofáló szabad gondolatok betöltik, mégis eliminálódik, devalválódik a felmutatott látvány semmisségeinek fényében. Az elgondolható teljességgel szemben a magyarázatok kibeszélik, körbefecsegik, lefedik a hiányt, és épp a kimondhatatlannak, nehezen megragadhatónak tételezett dolgok, gondolatok, érzések lesznek mégiscsak közvetlen módon, jóformán egészen kimondottak, megragadottak.

A lét és nemlét határait feszegető koncepció a semmiből, pontosabban az emberi elmében gomolygó képekből, emlékekből, érzésekből, gondolatokból létrejövő valamit (műalkotást, verset, világbeli lenyomatot) és ennek a létrejövésnek mikéntjét, a tudatalatti és feletti határán mozgó valamik elvesz(t)ésének okait próbálja tetten érni. Ennek kapcsán folyamatosan határhelyzeteket feszeget, határsávban bolyong, a tudatállapotok áttűnésének olyan mezsgyéjén, amelyek a tudattalan és (még) reflektálatlan, reflektálhatatlan formák, felsejlések, képek és a tudati megragadás törékeny, tünékeny kettősségében vannak, a semmibe veszés és a gondolattá, nyelvé válás, a racionalizálhatóság, formát-kapás „kockázatában”. A töprengések egy része ezeket a gomolygó ősformákat, „ősverseket”, ezek elveszését és elvesztését próbálja körüljárni, nem egyszer a felejtés, emlékezet vagy az álom és a költemény viszonyát vizsgálva. A vers, a szöveg sokszor valamilyen rejtett belső tudásként, titokként, vagy Kosztolányi után szabadon kifejezetten kincsként artikulálódik. „Azért írok, hogy nem létező kincsként valósuljak meg.” Valami körvonalazhatatlan ősi, múltbeli tudás megmentése, megkaparintása, egyfajta romantikus vágy, akarás eredményezi a versírás belső késztetéseit. A szerző költészetfelfogásában a mű a lényeges dolgok, a lét legfontosabb, legmélyebb összefüggéseinek kimondása, lírába fogása. Mindezek mellett a 13 számozott részre tagolt, elő- és utószóval ellátott kötetben külön „fejezeteket” olvashatunk az igazán saját, „megérintő” témáról, „ami engem keres”, a legbelsőbb érzelmek verssé formálhatóságának kérdéséről, hogy tud-e írni azokról, akik nagyon közel állnak hozzá, akiket szeret. Vagy arról, hogy a megszülető vers mennyire hordozza az ént, mennyiben szükséges és lehetséges a kettő azonosságát megteremteni. Ugyanígy kérdés, lehetséges-e másnak a versét írni, mennyire kell, hogy a mű az alkotóból, saját mivoltából, tapasztalataiból, érzéseiből keletkezzen, mennyiben lehetséges más nézőpontjába, érzésvilágába belehelyezkedni, illetve az is, hogy megláthatom-e — és miként — magamat másban, tudom-e kívülről szemlélni énem, lehetséges-e eltávolodni magamtól. „Szeretném, ha kis időre más lehetnék, hogy úgy beszélhessek magammal, mint egy idegennel. Nem lehet elég megpillantani a másikat. A látvány nem (a) létező, nem vagyok egyenlő a tájjal, nem vagyok viselős a világgal.” Az identitás, az identitásformálás és a műalkotás viszonyát vizsgáló, különféle irányból elindított gondolatok természetesen egymásba hurkolódnak, átfedésben állnak, de ezeknek az örök dilemmáknak nincsenek konklúziói, még a pillanatnyi nyugvópontok is bármikor kimozdulhatnak, tovább hömpölyöghetnek Fenyvesi kötetében, s mindezt a benyomást a töredékes forma, a kommentárok szegmentált egységei is erősítik.

Fenyvesi Orsolya cipzárszerkezetű kötete összességében pihenőt sejtet. Mint amikor valaki felérkezik egy hegyre, magaslatra, valamiféle látvány tárul elé, s miközben lenéz, visszanéz, szüksége van némi összegzésre, önreflexióra, a dolgok rendezésére. A meg nem írt versek, és az olvasó elé tett töredékek ugyanis ez esetben, ahogy erről már volt szó, nem igazán a töredék esztétikájának és poétikájának valamiféle tovább gondolását, kortárs poétikai kísérletét sejteti, sokkal inkább őszinte feltárása azoknak az alkotáslélektani, módszertani dilemmáknak, kételyeknek, amelyek — két verseskötet (Tükrök állatai, 2013, Ostrom, 2015) után — egy érzékeny, reflektív költőszemélyiség alkotói válságából, de mindenképpen ideiglenes megtorpanásából származnak. A létezés súlyára, az emberi élet végességére, az elmúlt dolgok veszendőségére rezonáló, az identitás alakulásán, megfogalmazhatóságán tépelődő, időnként önmarcangoló kommentárok elégikus, komoly, amolyan rezignált–reflektált búskomor tónusban búgnak, az őszinteség, szembenézés, önfeltárulkozás esendőségét, sérülékenységét tárják az olvasó elé. Versek helyett. Miközben a megszólaló és az olvasó is tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy a mély gondolatok, érzékenység, az alkotásra való vágy fejtegetése, körülíró vizsgálata ritkán tudhat létrehozni remekműveket. Az alkotóban lévő — sejlő, gomolygó, lappangó stb. — valaminek formát kell találnia. S amíg ez nem történik meg, ahogy a kötet fájdalma, elhaló gondolatai is sejtetik, nem gondolhatjuk, hogy ez lenne a nagybetűs költészet.

 

Szólj hozzá!