S K A N D I N Á V

Czéh Zoltán prózája

„De mindazonáltal — persze — feltételezhetjük ezt is,
 azt is, amazt is, sőt lehet, hogy… No, de nem történnek
olykor-olykor képtelenségek?”

                                                                                                                      /Nyikolaj Gogol/

 

— INTERJÚ? HOGYNE. PARANCSOLJON. — Az ajtóban posztoló fogadópincér szemrebbenés nélkül beljebb invitál, tudomást sem vesz a ruházatodról és a homlokodat elcsúfító ragtapaszról. — Odakísérem.
— Köszi.
Követed őt. Feszes tartása és a járása pontosan illik az arckifejezéséhez: igazából ő már rég nem pincér, a lelke mélyén ő egy befutott férfimanöken.
— Erre tessék.
A wokbár hátsó traktusa felé kanyarogtok. Mintha templomban járnál, olyanok a fények, olyan ez a halk pusmogás, az evőeszközök ünnepélyes csilingelése. Mindezt érdekesen ellenpontozza persze a játékvasútra emlékeztető, kétszintes futószalag.
— Oda parancsoljon az úr.
Azt gondolja talán, hogy te volnál az interjú alanya, a neves művész, és ezért engedheted meg magadnak ezt a keresetlen lazaságot?
— Helló…
Endi ruházatának eleganciája vetekszik a pincérfiúéval, a hűvös kimértség terén viszont még bőven van tanulnivalója.
— Na, basszus! — horkan fel köszönés helyett a notebook spanyolfala mögül. — Most akkor… mi a fütyi van most akkor? Te most jössz végül? Vagy mégsem jössz?
— Jövök — feleled szelíden. — Sőt mi több: már itt is vagyok.
— Remélem, te azért képes vagy még lekövetni magad… A telefont nem veszed fel, üzenetre nem válaszolsz…
— Igen, mert…
— Először a nagy semmi, aztán egyszer csak mégis elvállalod a munkát, azzal az apró kikötéssel, hogy dögöljek meg. Riszpekt.
— Én…
— Aztán hirtelen beesik egy újabb üzenet: Kornélom mégsem vállalja a krimiírót, oldjam meg nélküle, egyedül. Király. Idevágtatok, kipakolok, erre…
— Oké, oké, már itt sem vagyok.
— Hé! — kiált rád élesen, mielőtt még sarkon fordulhatnál. — Ne csináld ezt, jó? Nem mész most már sehová. Ülj le.
— Biztos? Nem akarlak zavarni…
— Ülj le! Na. Most már maradj. — Oda sem nézve megnyom egy gombot a billentyűzeten. — Eredetileg hová készültél amúgy? Interjúra nyilván nem…
Inkább nem követed a tekintetét, ezúttal nem nézel le a papucsodra.
— Az ingyen kaja vonzott be, neked bevallom.
— Szóljunk itt is, hogy extra erős ketchuppel kéred, ahogy a pizzát szoktad? — Endi elvigyorodik, előbb gúnyosan, aztán kedvesebben, nehogy még elriasszon. — Jó, hogy eljöttél. Ülj már le…
Vadul beleszürcsöl a limonádéjába. Most veszed csak észre, hogy egy másik pohár is áll ott, ugyanolyan zölden, szívószállal, sok-sok jéggel és mentalevéllel.
— Ez az övé? Nyilván nem nekem rendelted… Te már el is kezdted az interjút?
Ott a nyitott notebook, ott a notebookhoz csatlakoztatható külső mikrofon is, már csak a főszereplő hiányzik.
— Hol van? Itt van?
— Képzeld, nem állt meg a világ forgása a távollétedben — mondja Endi, újra sértődött hangra váltva. — Miért jöttél el végül? Nyilván nem a szusi miatt…
Bólintasz, elmosolyodsz. Miért is jöttél ide? Jó kérdés. A Gésa miatt? Mert féltél, hogy meglát, miközben megpróbálsz visszaosonni a házba? Vagy Endi miatt, mert szükséged van rá, akármennyire megveted is őt?
— Mert szeretlek — feleled végül.
Endi összehúzza a szemét.
— Ne gúnyolódj velem — csattan fel dühösen. — Ne gúnyolódjál itt velem!
A modellfiú, aki előbb tapintatosan a háttérbe húzódott, majd átsétált egy másik asztalhoz, most rátok pillant.
— Nyugi, hé. Még a végén kidobnak bennünket.
Endi húsos, szőrös ujjait nézed: olyan erővel markolják az üvegpoharat, mintha darabokra akarnák törni.
— Ne haragudj a káosz miatt. Nem úgy alakult ez a nap, ahogy gondoltam.
— Hát nem.
— Mindegy most már: te itt vagy, én is idejöttem: csináljuk meg ezt a cikket. Együtt, ahogy kérted. Oké?
Hallani szinte a pohár megkönnyebbült sóhaját, ahogy Endi keze elernyed.
— Oké. Ezt is.
— Kezet rá.
Odanyújtod a jobbodat. Endi kivár kicsit, mielőtt belecsapna. Elmúlt harmincéves, és soha nem írt még meg magától egyetlen figyelemre méltó cikket sem. Menthetetlenül tehetségtelen. Viszont ő az ex-főnököd fia.
— Hm?
Elengedi a kezedet, és már nem is rád néz, hanem valahová mögéd. Hátrafordulsz.
— Jámbor Kornél, ha nem tévedek. Márpedig én ritkán tévedek… Örvendek.
Nem érted a helyzetet. Aki az asztalotokhoz lépett, az kefehaja és krumpliszerű formátlansága ellenére is egy NŐ, ehhez kétség sem férhet.
— Sven vagyok — mondja kaján mosollyal az arcán. — Sven Holmquist. Személyesen.
És meghajol, váratlanul mélyen, derékból. Erről megint eszedbe villan a japán rajzfilm.
— Nem ülünk le? Mindjárt hozatunk plusz terítéket. Vagy hozzák már?
Megvárod, míg beszuszakolódik a limonádéja mögé, azután lehuppansz te is a túloldalra, Endi mellé.
— Te se voltál még ilyen helyen? A kollégádnak már elmagyaráztam a rendszert: ezt úgy hívják, hogy running sushi. — „Sven” szív egy gyors kortyot az italából, aztán mint egy betanult verset, szavalni kezdi a tudnivalókat: — A futószalagról kell levenni az ételt. Bármelyiket és bármennyit. Amivel végeztél, kiteszed az asztal szélére, és jöhet a következő. Korlátlan fogyasztás. Az étlap egy tableten van, a leírásból nagyjából megtudhatod, mit is eszel. Én speciel nem szoktam megnézni, én a megérzéseim alapján választok. — Rögtön le is kap két tányérkát, amik éppen akkor kúsznának el mellette. — Ezt például nagyon tudom javasolni: mangóleves. Amilyen fura színe van, annyira finom. Ez a másik viszont kifejezetten csakis haladóknak való: teriyakis rákfalatkák algával. — Bekap egy darabot a rákból, aztán mielőtt lenyelné, rákanalaz némi levest. — Csak bátran, kedves Kornél, bátran.
Pislogsz egyet-kettőt, ezt leszámítva állod a nő tekintetét. Azon töprengsz közben, hány éves lehet vajon. Huszonöt? Vagy negyvenöt? Egy kortalan óriáscsecsemő.
— Nekem is előre tudta a nevemet — dicsekszik Endi, jelezve, hogy ő is itt van. — A hölgy egy varázsló.
— Én meg azt hittem, krimiket ír — feleled neki, továbbra is „Sven” szemébe nézve.
Az írónő elkacagja magát. Szebb ettől sem lesz persze, de tagadhatatlanul van benne valami huncut báj.
— Egyszerű rutinnyomozás — magyarázza. — Négy név van a 15 PERC impresszumában, én pedig rákerestem mindre, aztán vadásztam hozzájuk fényképet is a netről.
— Rólam az a napszemüveges–kalapos jön ki elsőnek — szúrja közbe Endi. — Legalábbis ha a Chrome-ot futtatjuk. Hát az alapján nem sűrűn kapna el a rendőrség… A hölgy pont azt mesélte egyébként, hogy iskolás korában egészen komolyan nyomozó akart lenni, leginkább Agatha Christie miatt. Ezt a részt már be is gépeltem.
— Így van — bólint rá „Sven”. — Egészen pontosan én akartam lenni Agatha Christie. Te amúgy mivel kezdted volna a beszélgetést?
— Én? — Tűnődve kapirgálsz kicsit az asztallapon. — Hát egész biztos nem azzal, hogy miért választ magának egy magyar írónő skandináv férfinevet…
Mindketten elmosolyodnak, Endi kényszeredetten, Sven kajánul és kíváncsian.
— Miért, mi volna a te sokkal-sokkal jobb nyitókérdésed?
— Nem tudom — vonod meg a vállad. — Talán valami olyat kérdeznék, ami tényleg érdekel, és tényleg nem tudom rá a választ.
— Na és mi volna az? Halljuk.
Félrepöckölöd azt a kis piros valamit (gyanta? ételmaradék?), ami a körmöd alá ragadt az imént.
— Hát például, hogy… hogy ki tudna-e nyomozni egy krimiíró egy valódi rejtélyt.
Valódi rejtélyt?
— Amit nem ő talált ki.
— Például?
— Nem tudom. Például hogy mi történt velem tegnap, tegnap éjszaka, abban a pár órában, amivel nem tudok elszámolni. Hm?
Fortyogni kezd a limonádé: „Sven” éppen ivott, miközben felnevetett.
— Óhorjáhásiii…
Szétálló, eres mellek, rózsaszínű hájhurkák: egy pillanatra ijesztően életszerű képminőségben jelent meg előtted a teste ruhátlanul.
— Uram? — A férfimanöken az, visszajött az asztalunkhoz. — Inni mit hozhatok önnek?
— Ugyanezt — feleli helyetted az írónő. — És a pálcikák mellé kérnénk szépen hagyományos evőeszközt is, ha lehet.
— Hogyne — feleli a pincér, és akkorát bólint, hogy te is önkéntelenül biccentesz egyet.
— Ott jön! — kiált fel „Sven” hirtelen. — Azt kapd le gyorsan!
— Melyiket? Ezt? Vagy ezt?
Rálegyint a tehetetlenkedő Endire, és egy vakmerő vetődéssel lecsap a kiszemelt tányérra.
— Ez micsoda? — kérded tőle.
— Fogalmam sincs. Viszont finom. Kóstold meg. Vegyél.
— Csak így, szabadkézzel? Ez olyan, mint egy… — Két ujjal felemeled, megszagolgatod, aztán óvatosan beleharapsz. — Mmm. Ez tényleg egy pingponglabda.
„Sven” megint felkacag. Most egyértelműen harminc alattinak mondanád.
— A kollégádnak is ajánlottam ezt egy korábbi körben, de ő nem volt ilyen merész.
— Nem vagyunk egyformák — feleled Endi nevében is.
— Ti mindig ketten dolgoztok amúgy? Holmes és Watson? Stan és Pan?
— Inkább Woodward és Bernstein — vágod rá teli szájjal. — Nem is tudom, melyik legyek én szívem szerint…
— Ne zsidózzunk, uraim, ha kérhetem…
Nevettek mindketten, szegény Endi viszont csak kapkodja a fejét ide-oda. Zavarában megint megnyom egy-két betűt a notebookon.
— Folytasd nyugodtan az interjút — mondod neki. — Hol tartottatok?
— Ott tartottunk, hogy… hogy volt az egyetem és volt az Agatha Christie-szakdolgozat. És ennyi. Átválthatunk a következő kérdésre? Vagy adjuk át a szót tanult kollégámnak? Kornél biztos roppantul felkészült erre a mai beszélgetésre… Látszik az öltözékén…
— Nekem kifejezetten tetszik — feleli „Sven” kedélyesen. — KEEP CALM, gumipapucs… Munkaruha. Én például egy szál fürdőköntösben szeretek írni. Vagy anélkül.
Széles mozdulatokkal kanalazza tovább a mangólevesét, időt hagyva nektek, hogy megemésszétek a hallottakat. Addig megpróbálod lenyelni ezt a gumiszerűen nyúlós valamit.
— Felkészületlennek sem nevezném Jámbor urat — szólal meg hirtelen az írónő. — Fogadjunk, hogy ő tudja, honnan van a művésznevem.
— Sven…
— Holmquist. Sven Holmquist. — Mélyen a szemedbe néz. — Nem emlékszel?
Pislogsz kettőt-hármat: emlékezned kellene?
— Sima ügy — feleled rövid gondolkodás után. — Ott nyílt ki az IKEA-katalógus. Bingó?
— Most lebuktál! — kiáltja Endi diadalittasan. — Fogalmad sincs semmiről. A hölgy Sarah Holmes szeretett volna lenni, de a kiadó ragaszkodott az északi férfi imázsához. Ő pedig végül belement.
„Sarah” bólint. Hátradől a székben, karba fonja a kezét.
— A Halmos Saroltánál minden jobbnak tűnt, még egy bútortervező neve is.
— Aha.
Kitolod az üres kistányért az asztal szélére, és abban a pillanatban már nyúl is érte egy kéz, hogy eltüntesse onnan. Egy másik eléd állít egy pohár élénkzöld levet, egy harmadik (?) pedig gyengéden az asztalra fektet egy csokornyi, szalvétába tekert evőeszközt.
— Parancsoljon.
A mosolyod a személyzetnek szól, a szemedet viszont eközben is az írónőn tartod.
— Én sem szerettem soha a saját nevemet — meséled neki. — Ezért találtam ki a Candide-ot.
— Nagyon jó név, irigylésre méltó. És optimista.
Endi megint csak pislog.
— Olvastad, ugye? — kérded tőle merészen.
— Persze.
— Akkor jó. Én is.
„Sarah” rád mosolyog.
— Nekem tetszik a Holmquist — mondod neki. — Bár svéd helyett én biztosan izlandi nevet választottam volna magamnak. Lehetnék Jamborsson. Vagy legyek inkább -dottir?
— Miért pont izlandi?
— Nem tudom, tetszenek. Szeretnék izlandi lenni. Már az apám is ezt szerette volna. De erről majd akkor mesélek többet, ha engem interjúvol valaki.
— Így van — csap le Endi a lehetőségre. — Haladjunk inkább. Most nem te vagy a főszereplő.
— Ó, bocsánat, elnézést…
— Kíváncsiak vagytok, fiúk, hol volt a ti főszereplőtök az előbb? Eláruljam? A mosdóba indultam persze, de rossz irányba mentem, rossz ajtón nyitottam be, és hol kötöttem ki? Na? A konyhában!
— Hoppá.
Endi sebes jegyzetelésbe kezd.
— Nagy élmény volt — folytatja „Sarah”. — Egy egész perc is eltelt talán, és nem vett észre senki. Pedig ott álltam közvetlenül a hátuk mögött. Kísérteties volt. Figyeltem, hogyan pakolják rá kesztyűs kezek ezt a sok-sok tányérkát a futószalagra, és máris megvolt a következő könyvem nagyjelenete: egy emberi test darabkái jönnének kifelé, egyik a másik után, egy hüvelykujj, egy szem, egy fül, ez-az… Jó, nem?
Belemártja a kanalát a levesbe, aztán evés helyett inkább folytatja:
— Aztán persze megláttak. Rám szólt a főszakács, hogy menjek onnan, oda tilos a belépés. Alig értettem, mit mond, pedig magyarul beszélt. Én erre bemutatkoztam neki: Sven Holmquist vagyok, krimiszerző, és segítségre van szükségem. Paff, kész, ettől mindig elolvadnak az emberek, mindegyik. Hirtelen fontosnak érzik, amihez értenek. A konyhafőnök is így volt ezzel. Megkérdeztem tőle, van-e náluk akkora edény, amibe belefér… egy ember.
Endi göcögve felkacag, de még eközben sem hagyja abba a gépelést.
— Odáig volt meg vissza — folytatja „Sarah”. — „Úgy érti, ety… igazi emper?” — Állát a tokájába fúrva, hevesen hadonászva utánozza azt az illetőt. — „Hoty belefér? Felnot?” „Egy felnőtt, igen. Egy felnőtt férfi. Mint maga. Beleférne?” „Hát… nem is tudni. Attól fugg. Van ez fazék, van az másik… Etyben kell belefér?”
Nagyot csap az asztalra és felnevet, egészen hangosan és rekedten, pedig most nyilván nem a konyhafőnököt utánozza.
— Ezt mindenképp vegyük bele a cikkbe — javasolja Endi lelkesen. — Belevehetjük?
— Simán.
— Persze — vágja rá „Sarah” is. Akkorát kacagott az előbb, hogy meg kell törölgetnie a szemét utána. — És vegyük bele azt is, hogy hány embert gyilkoltam már meg. Nem sokat ölök, regényenként úgy… kettőt-hármat, átlagban. Összeadtam idefelé jövet: huszonegy halott. Eddig. Huszonegy. A Tökéletes alibiben és a Mániában még beértem egyetlen áldozattal is, a Fekete rúzs befejezése viszont, hm, kész tömeghalál. Tiszta Hamlet.
Bólintasz egyet, aztán gyorsan helyesbítesz és megrázod a fejed:
— Nem tudom, azt nem olvastam. Jó könyv?
Endi boldogan felnevet.
— Bocsi…
Áthajolsz előtte, leveszel egy újabb tálkát a futószalagról. Egy háromdarabos szusiválogatás: három tejfehér rizshenger, középütt egy-egy barna valami, hozzá némi vérpiros szósz.
— Szerintem meg is kezdődött az emberi test felszolgálása.
„Sarah” ezúttal komoly marad — lehet, hogy nem hallotta, mit mondtál?
— Nagyon fontos az erős kezdés — folytatja az Endinek szóló vallomást. — Annál már csak egy a fontosabb: az erős befejezés! Ez még a legnagyobbaknak sem mindig jön össze. Edgar Wallace egy alkalommal komoly pénzjutalmat ígért annak az olvasónak, aki előre kitalálja az egyik folytatásos krimije végét. Puff neki: kölcsönt kellett felvennie, hogy kifizesse a több száz helyes megfejtőt. Vagy ott van Raymond Chandler és A hosszú álom. Abban egyszerűen nem lehet az a tettes, akit Chandler annak nevez. Viszont ugyanígy nem lehet másvalaki sem! Kész, vége, nincs megoldás!
Endi lélekszakadva jegyzetel — minek vajon, ha egyszer úgyis minden szót felvesz a mikrofonjával?
— Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a szusi jéghidegen is váratlanul omlós. — Hogy megszabadulj a fogadra tapadt rizstől, belekortyolsz a zöld színű limonádéba. — Ez viszont határozottan vízízű. Kérem felírni.
Endi tüntetően nem fordul feléd, várja a folytatást, „Sarah” viszont már téged néz, nem őt. A kövérség erősen letompítja a mimikáját, de a szemén így is látszik, hogy akar valamit.
— Tényleg nem emlékeztél, honnan van a művésznevem?
Lerakod a poharat, nemet intesz a fejeddel.
— Kellett volna?
„Sarah” elmosolyodik, és újra „szavalni” kezd, emelt hangon, feltartott mutatóujjal:
— Sven Holmquist a klasszikus krimi-vonal képviselője. Konzervatív író, a szó legjobb értelmében. Nála van áldozat, és van tettes is. Vannak nyomok, van nyomozó, igazi nyomozás, a végén egy olyan befejezéssel, hogy… Ezt nem mesélem el, ezt el kell olvasni. Komolyan. Kötelező olvasmány.
Itt elhallgat. Választ vár tőled, ez nyilvánvaló, fogalmad sincs azonban, mi is a kérdés.
— Kívülről tudom az egészet — szólal meg újra, most már a saját hangján —, mind a kétszáz szót. Volt idő, amikor minden reggel végigolvastam, mielőtt nekiláttam volna az írásnak. Ha nincsenek ezek a mondatok, talán meg sem születik a többi könyvem. Nagyon fontos volt nekem ez a kritika, nagyon hálás vagyok érte. Megdicsértél, amiért tudom, hogyan kell kibiztosítani egy revolvert, és A Bertram szállóhoz hasonlítottad a Fekete rúzst. És öt csillagot adtál rá.
— Ezt te írtad? — fordul feléd Endi. — Biztos ez? Kornél öt csillagot adott egy krimire?
Megvonod a vállad.
— Fiatal voltam, kellett a pénz.
— Kitettem a honlapomra — folytatja „Sarah” komoly arccal —, de a netes archívumban is fenn van, még most is. Az aláírás mindkét helyen: Candide.
Nem nézel rá, inkább kicsomagolod az eddig érintetlenül hagyott evőeszközt. Úgy bámulod a betűket a pálcikán, mintha tudnál kínaiul. Sven Holmquist? Fekete rúzs? Öt csillag?
— Mostanában már leginkább ezt a blogot csinálod egyedül, ha jól láttam a neten. Jól láttam, Kornél? Ez valami tudatos stratégiaváltás? Új idők, új módszerek?
— Hm, mmm.
Nem is olyan bonyolult eszköz ez a pálcika: egészen hamar sikerül teletömni vele a szádat.
— Új utakat keresünk — válaszol helyetted Endi homlokráncolva. — Rendszeresen posztolnak minket közösségi oldalakon, és hamarosan megjelenik a 15 PERC nyomtatott verziója is.
Az írónő elismerő hümmögéssel felel neki, de téged figyel most is, érzed a homlokodon a tekintetét.
— Tegnap éjszaka is? — kérdi hirtelen. — Akkor is új utakat kerestél, amikor kiesett az a bizonyos pár óra? Szakmai szempontból érdekelne. Nincs senki, aki elmesélné, mi történt pontosan? Nem lehet, hogy egyszerűen csak elaludtál valahol?
Endi vidáman oldalba könyököl.
— Elég mély álom lehetett… A Rákóczi híd alól halászták ki, teljesen kész volt.
Felpillantasz. Ezt meg honnan tudja? Benne volt valamelyik leveledben?
— Rákóczi híd? — kérdi „Sarah”.
— A régi Lágymányosi. A kórház pedig a Szent Imre volt, ott tértem magamhoz ma reggel. Kérdezték, mi történt, de nem tudtam megmondani. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a Dunába. Filmszakadás.
Az írónő bólint néhányat, közben lenyeli, ami a szájában van.
— Agatha Christie is eltűnt egyszer — meséli aztán —, ő tizenegy napra. Senki sem tudja, hol volt akkor. Van mindenféle teória, hogy amnéziába esett, hogy valami bonyolult szerelmi háromszög miatt bujkált, meg hogy csak ravasz reklámfogás az egész…
— Nálam is több elmélet van már — feleled neki. — Az orvos szerint valami neurológiai problémám lehet. Például meghülyültem. De van, aki egy komolyabb berúgásra gyanakszik, mások meg drogra. Abban egészen biztos vagyok, hogy mindannyian tévednek, az igazságot viszont nem tudom én sem.
Endi mondana valamit, de „Sarah” egyetlen kézmozdulattal leinti.
— Mi az utolsó dolog, ami még megvan az estéből? A koncertre emlékszel?
Elismerésed jeleként felmutatod neki a hüvelykujjad.
— A karszalagról jöttél rá, ugye?
— Ez a szakmám — feleli büszkén. — Nekem minden tárgy bűnjel, minden lakásbelső egy-egy lehetséges tetthely. És kétféle ember van csak: tettesek és áldozatok.
— Ezzel az újságírók is gyakran vannak így. Nem igaz?
Endi bólint egyet, óvatosan elmosolyodik. Nem tudja eldönteni, jegyzeteljen-e.
— Nagyon fontosak a részletek — segíti ki az írónő a notebookra mutatva. — Egy krimiben nem lehet tévedni, nem lehet blöffölni. Nem írhatom azt, hogy egyben megfőzték az áldozatot a wokbár konyháján, ha ott nincs is ekkora edény. Hitelesnek kell lenni. A második regényem előtt egész napokat töltöttem egy rendőrőrsön, látni akartam, hogyan működnek igaziból a dolgok. Ott még egy valódi rendőrpisztolyt is kézbe vehettem.
— És meg is megmutatták, hogyan kell kibiztosítani.
— De voltam börtönben és bírósági tárgyaláson, voltam helyszínelésen is, mindenhol. Vagy például láttam akasztott embert. Igazi ember volt, valódi kötélen lógva. Egy nő. Akkora volt a két szeme, hogy… na, az tényleg két pingponglabda volt. És hát a nyelve meg… Egészen elképesztő, mennyire hatalmas egy emberi nyelv.
Lefekteted a két pálcikát a tányérod mellé.
— Na és velem mi történhetett? Hm? Azt ki tudnád deríteni? Ha kellően izgalmas a sztori, megírhatod regényként is. Oké?
„Sarah” kettéhajt egy szalvétát, és gondosan megtörölgeti vele a száját.
— Vegyük sorra a lehetőségeket. Bolond nem vagy, ezt kipipálhatjuk.
— Örömmel hallom.
— És hirtelen haragú kocsmaharcosnak sem gondolnálak. Inni ittál amúgy az este?
— Egy kortyot se.
— Gyógyszer? Drog?
Endi horkantva felnevet, de csak halkan, a háttérben maradva.
— Menjünk tovább. Nézzük a rablást, ezt a lehetőséget semmiképp se zárjuk ki. Pénz mennyi volt nálad?
— Semennyi — feleled —, négy-ötezer forint.
— Bankkártya?
Megrázod a fejed.
— Viszont eltűnt pár igazolvány, meg az összes kulcsom. És a mobilom, egy BlackBerry. Azt például tényleg sajnálom, azt nagyon szerettem.
— Régi, sokgombos, igaz? Értem.
„Sarah” belekanalaz a sárga színű levesbe, csettint a nyelvével, aztán összpontosítani kezd, lehunyt szemmel, homlokráncolva, mintha a leves íze alakulna át benne gondolatokká.
— Jó kis teló volt — töröd meg óvatosan a csendet. — De hogy egy ilyenért kinyírjanak…
— Pontosan! — nyitja ki hirtelen a szemét „Sarah”. — Alighanem pont ez volt a cél.
— Pont micsoda?
— Nem baleset volt, és nem is rablás. Nem. Téged meg akartak ölni, Kornél.
Pislogsz egyet, aztán lepillantasz megint az evőpálcikákra, közben megvakarod az orrod hegyét és megköszörülöd a torkod: keresed a helyzethez illő a reakciót. Végül elmosolyodsz.
— Ez nem vicces.
— Szerintem se — mondja Endi. — Mi van, ha ez tényleg egy gyilkossági kísérlet volt?
Kitartasz a mosolygás mellett, de inkább félrefordulsz közben. Nyolcan-tízen lehetnek rajtatok kívül az étteremben, csupa férfi–nő páros. Megannyi Bonnie és Clyde? Felkapod a limonádédat, belebámulsz.
— Szerintem tévedtek. Ki tett volna ilyet? És miért?
— Mindig van szóba jöhető gyanúsított — mondja komoran az írónő. — Ellenségek, irigyek, féltékeny harmadikak…
— Nem lehet a kínai maffia bosszúja? — kérdi Endi. — Zokon vették, hogy szakítottál azzal a sárga csajjal. Az nem lehet?
— Muhaha.
— Én inkább egy megbántott művészre gyanakszom, akivel nem bántál olyan kesztyűs kézzel, mint velem annak idején.
— Ugyan már…
— Miért ne? Szörnyű érzés ám, ha rosszat írnak a művedről, én átéltem…
— Igen — szól közbe Endi. — A nővérem szokta mondani, hogy ő bizony ölni tudna, ha valaki bántani próbálja a gyerekét. Ez pedig pont olyan lehet.
— Nagyon igaz — bólogat „Sarah”, és hiába keresed a mosolyt a szája körül.
— Ez most valami ugratás? — kérded tőlük. — Ti összebeszéltetek, mielőtt ideértem?
— Volt az a fafaragó, akinek egy csillagot adtál a műveire. Emlékszel? Visszaírt neked valamit, kétszer is, helyreigazítást kért, erre te elvetted tőle azt az egy csillagot is.
— Komolyan? Ez elég durva…
— Az egy barom — legyintesz —, egy öreg bácsi, aki meghibbant.
— A szavak szintjén jó erőben volt: azt írta, hogy jól teszed, ha nem kerülsz a közelébe.
— És nem is kerültem. Ez pedig még tavasszal történt amúgy, hónapokkal ezelőtt.
— Azóta fortyogott benne az indulat. Az nem lehet?
— De, persze. Két faragott Krisztus között elment az A38-ra, ahol meglátott engem…
— Gajdos Károly, ugye? — kérdi az írónő a telefonja fölé hajolva. — Itt van, megtaláltam. A kritikát is, meg azt is, hogy Gajdos Károly meghalt. Elhunyt, még májusban.
— Ó.
— Azt írják: „Hosszú, méltósággal viselt szenvedés után.”
Mindketten téged néznek most.
— Elnézést. — Mintha nem is te mondtad volna ezt, és mintha valaki más lökte volna hátra a széket. — Mindjárt jövök. Folytassátok az interjút.
A szemed sarkából látod még, ahogy „Sarah” utánad fordul.
— Ha az ellenfeled lőtávolban van, akkor te is. Ez lesz a következő könyvem mottója. Agatha Christie. Jó, nem?
Endi füttyent egyet: neki tetszett.
— Nem lehetne ez az idézet a cikkünk címe?
— De — mondod nekik hátra sem nézve. — Legyen.
Útközben egy pillanatra megkísért a menekülés lehetősége, de a férfimanöken most is ott áll a bejáratnál, a kottatartóra emlékeztető pult mögött. Kérdezned sem kell, ő máris útba igazít:
— Arra hátra, egyenesen, aztán kétszer balra. Már ha a mosdót keresi az úr.
Belököd a vadnyugati hangulatú lengőajtót, és elindulsz a hosszú, ablaktalan Halálcsillag-folyosón. Egyre nagyobb a csend, egyre tompább a félhomály. Ha valaki tényleg végezni akarna veled, hát itt aztán nyugodtan megtehetné. Merre is kell fordulnod? Balra, igen, aztán másodszor is balra.
Ott egy ajtó, valóban, résnyire nyitva. Vannak odabent, kihallatszik a vízcsobogás. Már gombolod is a slicced, miközben benyitsz. Vibráló neonfény fogad és ködszerű pára. A helyiség túloldalán homályos emberalakok sorfala, neked háttal, almazöld kötényben–főkötőben. Egyikük, egy szemüveges férfi most profilba fordul, felkap egy jókora csillogó fémedényt, és lerakja egy másik, egy még nagyobb mellé. Felnevetsz, de csak magadban, hang nélkül: azt latolgatod máris, mekkora lehet ezekhez a tálakhoz képest egy embriópózba gömbölyödött ember.