friss műút

-ról, -ről

Kustos Júlia

Kustos Júlia

1996-ban született Szombathelyen. Budapesten él, tanul, ír. 2018-ban Móricz-ösztöndíjban részesült, első verseskötetén és regényén dolgozik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Kustos Júlia: Valódi kritika és divatos előítélet
(Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban — Tanulmányok, kritikák, Lector Kiadó, 2017)
2019. július 11.

Darabos Enikő Testmetaforák című kritika- és tanulmánykötete szemtelenül kevés idővel megjelenése után már nem tekinthető a legfrissebb magyar nyelven írott, testtematikával foglalkozó kötetnek[1] (annál is inkább, mivel a benne található szövegek nagy része jóval a tizenhetes év előttről datálható: a legkorábbi 2003-as, a legkésőbbi pedig 2015-ös megjelenésű).

A három tematikus fejezetre tagolt gyűjteménykötet a fejezetcímekben jelzett viszonyok alkotta keretbe próbálja magát beleágyazni — több vagy kevesebb sikerrel. Így olvashatók az Én másik cím alá tartozó szövegek egy kevésbé a testet, mint inkább a másságot, a szubjektumon kívül kerülőt olvasó–értelmező kritikai perspektíva felől. Az itt elemzett szövegek a következők: Oravecz Imre: 1972. szeptember, Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve, Bán Zsófia: Esti iskola, Agota Kristof Trilógia és Az analfabéta, Solymosi Bálint: Életjáradék, valamint Grecsó Krisztián: Tánciskola. A Test nyelv című egységben Nádas Péter: Párhuzamos történetek, Pályi András: Éltem és Túl, Bartis Attila: Nyugalom, Spiegelmann Laura: édeskevés, valamint Erdős Virág: Eurüdiké című műveinek a (mint a cím is sugalmazza) test nyelv felőli és vice versa, a nyelv test felőli olvashatóságának kérdése van középpontban. Ebben, a véleményem szerint legszervesebben összeálló fejezetben Darabos olyan meglehetősen nagy lélegzetvételű (a nyelvfilozófiától, a testfilozófiától, vagy éppen a fenomenalizmustól sem mentes) témákat elemez, kapcsol és tematizál, mint a test leírhatósága, a testi folyamatok megfogalmazhatóságának határhelyzetei, a testi, lelki és nyelvi jelenségek szinkron mozgása — ami, ahogyan arról még szó lesz a későbbiekben, nem példátlan vállalkozás. A harmadik, A másik én című egységben Esterházy Péter: Semmi művészet, Darvasi László: Virágzabálók, Bodor Ádám: Verhovina madarai, Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen, Szilasi László: A harmadik híd, Tompa Andrea: Fejtől s lábtól, valamint Vajda Mihály: Szókratészi huzatban című műveknek a kritikái olvashatók. Üdítő, hogy a tartalomjegyzéket vizsgálva csak nyomokban kihámozható a jelenkori irodalomban sajnos még mindig fellelhető férfiegylet-jelleg, mivel a vizsgált művek egyharmadát női szerzők művei teszik ki, s ami talán még fontosabb, csupán egyetlen esetben landol Darabos a női irodalomnak (és kérdéskörének) bűvös (és tisztázatlan túlkapásokkal teli) Bermuda-háromszögében.

A testtematika az irodalomban, az arról való reflektív gondolkodás témája nyilvánvalóan nem az elmúlt évek (és évtizedek) sajátnak vallható jelensége, azonban a hasonlóan koncentrált fókuszú szövegvizsgálat napjainkat jellemző népszerűségét vitatni meddő próbálkozás lenne (gondoljunk itt a FISZ által 2018 szeptemberében rendezett Irodalom és betegség című konferenciára, vagy a Lakásszeminárium Köldökzsinór vagy Ránc címet viselő tematikus szépirodalmi és képzőművészeti beszélgetéseire). A Testmetaforák szó szerinti értelmezésben nem tekinthető tanulmánykötetnek, mivel kevésbé koncentrál a programszerű, teoretikus megalapozásra, mint a konkrét prózapoétikai jellegzetességek és eljárások olykor mélyen elméleti beágyazottságú, olykor azonban (retorikájában jobbára vállaltan) szubjektív analízisére. A tanulmánykötetek formai és szerkezetbeli elemeit (irodalomjegyzék, névmutató, egységes és konzekvens hivatkozás használata) a szerkesztői munka mellőzte a kötet nyomdai előkészítésekor.

Darabos a kötet előszavában a következőképpen fogalmaz: „legyek tehát esetenként mégoly elvont és teoretikus, mindig az olvasás élvezete határozta meg az írásfolyamatot”. (7) Kiemelkedően izgalmasnak találom azt, hogy a szakmaiság és a primer élvezet már az előszóban (is) oppozícióként tematizálódik, továbbá azt, hogy ez a fajta oppozíció, s főként az élvezetre helyezett hangsúly elő is sejlik a szövegek mögül. Általában a szövegek bevezető egységében található szöveghelyek azok, melyekkel ez a jelenség illusztrálható: „Pályi András Éltem című kisregényét olvasva egyszer sem húznám el a számat” (136), vagy „(a)z ember nem kezd úgy kritikát, hogy sem elsőre, sem másodjára nem szerette olvasni ezt vagy azt a könyvet” (202), „Erdős Virág most is eléri, hogy nem tudom letenni a könyvet” (181), „de ezentúl gyanakvó leszek mindazokkal szemben, akik szeretik Szvoren szövegeit” (226), stb. Lehorgonyozva egy kicsit még a kötet előszavában foglaltaknál: érdekes, miként említi a szerző az irodalmi közeg változását mint szövegalkotásával összefüggő, arra hatást gyakorló tényezőt. Egy helyütt a következő (véleményem szerint merész) kijelentést teszi: „[a] magyar irodalomkritika zajos volt, zavaros és nagyon izgalmas. […] Most csend van. Most a kritikusok örülnek, ha magukra oda tudnak figyelni, nemhogy még az alkotótársaikat is számon tartsák.” (7) A megfogalmazás nem csupán az eltelt idő rövidsége (a kétezres évek elejétől a máig terjedő intervallumról beszélünk) és közelisége felől problematikus, de egy cseppet elfogultnak (vagy legalábbis pátoszosan nosztalgikusnak) is hat a letűnt, régi jó korok emlékét behívni, s ezzel szembeállítani az ezek szerint mostanra jellemző csendet. (Arra talán szerencsésebb nem is kitérni, hogy mégis mit jelenthet az az állítás, hogy a kritikusok nem „tartják számon” alkotótársaikat?)

Mielőtt még a kötet sajátosságaira rátérnék, megkerülhetetlennek érzem, hogy a kritikakötetről írt kritika aktusának valamelyest mise en abyme jellegű benne foglaltságáról írjak elsőként. Ahhoz, hogy tudatos reflektáltsággal, amennyire lehetséges, a szóban forgó művekről már előzetesen megalkotott szubjektív ítéleteket magam mögött hagyva tudjam az adott kritika- vagy tanulmánykötet szövegeit, fejezeteit (szerkezeti, tematikus eljárásait, döntéseit, összeszedettségét stb.) elemezni és lehetőségemhez mérten átfogó és építő kritikát megfogalmazni, úgy érzem, nem árt, ha segítségül fogadok bizonyos irányelveket, továbbá észben tartom a kritikusi elme működésének egyes mechanizmusait.

Az irányelveket illetően a kötet fülszövegén (s így olvasatomban a kötet saját irányelveként) is olvasható Vida Gábor-idézetnek[2] tulajdonképpen minden pontját követendőnek (vagy legalábbis követhetőnek) tartom, különös hangsúlyt fektetve arra a kitételre, hogy a kritikai szöveg a művek és a kontextusok viszonylatát érintse, így lehetőleg mellőzze mindazt a személyes (vagy személyeskedő) viszonyulást, melyet olykor kétségkívül nehéz kizárni bizonyos okok — érzelmi érintettség, személyes tapasztalat, ismeretség, előítélet stb. — miatt. S itt rögtön kapcsolódik is a második, általam választott Mohácsi-idézet,[3] mely pedig az idézett Vida-gondolat lehetséges szakmai hidegsége mellett teret ad a személyesség, az emberi állapotok esetleges dimenzióinak is. Úgy tudnám a legegyszerűbben megfogni ezt a két állítást, mint a szakmai és a humán tényezők közt elterülő kontinuumot a kritikaírás természetének és komponenseinek tükrében. S szerencsés esetben a kritikus a Vida által tárgyaltakat tűzi ki célnak, melybe belekalkulálja a Mohácsi által megfogalmazottakat, s ha eléggé tapasztalt és önreflektív, gyanakvásával meg tudja előzni, hogy az emberi esendőség a szakma rovására menjen.

Azért tartom különösen fontosnak a fentiek kifejtését, mivel a Darabos-kötet előszavában foglalt tudományos ars poetica nem tér ki az írás folyamatának ilyesfajta (jobbára) ingamozgáshoz hasonlítható dinamikájára. Darabos ehhez legközelebb álló gondolata szerint „[a] kritikus már csak egy ilyen figura, ugrál, hőzöng, méltatlankodik, de kizárólag a szöveg tisztelete és komolyan vétele mellett teszi mindezt”. (7) S valamiféleképpen pontosan ennek a mondatnak a retorikai játékossága, az explicitség és a szövegeken átütő szerzői jelenlét az, amit a kötetben összegyűjtött huszonegy írás mindegyikének kézjegyeként foghatok meg. Ez bizonyos esetekben, maga mögött hagyva az esszéisztikus–értekező formát vagy nyelvezetet, a személyesség egészen érdekes árnyalatait mutatja az olvasóknak, ami a tárgyilagosságot olykor jókora ívben elkerüli. Erre példa, amikor Darvasi Virágzabálók című regényéről írt Óvatos kérdések a Virágzabálók kapcsán című szövegében a regény egyik kulcsmozzanata kapcsán — miután már explicitté tette a kritika elején: „másodjára csak alázatból” olvasta el, olyannyira „lehervasztotta” a szöveg — a következőképpen fogalmaz: „[a]mivel részemről nincs is semmi gond, bár némi defetizmusból fakadó arroganciát sugall azért ez az abszurd drámának álcázott metakritikai passzus”. (213) Darabos retorikája és szóhasználata, a kritikus énként való bevonása, a feltételezett „álcázás” (nem benne foglaltság, megoldás, metaforikus réteg stb.) és a szerző „arroganciájának” említése egészen világossá teszik, hogy a személyes érintettség (legalábbis érzelmi involváltság) nem tudott a kritikai szövegen kívül maradni. (S ekkor még érdemes továbbolvasni a szöveget, hiszen a következő kérdést teszi fel a szerző: „milyen irodalmi folyamatok indokolnak vajon olyan prózapoétikai döntéseket, melyek nyomán egy regény [előre?] beolvas a fafejű kritikusoknak, akik [majd?] kígyót, békát kiáltanak a műre?” — 213)

A fent idézettekhez hasonló stílusú szöveghelyek lépten-nyomon akadnak még a kötetben. Ezekkel Darabos a szerző szövegalkotó eljárásait és az elbeszélő (szerző?) saját, fiktív karakteréhez való viszonyulását vonja kétségbe: „Egészen az a benyomása támad az embernek, hogy az elbeszélő nem kedveli szereplőjét, nem érdekli a figura, épp ezért nem is képes hitelesen árnyalni a karaktert.” (197) Vagy amivel (ne adj isten) szakmaiatlanul summázza ítéletét egy regényszöveg felépítésével kapcsolatban: „Ez a történetszál tényleg nem egy nagy vasziszdasz.” (179) Spiegelmann/Kabai édeskevés című regényéről van egyébként itt szó, amelynek nyomán a kötetben egészen lenyűgöző módon kerül elő a referencialitás kérdése: „meg is gátol abban, hogy referenciálisan olvassam, azaz egy érzelmi idióta önvallomásának fogjam fel” (173), illetve: „nem kell tehát naplóként olvasnom” (uo.) — óvatosan teszem fel itt a kérdést: miért is kéne, ha fikcióról beszélünk? Ezek a szöveghelyek egy kis jóindulattal (ön)ironikusan is olvashatók. Az irónia jelenléte (vagy odaértése) pedig nagyban megkönnyíti az egyébként kulcskérdésként álló testtematika érzékeny szövegelemzésének és meglátásainak fennakadásmentes olvashatóságát.

Darabos a következőképpen fogalmazza meg a testmetafora lényegiségét: „(e)nnek a feloldhatatlan ambivalenciának az elfogadása és szóvá tétele termeli ki azt, amit testmetaforának nevezek: olyan nyelvi alternatívák keresésének, melyekkel érzéki létezésünk minél színesebb spektrumban válik elmondhatóvá és faggathatóvá”. (9) Így tehát a kritikai szövegek primer tétje nem is más, mint megtalálni a szépirodalmi művekben azt a potenciált, amely alapján a szövegekben felbukkanó testeket a nyelvvel, az identitásképzéssel (testi, szellemi) vagy a mássággal fémjelzett kategóriával karöltve lehet vizsgálni.

A vállalás nem kicsi, ugyanakkor a lacani, valamint a freudi analitikus modellbe ágyazottság magában hordozza azt a lehetőséget, hogy indulásakor már rögtön érvényét veszítse. Hiszen a mindenki által ismert ödipális komplexus, péniszirigység és társai legitimmé teszik azt, hogy ha nem esik szó egy szövegben a testről, akkor hiányával lépjen fel, hiányából legyen kiolvasható. S úgy gondolom, megannyi évvel és iskolával meghaladva ezeket az elméleti kereteket problematikus lehet azokkal dolgozni szövegelemzések során. A pszichoanalízis testreprezentációi a szövegekben a kötet kritikái közt jórészt helytálló szempontként kapnak helyet, ámbár van, ahol felesleges, öncélú elméleti keretként tudnám csak funkcióját kategorizálni. S ezzel nem is lenne baj, de nem szabad elfelejteni, hogy a túlterhelt téma és elméleti keret az ujjgyakorlat könnyedségén kívül nem ígér sokat annak, aki felületesen, ezeket éppen csak megemlítve szeretne bizonyos szövegek elemzésébe belebonyolódni.[4]

A kritika anatómiájának bevezető gondolataira hivatkozva[5] Darabos Enikőnek ebbe a kötetbe gyűjtött kritikai munkáját a komparatív értékítélet tropikus alcsoportjában tartom elhelyezhetőnek, mivel erőteljesen észlelhető a kritikai szövegek retorikájának társadalmi beágyazottsága (a feminizmus kérdései az Eurüdiké kapcsán, a szociológia és nyelvhasználat kérdései a Zsírszagú nosztalgia című szövegben stb.). Továbbá, az idézett elméleti szövegnél időzve még, amely szerint az a kritikai szöveg számít szakmai berkeken belül értékelhetőnek (azaz nem semmitmondónak), amely hozzájárul egy rendszeres ismeretanyag felépítéséhez, kikerülhetetlen a saját kritikám fókuszában lévő kérdés feltétele: a Testmetaforák szövegei milyen kritikai szövegeknek számítanak? Lehetőleg mellőzve a Darabos retorikája keltette negatív benyomásokat, azt a megállapítást tehetném, hogy a frye-i keretet szem előtt tartva az általam sikerültnek vélt szövegek Oravecz, Rakovszky, Bán, Nádas, Bartis regényeit vizsgálják. Ezeknek a kritikai és tanulmányszövegeknek közös jegye a világos célkitűzés, a tézisek vagy kérdések megfogalmazása, s egy konzekvens logikai láncolatra felfűzött értekezés, amely körültekintő szakmai megalapozottsággal vizsgálja a releváns szöveghelyeket.

A többi, ide nem sorolható szöveg tükrében nehéz lenne megmondani, ki a Testmetaforák célközönsége, olvasóközönsége. Világosan kiderül az arányokból, hogy kevésbé szolgálhatnak az írások mások tudományos vizsgálódásának szekunder szövegeiként, inkább inspiratív forrásként működhetnek. Az ezen kívül eső, szubjektív vagy legalábbis megkérdőjelezhető stílusban tálalt szövegek sorsa talán bizonyos kötetek marketingjét érintve érvényesülhetnek (ugyanakkor kérdéses számomra, hogy ki olvassa el például a Virágzabálókat vagy a Tánciskolát a Testmetaforák gondolatiságából táplálkozva).

Zárásként visszatérek egy gondolat erejéig Darabos saját szövegalkotására tett kommentárjához, melyben megfogalmazza, miként változott kritikai „hangütése” a szövegek létrejöttét átívelő évek alatt.[6] Ezen állításával nem tudok egyet érteni, mivel nyelvezete és stílusa egészen szilárd alakot öltött már az időben legkorábbra tehető kritikai szövegek nyelvezetében, modalitásában és retorikájában is, s a már felsorolt tanulmányok kivételével (melyek szembeszökően más nyelvi stílusjegyekkel bírnak) homogén. Ez a nyelvezet és retorika pedig pontosan tükrözi azt a „hőzöngő” kritikust, akinek legitimitását már a legelején előrebocsátja a szerző. Készlettárában benne van a tudományos szövegekre ritkán jellemző direkte csattanós fordulatokra való dinamikai kifuttatás, a nagy fokú személyesség, a stiláris szempontból disszonanciát keltő szavak és kifejezések használata, valamint a megfoghatatlan, teátrális zárlatok: „Gondolom, pupákok, világos. Hát, akkor basta!” (277); „Újabb nagy lecke az emberségünkről, tessék.” (234)

Így, s itt különülnek el az esszéisztikus, tanulmányjellegű, valamint a (jobbára) könyvajánlónak szánt, valamiféle közönségigényt kielégítő, kifejezetten hatásvadász szövegek. S ezért tartom problematikusnak azt, hogy a köteten belül egyaránt olvasható nyelvileg és formailag is egyaránt kicsiszolt tudományos szöveg és olyan kritika, amely néha a recenzió könnyedségével fogalmaz meg tézismondatokat, melyeket aztán még nagyobb könnyedséggel hagy magára.

 

[1]      Vö. Földes Györgyi: Test szöveg — test, Testreprezentációk és a Másik a szépirodalmi alkotásokban, Kalligram, Budapest, 2018.

[2]      „A kritika tétje talán az, hogy az értelmezett és értékelt művek mentén és azokról leválva, szakmailag pontos, önálló szöveget hozzon létre, hogy a művek és kontextusok viszonylatában rámutasson a dolgokra, megtalálja az átjárást a rejtett és a nyilvánvaló jelentések között.”

[3]      „A szakmai ítéletet hozó kritikus ugyanolyan ember, mint bárki más, nem tévedhetetlen, őt is meghatározza az ízlése (az abból fakadó előítéletekkel együtt), meghatározzák a felkérés paraméterei is (terjedelem, határidő, kézre áll-e, vagy sem, stb.), mivel a magyar szcéna kicsi, meghatározza a viszonya a szerzővel és annak kiadójával […], sőt, még az is, hogy milyen napja van. Ezért is gondolom, hogy a kritikus legyen gyanakvó. Mindenekelőtt magával szemben.” Mohácsi Balázs: Szilánkok az üvegtestben, Simon Márton: Rókák esküvője, Alföld, 2019/2, 106.

[4]      Ez az észrevétel meglehetősen megfoghatatlan, pláne kiegészítve azzal, hogy főként akkor szembeszökő, ha az egész kötetet vizsgáljuk. Illusztrálhatja, ha összevetjük a kötet Nádas-értekezését és a Solymosi Bálint Életjáradék című regényéről szóló felületes, könnyed, de konkrét tézist vagy antitézist nem megfogalmazó Tételek az én szétforgácsolásáról című szöveget.

[5]      Northrop Frye: Polemikus bevezetés = A kritika anatómiája, ford.: Szili József, Helikon, Budapest, 1998.

[6]      „Feltűnhet, hogy a kezdő írások hangütése mennyire más a későbbiekéhez képest. Oravecz 1972. szeptemberétől hosszú út vezet Tompa Andrea óvatos-erős testpoétikájához és Vajda Mihály naplóénjeihez. Ezalatt nemcsak a kritikusi hangütés, a szempontok és az elméleti hozzáállás változott…” (7)

 

Szólj hozzá!