Moszkvai házak nyugalmába
Hirtelen betör a tavasz:
Szekrény mögül röppen a moly,
Mászik nyári kalapokon,
S mehet a bunda a ládába.
A fából való felső házban
Tele virággal sok csupor:
Sárga, meg lila violával.
Levegő árad a szobákba,
Míg a padlásról zsong a por.
Barátságot köt most az utca
A vaksi ablakkal és újra
Összesimul a folyóparton
A fehér éjszaka s az alkony.
S kinn, a folyosón, hallani
Mind, ami történik, s amit
Összefecseg és elcseveg
Cseperészgető április.
A bánatról akár ezer
Történetet mondhatna el;
S a palánknál ezüst mese-
fonalat húz a hűvös est.
Lánggal vegyül a félelem
Szabadban, s meghitt tűzhelyen;
Szinte lüktet a levegő.
Ugyanazok a barka-ágak,
S fehér rügyek sok báb-virága
ablakban, utak hajlatában,
s az utcán, műhelyek előtt.
Mért sír a messzeség a ködben,
mért keserű a föld szaga?
Hisz a világra azért jöttem,
Hogy megvigasztaljam köröttem
A vidéket, s a kies föld sem
Szomorkodhassék egymaga.
Ezért aztán így tavasztájon
Eljön hozzám néhány barát,
S ezek az esték — búcsúzások,
Végrendelkező-vigasságok,
Hogy szenvedésünk, titkos áram,
Felolvassza a lét fagyát.
(Borisz Paszternak: Föld. Ford.: Gömöri György)