Ablakom villog a napon,
izzik a nap az ablakon…
süti az ablakkeretet,
a festék pattog, lereped,
s kínban, meztelen ott feszül
a rég-holt fa, éled, hevül,
pórusain a gyanta-gyöngy
kitóduló arany göröngy,
arany vér izzó homlokon…
sose halunk meg, jó rokon?
Örökké élünk, mondhatom!
Ötven éve, hogy élt e fa
s ma még van gyantaillata…
mennydörgés, zápor hogyha szól,
feszül a fegyelem alól,
ropog, recseg, éled, figyel,
beszél az ég szeleivel,
neszekkel, morzékkal beszél,
érti a szél, viszi a szél,
az őrszem-fák várják a jelt,
a mérték régen már betelt,
majd egyszer elhangzik a szó,
a felindító, robbanó:
nap elsötétül, feketül,
földzápor, kavics, kő repül,
s felindulnak a gyökerek,
sárkányok hada tekereg,
szőrös, földes polipkarok
kigyós nyüzsgése kavarog,
felül üstökök rengenek,
tölgykoronák kerengenek,
vörösbükk lombja hömpölyög,
platán habzik, forog, hörög,
fák? veszett mammutseregek!
ág-orrmány tülkül, nyekereg,
hullám háborog, hánytorog,
jaj nektek, önhitt városok!
házak homloka! paloták!
a győztes ormotokra hág,
átforr rajtatok tengere
— — — — — — — — — — —
elsimul nagy lélekzete,
s elnyugvó hegy-völgy szűzi csend, — — —
mielőtt az ember megjelent,
ilyen lehetett itt a táj — — —
páfrányok, ősfák — ami fáj,
mind eltűnt, elmúlt, — álomlágy,
őznek, lajhárnak mohaágy,
takar követ, roncsot, lomot,
burjánzás fedi a romot;
gyökér a holt ablakon át
hegyoldalba fonja magát,
s hol a holt kémény nyöszörög,
majom tornászik lomb között,
s rettegve sír egy nagy madár:
rátűzött egy zöld szemsugár.
(Hajnal Anna: Izzó nap)