friss műút

-ról, -ről

Szemes Botond

Szemes Botond

(1994) az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, behatóbban médiaelmélettel és kultúratudományokkal, digitális bölcsészettel, valamint az 1945 utáni magyar próza történetével foglalkozik.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Szemes Botond: Egy letűnt műfaj aprólékos kidolgozása
(Bazsányi Sándor: Nádas Péter. A Bibliától a Világló részletekig, 1962–2017, Jelenkor, 2018)
2019. július 03.

Lehet, hogy a monográfia mint műfaj vált unalmassá. Annyi biztos, hogy a szerzőség központi kategóriája és a szellemi egységként felfogott életmű elképzelése a kortárs humántudományokban egyre kevesebb magyarázóerővel bír. Bazsányi Sándor Nádas Péterről szóló monográfiája viszont pontosan ezeket veszi alapul. Ami azért is lehet problémás, mert miközben értelmezésében a Nádas-szövegek folyton testi–anyagi felületekről és történeti–kulturális hatásmechanizmusokról szólnak (amiben egyet is érthetünk vele), az elemzés maga nem fordít különösebb figyelmet a hordozók anyagiságára, és nem érvényesít kultúrakritikai–irodalomtörténeti megközelítést sem. Csupán Nádas Péterről van szó: róla viszont nagyon alapos, valóban az egész életművet mozgató írásokat tartalmaz a könyv.

Ezen írásokban Bazsányi hűségesen követi az író önértelmezéseit. Már a felütés is Nádas elméletét idézi a szöveg mögött megbújó „írói alkatról”, és arra keresi a választ, vajon hogyan ragadható meg magának Nádasnak ez az „alkata”: „És tartozzanak az egyes alkotások akár az epika, akár a dráma, akár az értekező próza körébe, ugyanazt a jellegzetes — a szerző gyakori szavával élve — alkati pecsétet viselik magukon.” (15) Sajnos ennek során nem a szerzőség újraértésével és a humántudományokba való visszavezetésével találkozunk, hanem csak azzal a rajongással vegyes elképzeléssel, miszerint efelől jobban megérthetjük a szövegeket. Ennek megfelelően Bazsányi rengeteget említ életrajzi összefüggéseket és idézi Nádas saját magáról szóló, vagy tágabb művészetelméleti szövegeit, amelyek könyve kiindulópontjaivá lesznek. Persze lehet, hogy ilyennek kell lennie egy monográfiának, bemutatnia a szerző életét, tolmácsolnia a gondolatait és ismertetnie műveit — ekkor azonban le kell szűrnünk azt a tanulságot, hogy egy hasonló vállalkozás felett eljárt az idő.

Bazsányi könyvében legjobban azok a részek tudnak működni, amelyek különnemű és nem evidens módon kapcsolódó Nádas-szöveghelyeket állítanak egymás mellé. Ilyen az életműben többször felbukkanó futás-motívum, amelyről az Évkönyv kapcsán az alábbiakat írja: „A futás testi tapasztalata — a futás testi tapasztalatának egyidejű elgondolása — a futás testi tapasztalatának utóidejű leírása: egymással párhuzamos folyamatok, amelyekben ritka összhangba kerülhet az egyén az őt befogadó és egyúttal meghaladó természeti tájjal vagy szövegtájjal. És legyen szó akár a leírás tárgyáról, a futásfolyamatról, akár a futás ritmusát leképező szöveg saját ritmusáról, anyagszerű minőségéről, a mondat szerkezete mindig az érte felelős egyént meghaladó, természeti-természetes rendről, vagy legalábbis annak vágyáról árulkodik.” (288) Majd összefüggésbe hozza a futás és az olvasás légzésritmusát, és idézi Nádas egy interjúját: „[Futás közben] nem azt veszed észre, amit megfigyelsz, hanem azt veszed tudomásul, amit animális lényed a légzés ütemében figyelemre méltónak talál.” (289) Ehhez kapcsolódik Az égi és földi szerelemről idevágó passzusa is: „Valójában az egyenletesség benne élő ideáját szeretné elérni. Ha elérhetné, akkor nem lenne többé különbség az emelkedő és az ereszkedő között, és akkor persze sima terep se lenne többé. Ehhez azonban olyannak kéne lennie, mint egészségesen és egyenletesen dobogó szívének, mely nem kérdezi és soha nem méri el, hanem képességeire üt a helyzete. Nem vagyok ilyen.” (Bazsányi idézi: 322) A szöveghelyek egymás kontextusaiként izgalmas feszültségbe kerülnek egymással — ilyen eljárásra példa még a könyvben a „semleges látás” szintén önértelmező fogalmának végigkövetése, vagy a Párhuzamos történetek Anus mundi című fejezetében megjelenő boldogság kapcsán Nádas irodalmi előképeinek számbavétele (Flaubert-től a Sorstalanságig). Sajnos ezekből a részekből kevesebb van, mint a 750 (!) oldal javát kitevő, egy műre koncentráló és azokat lineárisan elrendező értelmezésekből. A lineárisan kibomló életmű elképzelése rányomja a bélyegét minden fejezetre, és olyan féloldalasságokat eredményez, hogy míg az előtanulmányként felfogott korai novellisztika egyes darabjai „öncélúan modorosak” (51), addig az Emlékiratok könyvének szintén erősen stilizált mondatai inkább ünnepelendően „tisztességes mondatok”. (Ez szintén Nádas saját fogalma, amely több mint hússzor kerül elő a könyv fejezeteiben, legtöbbször az adott poétika magyarázataként — csak úgy, mint a Párhuzamos történeteket jellemezni hivatott „ortopéd mondatok”.) A lineáris ívbe rendezhető életmű elképzelésekor ugyanakkor érdekes, hogy az utolsó nagyepikai alkotásról, a Világló részletekről van a legkevesebb mondanivalója a monográfiának; leginkább egyes kritikusoknak és magának a szövegnek affirmatív idézéséből jön létre az adott fejezet — ami az elemzések során végig használt életrajzi kontextus megerősítését hivatott elvégezni.

Továbbá nem csak az írótól átvett szófordulatok ismétlődnek, hanem az egyes értelmezések is legtöbbször azonos végkövetkeztetésre futnak ki. Ez azt jelentheti, hogy valószínűleg nem végigolvasásra, hanem inkább fellapozásra szánt ismertetőt tartunk a kezünkben, ahol a legfontosabb tudnivalókkal bármely gondolatmenetben találkozhatunk. Amennyiben így közelítünk a könyvhöz, nyugodtan nevezhetjük azt alapos munkának, amelyben a szövegek és az „írói alkat” gondos ismertetését kapjuk.

Ugyanakkor a művekre koncentráló és azokat csak hagyományos irodalomtörténeti összefüggésekbe rendező vállalkozás önmagában sem működik mindig maradéktalanul. Azaz csakis azok a részletes szövegelemzések tudnak tanulságokkal szolgálni, amelyek valóban feltérképezik a tárgyalt szakasz retorikai működését — ilyen az a fejezet, amely Jolanta Jastrzebska nyomán az Emlékiratok egy-egy mondatának és fejezetének sajátosságait tárgyalja.[1] Az Egy antik faliképről fejezet egyik szakasza kapcsán például ezt olvashatjuk: „Az önmagára fokozottan figyelő, sőt nemritkán, ha az ábrázolás logikája úgy kívánja, önmagát parodizáló terebélyes mondatszerkezet leképezi a teljes regényvállalkozás tétjét […]. Így például a rejtvényfejtés vágyával induló, ám annak kudarcával záruló két hosszú mondatbekezdésben, amelyeket mindkétszer egy-egy rövid mondat követ, a második esetben ráadásul nyelvtanilag hiányos, vagyis a képleírás modoros eszköztárával be nem tölthető jelentéshiányt érzékletesen megjelenítő formában.” (256) Ezeknél a részeknél ténylegesen közelebb kerülünk a nádasi poétikához — Nádas átfogó elképzelésének megfelelően: minden nagyobb kategória kapcsolatokból, viszonyokból és ezeket szervező technikákból jön létre. Amikor azonban általános fogalmakat mozgat Bazsányi, akkor néha az üres beszéd fele tendál, amelyből leginkább csak az elismerés szólamát lehet kihallani.[2] Nehéz megfejteni például, mit jelent pontosan a „folyondárosságában epikai léptékű mondatfűzés”. (87) Ez az esztétizáló beszédmód megnehezíti az olvasást és a megértést is, főként a monográfia központi fogalmainak esetében, például a mondatok „testi jellegét” illetően, amit nagyon gyakran hangsúlyoz Bazsányi (a stilárisan meglehetősen különböző szövegek esetében is). Bajban vagyok, amikor meg kell mondanom, hogy mit jelent a „mondatok érzéki felülete” (180), és mitől „érzékibb” ez a felület Nádasnál, mint más szerzőknél. Abban, hogy esetében „önnön szövegtestről szól” (175) minden mondat? Ha igen, akkor ez a megfogalmazás miben más, mint a „visszatükröző” és „öntükröző” próza kissé problémás balassai kategóriája? Ha pedig érzékiség/testiség alatt a nem csak az értelemre gyakorolt hatásokról van szó, akkor miben különböznek a tárgyalt részletek más, erősen retorikus írásoktól?

Mintha a szövegek hatásmechanizmusait kutató monográfia nem bírna szabadulni a kutatott hatásoktól; így az általános megállapítások helyi értéke is bizonytalanná válik, és csupán újramondják a szakirodalom nem kevésbé homályos meglátásait. A test mint vezérfogalom nem kiemelhető kontextusából, nem hígítható független esztétikai terminussá: mindig konkrét viszonyrendszerekben és ezeket a viszonyrendszereket szervező technikák által létezik. Így tehát, ha a mondatokat testiségük felől kívánjuk meghatározni, akkor (a kézenfekvő mediális szempontokon túl) a részek közötti viszonyokra és a retorikára mint technikára kell koncentrálnunk. Amikor ezt teszi Bazsányi, értékes következtetésekre jut, még ha helyenként rutinszerűnek és automatikusnak is tűnik a mondatok elemzése — ugyanakkor tágítható lenne ez a módszer, és a „szövegtest” is bekacsolható volna más, nagyobb hálózatokba.

A monográfia azt a — véleményem szerint megalapozott — szakirodalmi konszenzust erősíti meg, miszerint Nádas műveit egyfajta köztesség szervezi, legyen ez akár a káosz/rend, az érzéki/értelmi, a felszín/mélység, vagy a felnőtt/gyerek köztessége. „A rendszerváltozást követően egyre tágabb körökben gyűrűznek tovább a regényírói műhelyben fogant, a szerzői észjárásra jellemző kettősségek nyomán működő gondolatok, vagy még inkább gondolatalakzatok: képzetekről és tapasztalatról; alkatról és környezetről; emberről és nemről; európaiságról és magyarságról (németségről, franciaságról…); lélekről és testről; egészről és részről; »kölcsönösségről« és »viszonosságról«…” (313) Felmerülhet, hogy ezt az eljárást magának az érvelésnek is érvényesítenie kellene, és egy összetettebb dekonstrukciós logika mentén kibontania az értelmezéseket, megmaradva az említett oppozíciók elkülönböződésében (köztességében). Vagy végig lehetne követni, hogy milyen technikák hogyan hozzák létre ezeket a kategóriákat. Ebből a szempontból fontos a 4. fejezet, a Nádas korai színdarabjairól írt rész, amely „élő testek viszonyrendszereként” (121) érti a színházat, és elemzésében történeti, stiláris, érzéki és kulturális/szellemi tényezőket kapcsol össze. A színdarabok mellett foglalkozik az író kevésbé ismert, színházról szóló írásaival, köztük a Kérdések, kísérlet válaszadásra című nagyszerű interjúval is (amelynek egy részletét érdemes itt is idézni: „amióta a budapesti metró nagy mozgólépcsőit üzembe helyezték, látom, hogy illetlen kíváncsiságom tömeges és ösztönszerű. A fölfelé haladók leplezetlen érdeklődéssel bámulnak a lefelé haladók arcába, és fordítva is. […] Összes társadalmi szabályaink ellenére csupaszok vagyunk egymás előtt. És a színház talán nem más, mint ennek a csupaszságnak az észrevétele és demonstrációja.”[3] Ez az összetettség lényeges dolgokra tud rávilágítani mind Nádas drámáit, mind a játékhagyomány sikertelenségét, mind az egyes társadalmi folyamatokat, sőt ezek összefüggéseit illetően is. Úgy vélem, hogy ez az eljárás válhatna további kutatások kiindulópontjává.

 

[1] Itt felmerül az a probléma, amely Nádas sajátja is, nevezetesen, hogy egy ilyen részletekbe bocsátkozó elemzés hogyan tud nem unalmassá és terjengőssé válni — úgy érzem, az író sikeresebben oldotta meg ezt a feladatot.

[2] Esetenként mintha túlságosan is az elismerés szólama működne, mintha meg kellene védeni Nádast a bírálatoktól. Ilyen például a Párhuzamos kapcsán Margócsy István kritikája, amelyet csupán említés szintjén idéz a monográfia, holott Margócsy szövege, még ha vitatható is, nagyon fontos és egyedi szempontokat vet fel az igen egyhangú recepcióban.

[3] Nádas Péter: Kritikák, Jelenkor, Pécs, 1999, 69–70.

 

Szólj hozzá!