A hátadra állok, majd óvatos leszek, kilépek a cipőmből, te meg húzd fel az ingedet. Figyeltelek, hosszú volt a temetés, előrehajoltál, amikor volt egy kis szél, hogy beléd bújjon, érjen a testedhez. Lobogott a vasalt, fehér ing körülötted. Nyirkos a talpam, csúszik a hátadon, támaszkodj jól a térdeden, ne mozdulj meg.
Nem ismertem a barátodat, idős férfi, szép történet, a tóba fulladt. Úszni ment a stégről, azt hitték, rég visszajött, a lánya mintha őt látta volna kétszáz méterrel odébb. Sétálni szokott, hosszú sétákat tesz fürdés után. Két párt van itt, mondod, amikor megmutatod a helyet a parton, ahol utoljára látták. Egyik a tóra esküszik, a másiknak mindene a folyó.
Nem hiszem el, hogy nem vagy beépített ember, épp befejezed a mondatot, megáll mellettem egy fiú. Melléd egy lány pattan, ő a gyorsabb, az én fiúm még vacakol a papírjaival, míg a te csajod már kérdez, mi áll közelebb a szívedhez. Tó kontra folyó, pár rövid kérdés, gyerekkor, vízmélység, sült kolbász, sodrás, na meg az örvények.
A fiú szerintem folyópárti, olyan, aki hajnalban halászni megy, reggel árral szemben egy kis kajakozás, ebédre megsüti a törpeharcsát. Először nem ugrik be, aztán rájövök, hogy tisztára a Schlesinger fiatalon. Nagyapám vívott, neki is ilyen felsőteste volt, állt a medenceparton, homorított, csillogott a mellkasán az olaj.
A lány Yoko Ono, nem szimpatikus. Nincs benne semmi távol-keleti, mégis annak akar látszani. Protokoll szerint csinálják, a végén derül ki, hogy egyetemisták. A fiú azt mondja, nyári munka, a lány, hogy szakmai gyakorlat, megjátssza magát. Persze majdnem összeveszünk, a tó kontra folyóban mi is kontrák vagyunk.
Yoko és Schlesinger adnak egy linket, úgy két hét múlva rákattinthatunk, ha érdekel az eredmény. Nem érdekel, felőlem lehet akár a tenger, nekem akkor is a görögdinnyehéj szagú víz kell, a számba röpködő nyárszöszök, fürdőgatyára tapadt agyag, vadszederbokrok között az ösvény. De téged itt fényképezlek majd, háttérben a szőlőhegyek, mert jó az arcéled.
A fát a temetőbe menet láttam meg, nyári cseresznye, fekete, öklömnyi szemek, egy szemmel tele a szám. Odafelé nem vette volna ki jól magát, ha összegyűröm fára mászással a gyászruhám. Állok a ravatalnál, fülledt a levegő, jó, hogy az egész pergolaszerű, te félig mögöttem állsz, néha előrehajolsz, hogy kapjon az inged alá a szél.
Szedem marékszám a cseresznyét, és elmondom, hogy egyszer azon éltem két héten át. Tényleg nem ettem mást, csak cseresznyét, mint egy erdei ember, olyan voltam nagyanyám kertjében. Ő kórházban volt, én vigyáztam a házra, nem akartam látni senkit, kikapcsoltam a csengőt, száműzetés érettségi előtt.
Hatszor találkoztam veled, mielőtt a hátadra álltam. És mielőtt megkértelek, hadd csináljak rólad pár képet, délelőtt, csakis délelőtt, arrafelé akkor igazán szépek a fények. Mint a marshmallow, amikor érzem, hogy a fogam elsüllyed benne, olyan a hátad, csak megrugózom, és lepattanok rólad, hirtelen utállak meg.